Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall, s a folyosón az imént sötét kis emberke - nem más, mint Drosselmeier keresztpapa - suhant végig nagy ládával a hóna alatt.

Marika örömében összecsapta a kezét, és fölkiáltott:

- Ó, vajon mi szépet csinálhatott nekünk?

Drosselmeier főtanácsos úr a legkevésbé sem volt szép ember. Inkább kicsi és sovány, arca csupa ránc, s a feje egészen kopasz, ezért szép fehér parókát hordott. Maga a keresztpapa nagy mester volt, még az órákhoz is értett. Ha a Stahlbaum-házban bármelyik beteg lett, ő nyomban ott termett, letette parókáját, levetette sárga kabátját, kék kötényt kötött, és hegyes szerszámaival megszurkálta az órát, de úgy, hogy Marikának az szinte fájt. Az óra viszont inkább meggyógyult, vidám berregésbe kezdett, ütött és zenélt az egész család legnagyobb örömére.

A keresztpapa mindig hozott valami csecsebecsét, egyszer egy emberkét, aki a szemét forgatta, s mulatságosán pukedlizett, máskor egy dobozt, kiröppenő madárkával, harmadszor meg valami mást.

Karácsonyra mindig valami különleges remekművön fáradozott, így alig ajándékozta oda, a szülők gondosan el is tették azt, nehogy baja essen.

- Ugyan mi szépet csinálhatott a keresztpapa? - kiáltott föl Marika; s Frici úgy vélte: bizonyosan egy erődítményt, mindenféle masírozó katonával, akik egzecíroznak, majd idegen csapatok jönnek, megtámadják a várat, de a katonák rájuk sütik pittegő-pattogó ágyúikat.

- Nem, nem - szakította félbe Marika -, Drosselmeier keresztpapa szép kertről mesélt, közepén nagy tóval, gyönyörű úszkáló hattyúkkal, akik kedves dalokat énekelnek. Aztán a kertből kislány jön a tóhoz, partra csalogatja, marcipánnal etetgeti őket.

- A hattyúk nem esznek marcipánt, és Drosselmeier keresztpapa nem is tud fabrikálni egy egész kertet - mordult közbe kissé gorombán Frici. - Különben sem érünk semmit a játékaival - folytatta -, mert nyomban elvesznek tőlünk mindent. Jobban örülök a papa és a mama ajándékainak. Azokat megtarthatjuk, mert azt tehetünk velük, amit akarunk.

Aztán egyre azt találgatták, mit kapnak az idén? Marika szerint Makrancos kisasszony (régi, nagy babája) ugyancsak megváltozott: minden pillanatban lepottyant a földre, egyre ügyetlenebbül, arca megtelt a csúf esések emlékeivel, ruhája meg ugyancsak foltos lett. Frici viszont arról példálózott, hogy udvari istállójából leginkább egy szép sárga ló hiányzik, hadseregének meg egyáltalán nincs is lovassága, s ezt a papa is tudja jól. Idősebb nővérük, Lujza azt mondta nekik: ha a várható ajándékokról sugdosnak, nem kell kívánni és remélni mindenfélét, hanem csöndesen várjanak arra, amit kapnak.

Marika ezen valóban elgondolkozott, de Frici így morgott magában:

"Nekem mégiscsak egy szép sárga ló meg huszárok kellenének!"

Lassacskán besötétedett. Frici és Marika egymáshoz simultak, szót se mertek szólni. Úgy érezték, mintha szárnyak rebbennének körülöttük, s mintha távolról zenét hallanának.

A falon fehér fény suhant végig.

Ebben a pillanatban ezüstcsengésű hang szólalt meg: "Kling-ling-klingling" - az ajtó föltárult, s a nagyszobából olyan ragyogás és fény ömlött, hogy a gyermekek hangosan fölkiáltottak: "Ó! Ó!" - s mintegy megmerevedve álltak a küszöbön. De a papa és mama az ajtóhoz lépett, kézen fogták a kicsiket, s így szóltak:

- Gyertek csak, gyertek...

