Cila cica - míg ennél a névnél megállapodtunk - volt Bagira és Szaffi is, lévén koromfekete. Szerencséje egy másik állatkánk szerencsétlenségével kezdődött, róla majd Pötyi címszó alatt olvashattok, egyenlőre dióhéjban annyi, hogy sajnos Pötyike jó sok évesen távozott az örök vadászmezőkre, nagy szívfájdalmat okozva ezzel a nagymamánknak, akinek tizenhárom évig volt hű társa. (Azt hogy pontosan hány éves lehetett, nem tudjuk, hiszen talált állatka volt ő is, télen, vemhesen egy buszmegállóba rakták ki.)

Szerettük volna, ha van Mamika mellett valaki, akiről gondoskodhat, akit szeretgethet, de mivel már ő sem volt fiatal, kutya sajnos nem jöhetett szóba... a macskákért meg annyira nem rajongott, az sem tűnt így jó megoldásnak. Aztán mégis az lett. A lapok le lettek osztva...

Hugom munkahelyére a biztonságiak becsempésztek egy sovány fekete kismacsekot. Innen már nem volt visszaút. Eleinte némi tartozkodással fogadta Mami a hírt, de másnap már úgy telefonált, hogy vigyük, hisz mégiscsak egy kis állatka ő (Cila) is.

Persze meglepő lenne, ha minden simán ment volna - Cilát vagy megverték, vagy elütötte egy autó, és valószínűleg a hideg sem tett jót neki. Szegénykém félretartott fejjel botorkált a lakásban - Pepi nagy örömére Cila nálunk volt, míg rendbe nem jött, és az összes oltását meg nem kapta.

Nagy szerelem lett ez a cica, fekete, mint Pötyi volt, nem ritkán szólongatta így Mami.

Cilának köszönhetem azt is, hogy láthattam, mekkora petefészke van egy macsnak - mert hogy egyszerű macsnak, ha egyáltalán van ilyen macs, kamaszkorában sem lehetett mondani - ahogy megérett rá, ivartalaníttatnunk kellett. Megjelölt ez a kis..., kis... izé mindent, főleg a matracokat, vagy a hugom cipőjét, a pulóveremet. De nem ám csak simán megjelölte, jutott mindenből bőven! És az a fránya tüzelés sem múlt, a hormontabletta is csak másodszorra csillapította le annyira, hogy meg lehessen műteni. Mikor értementem, úgy nézett ki, mint aki félig itt, félig meg ki tudja hol... négy lábikója négyfelé kötve, gigantikus pupillái meg meredtek a vakvilágba. Mindent összevetve végülis aranyos volt... Aztán jött otthon a lábadozás. Úgy sajnáltam, annyira idegesítette, hogy nem tud rendesen menni, hogy addig erőltette, míg az altató hatása teljesen el nem múlt. Rótta a köröket a szobában körülöttem, és először lépésenként, később két-három lépésenként, majd egyre ritkábban, de bizony seggreült. Két nagyon kemény öltés volt a hasán - aznap este már szekálta Pepit, és vígan szökdécselt előle, minket pedig a szívroham kerülgetett. Visszatérve a macska-petefészekre: mint egy fél lencse!

Cila azóta gyönyörű, kemény kötésű "kis" cicalánnyá cseperedett, gyönyörű, csillogó, koromfekete bundával.