Hozzád fordulok most, nyájas olvasó, Ferenc, József, Károly, bárhogy hívjanak is, és kérlek, idézd föl az utolsó karácsonyi asztal emlékét, az ajándékokat. Talán így megérted, miért álltak a gyerekek némán, csillogó szemmel, s miért telt annyi időbe, amíg Marika sóhajtott s fölkiáltott:

- Milyen szép! Milyen szép!

Frici néhány bakugrást tett, s ezek a legnagyobb mértékben sikerültek neki.

Úgy látszik, a gyerekek egész éven át jók lehettek, mert ennyi szép és pompás ajándékot eddig sohasem kaptak. A szoba közepén álló nagy fenyőfa telis-tele aranyozott és ezüstös almával, s minden ágból cukros mandula sarjadt. A legszebb mégis az volt a csodafán, hogy ágain száz csillagocska fénylett, saját sűrű zöldjét beragyogva.

Marika elsőnek a babákat pillantotta meg, aztán a takaros főzőedényeket és egy tarka szalagokkal díszített selyemruhát.

- Jaj de szép! Jaj de kedves! Kedves ruhácska! - kiáltozta. - És igazán, igazán fölvehetem majd?

Frici közben háromszor, tán négyszer is körülügette az asztalt, megülte a sárga paripáját, amit valóban ott talált a fa alatt fölkantározva. Leszállván róla kijelentette: bokros állat ugyan, de nem baj, elbír vele. Megvizsgálta huszárszázadát is, amely pompás vörös és aranyruhában, ezüstfegyverekkel fehér fényű lovakon feszített.

A gyermekek, amikor megnyugodtak, a képeskönyveket akarták kézbe venni, nézegetni a virágokat, tarka emberkéket, ám akkor újra csengetést hallottak. Tudták: Drosselmeier keresztpapa ajándékai most kerülnek sorra, s a fal melletti asztalhoz futottak. Az ellenzőt - sokáig rejtőzött az ajándék mögötte - gyorsan elvették.

Hát mit láttak ott a gyerekek?! Tarka, virágos, zöld gyepen pompás kastély állt, tükörablakokkal, arany tetejű tornyokkal. Harangjáték hallatszott, ajtók, ablakok tárultak föl, s látni lehetett: termeikben kicsiny, kecses urak és legyezős, uszályos ruhájú hölgyek sétálgatnak. A középső teremben, ami szinte tüzelt - annyi gyertyácska égett a csillárjain -, a harangjáték zenéjére gyermekek táncoltak kurta kabátban és szoknyácskákban. Egy smaragdszín köpenyes úr gyakran kinézett az egyik ablakon, intett és eltűnt, sőt maga Drosselmeier keresztpapa is - alig nagyobb, mint a papa hüvelykujja - meg-megjelent a kastély kapujában.

Frici az asztalra támaszkodva nézte a kastélyt, a táncoló és sétáló figurákat.

- Keresztpapa! Engedd meg, hogy én is bemehessek!

A főtanácsos szerint ez lehetetlen kívánság, ami igaz is volt, mert hogyan mehetett volna be egy palotába, ami aranytornyostul, mindenestül kisebb, mint ő maga.

Frici belátta ezt. Kis idő múlva, mivel az urak és hölgyek még mindig ugyanúgy sétáltak föl s alá, a gyermekek ugyanúgy táncoltak, a smaragdköpenyes úr ugyanazon az ablakon nézett ki, és Drosselmeier keresztpapa még mindig a kapuban állt, türelmetlenül kiáltott föl:

- Keresztpapa! Gyere ki egyszer a másik ajtón! Ott fönn!

- Azt nem lehet, Fricikém - válaszolta a főtanácsos.

- Akkor hát - mondta Frici - az a zöld bácsi, aki ott mindig kikukucskál, sétáljon a többiekkel.

- Azt sem lehet - felelt újból a főtanácsos.

- Akkor a gyerekek jöjjenek le! - kiáltotta Frici. - Közelről akarom megnézni őket.

- Ejnye no, nem lehet, ha mondom - bosszankodott a keresztpapa. - Ahogy a gépezet működik, mindennek úgy kell lenni.

- Úúúúúgy? - szólt Frici elnyújtott hangon. - Azt sem lehet?! Nos hát, Drosselmeier keresztpapa, ha a te cifra kis bábuid mindig csak egy és ugyanazt tudják, nem sokat érnek. Nem törődöm velük... Nem, inkább örülök a huszároknak, akik előre is, hátra is masíroznak, úgy, ahogy akarom! És semmiféle kastélyba sincsenek bezárva!

Azzal az asztalhoz ugrándozott, ezüstlovas huszárait lépkedtette, kanyarodtatta és rohamoztatta, tüzeltette őket.

Marika is odább somfordált, mivel csakhamar megunta a babák járását-kelését.

Drosselmeier főtanácsos úr meglehetős bosszúsan mondta a szüleiknek:

- Ilyen munka nem való gyermekeknek. Össze is csomagolom mesteri kastélyomat.

De anyus hozzálépett. Megkérte: mutassa meg a belső beosztást és a csodálatos óraszerkezetet, amely a kicsi bábukat mozgatja.

A tanácsos úr szétszedte az egész művet, azután ismét összeállította. Közben egészen fölvidult. A gyerekeknek néhány emberkét adott. Ezek a bábuk éppúgy illatoztak, mint a mézeskalács.

Marika sehogyan sem tudott megválni az ajándékokkal teli asztaltól. Mindig valami újat fedezett föl rajta. Ahogy Frici karácsonyfa tövében parádézó huszárai elvonultak, láthatóvá vált egy pompás emberke is, aki szerényen és csöndesen álldogált, mintha nyugodtan várná, mikor kerül sor rá. A termete ellen lehetett volna egy és más kifogást tenni, mert a túlságosan hosszú felsőtest aránytalan volt vékony, gyenge lábával, s ugyanúgy a roppant nagy fejjel. A tiszta ruha viszont ízléséről és műveltségéről tanúskodott. Ugyanis az emberke szép, ibolyaszín huszárdolmányt viselt, fehér sujtással, gombokkal kiverve, ugyanilyen nadrágot, szép pár csizmát. Ez karcsú lábára oly pompásan feszült, mintha csak festették volna rá. Ámbár kissé nevetségesen, ehhez a ruhához hátul valami keskeny, szánalmas köpenyféle lógott, a fejét pedig bányászsipka födte.

Marika úgy gondolta: Drosselmeier keresztpapa rossz házikabátja és fura hálósapkája is elég nevetséges, mindamellett igen szeretetre méltó, bár az is igaz, hogy ilyen szép, mint ez az emberke, sohasem lenne. S minél inkább nézegette, annál jobban látta arcának jóságos kifejezését is. Világoszöld, kissé túlságosan kiugró szeme nyájasságot és jóakaratot sugárzott. Igen jól állt gondosan fésült vattaszakálla is, s ez még jobban kiemelte mosolygó, piros száját.

- Ó! - kiáltott föl végül Marika. - Mondd, apuskám, kié ez az aranyos kis emberke, itt a fa alatt?

- Ez - felelt az apa - mindenkit szolgálni fog: ő töri föl eztán a sok diót. - Azzal óvatosan fölvette, s mikor faköpenyét is megemelte, a kis ember roppant szélesre tátotta a száját, és megmutatta két sor hegyes, hófehér fogát.

Marika apja fölszólítására diót dugott az emberke szájába, és az - krakk! - egyszerre szétharapta. A héj széthullott, és a dióbél Marika kezébe esett. Most már mindenki tudhatta: a helyes kis emberke a diótörők családjából származik, ősei mesterségét űzi. A leányka felujjongott, amikor apja így szólt:

- Mert annyira tetszik neked a Diótörő koma, te vedd különös oltalmad alá; de Lujza és Frici ugyanúgy használhatja, mint te!

Marika nyomban karjába vette, diót töretett vele, de a legkisebb szemeket, hogy a száját ne tátsa szélesre, mert őszintén szólva, ez nem volt túl gyönyörű látvány. Lujza is húgához csatlakozott, s Diótörő koma neki is szolgált, méghozzá szívesen, mert közben barátságosan mosolygott. Lassan Frici is belefáradt a lovaglásba, s a diótörés vidám csattogására nénjeihez futott. Szívből nevetett a mókás kis emberen, aki kézről kézre járt, és szüntelen csattogott. Frici a legnagyobb és legkeményebb diókat tette a szájába, de egyszerre csak - krakk-krakk! - három fogacska kiesett. Diótörő állkapcsa meglazult s lötyögött!

- Ó, szegény kis Diótörőm! - jajdult föl Marika, és elkapta az emberkét Fricitől.

- Beképzelt fickó! - morogta Frici. - Diótörő, a fogai meg gyöngék! Hogyan érthet így a mesterségéhez?... Add csak ide, Mari! Föl kell törje a diómat, érted? Még ha az utolsó foga is kihullik! Semmirekellő ez, nem diótörő!

- Nem, nem - zokogott Marika. - Nem adom oda! Szegény Diótörő... Fájdalmasan néz rám... Te szívtelen vagy... Vered a lovadat! Még a katonáidat is lelövetnéd!

- Annak úgy kell lenni! Ahhoz te nem értesz! - kiáltotta Frici. - Diótörő az enyém is, nemcsak a tiéd! Add ide szépen!

Marika erre még jobban zokogott, s a beteg Diótörőt kendőbe pólyálta.

A szülők léptek be Drosselmeier úrral, aki Marika bánatára Frici pártjára állt, de apus így szólt:

- Én Diótörőt Marikára bíztam, s mivel látom: nagyon is rászorul, már csak az övé. Senki sem szólhat bele, mi történik Diótörővel. Különben Frici tudhatná, mint jó katona, hogy sebesültet nem állítanak csatasorba soha.

Fricit ez leforrázta, s mit sem törődve tovább dióval, Diótörővel, az asztal másik oldalára surrant, ahol huszárjai éjjeli szállást vertek, és fölállította az előőrsöket is.

Marika Diótörő fogait keresgélte, a beteg állkapcsot átkötötte, aztán a riadt és sápadt emberkét még gondosabban kendőbe patyókálta s ringatni kezdte, mint egy kisgyereket. Noha természetével ellenkezett, most megharagudott Drosselmeier úrra, aki nevetve kérdezgette tőle:

- Hogy lehet ilyen ronda kis fickót ennyire dédelgetni?

A kislánynak eszébe jutott a különös hasonlatosság Drosselmeier és az emberke között, felnézett rá, és komolyan azt mondta:

- Ki tudja, keresztpapa, ha te is így felöltöznél, s neked is ilyen ragyogó csizmád lenne, lennél-e olyan csinos, mint a kis Diótörőm?

Marika nem értette, miért nevetnek erre a szülei, és mért nyúlik meg úgy a főtanácsos úr orra, miért nem nevet a többiekkel, mint máskor?

Bizonyosan oka lehetett.

Az egészségügyi tanácsosék nappali szobájában, az ajtótól balra, magas üvegajtós szekrény állt a falnál. Ebben őrizték a gyermekek az évről évre kapott legszebb ajándékaikat.

Lujzika még egészen kicsi volt, amikor apa a szekrényt csináltatta. Az ügyes asztalos olyan kristálytiszta üvegtáblákat illesztett ajtajába, hogy ami benne állt, még szebbnek, ragyogóbbnak látszott. A legfelső polcon, elérhetetlen magasságban álltak Drosselmeier úr mesterművei. Alatta sorakoztak a képeskönyvek. A legalsó polcon Marika babái laktak; a fölötte lévőt Frici használta, laktanyának. Most is így történt: Frici fönt állította föl a huszárait, Marika meg félretolta Makrancos kisasszonyt, leültette legújabb babáját, s a csinosan bútorozott babaszobában uzsonnát rendezett.

Nem tudom, kedves olvasóm - aki talán ugyancsak Marika vagy, mint a kis Stahlbaum lány -, neked is van-e olyan kis virágos díványod, aranyos székecskéd, kis teásasztalkád és legfőképpen ragyogó ágyacskád, amilyen neki, ahol a babáid pihennek? Mindez a szekrény sarkában állt, falain tarka képekkel. Az új baba, Klárika kisasszony - ezt mondanom se kell - itt kitűnően érezhette magát.

Késő este lett.

Már-már közeledett az éjfél; Drosselmeier úr régen eltávozott, és a gyermekek még mindig ott időztek az üveges szekrénynél, noha a mama figyelmeztette őket többször: ideje lenne végre ágyba bújni.

- Ami igaz, az igaz - szólt végül Frici -, szegény huszárjaimra ráfér a pihenés. Amíg itt vagyok, egy se mer bóbiskolni - ezzel távozott, de Marika kunyerált:

- Csak egy kicsikét, egy icipicikét engedj még, mamuskám. Van egy kis dolgom. Ha elvégeztem, lefekszem! Csak egy kicsit...

Marika okos, szófogadó lány volt, a mama nyugodtan magára hagyhatta. Csak a faliszekrény körüli lámpákat oltotta el, mert attól tartott: Marikát a játék túlontúl lefoglalja, így elfelejti kioltani őket.

A mennyezeti lámpa halvány, kedves fénye terjengett csak így a nagyszobában.

Marika, mihelyt egyedül maradt, hozzálátott ahhoz, ami a szívét nyomta, s amit még - maga sem tudta, miért - a mama előtt sem mert tenni eddig. A sebesült Diótörőt az asztalra fektette, nagyon gyöngéden lecsavarta a kendőt, s megvizsgálta sérüléseit.

Diótörő rendkívül sápadt volt. Fájdalmas arca mégis úgy mosolygott, hogy Marikának a szíve elfacsarodott.

- Ó, Diótörőkém - beszélt hozzá halkan -, ne haragudj, hogy Frici úgy megbántott. Nem akart rosszat, csak a vad katonák között ő is egy kicsit keményszívű lett. Különben nagyon jó fiú, elhiheted. Gondosan foglak ápolni, amíg egészséges és jókedvű nem leszel. Drosselmeier keresztpapa meg visszailleszti a fogadat, a vállad... Jól ért ehhez, hidd el...

Diótörő - amint Marika Drosselmeier nevét kiejtette - átkozottul keserves arcot vágott, és szemében mintha szikrák villantak volna fel.

Marika már-már szinte megriadt, de aztán ismét a régi, derék Diótörő fájdalmasan mosolygó arcát látta, s arra gondolt: csak a léghuzatban sebesen ide-oda lobogó lámpafény változtatta el a kis emberke arcát.

- Buta vagyok! Könnyen megijedek. Azt is elhiszem: ez a fababa arcokat tud vágni! De azért szeretlek. Mulatságos vagy és mégis olyan jó. Ápolni foglak. Úgy, ahogyan illik! - azzal karjára vette Diótörő komát, lekuporodott a szekrény előtt, és így szólt:

- Kérlek szépen, Klárika kisasszony - fordult az új babához -, mondj le az ágyacskádról a sebesült kedvéért... Gondold meg: te erős vagy, egészséges, különben nem lenne ilyen szép az arcod.

Klárika kisasszony a ragyogó ünneplőben előkelőnek és igen bosszúsnak látszott. Nem szólt egy kukkot sem.

- Nincs mit teketóriázni - folytatta Marika, s előhúzta az ágyat. Belefektette gyöngéden Diótörőt, sebesült vállát szalaggal burkolta, s az orra hegyéig szépen betakarta.

- A neveletlen Klárika mellett nem maradhatsz - suttogta Marika, és az ágyat Diótörővel áttette a felső polcra. Egy szép falu mellé került, ahová Frici a huszárait szállásolta el. A szekrényt becsukta, s indult a hálószobába, midőn - figyeljetek csak, gyerekek! - mindenfelől halk susogás és kaparászás hallatszott, a székek és a szekrények mögött, de még a kályha felől is...

A falióra egyre hangosabban zörgött, ütni akart, de sehogyan sem tudott.

Marika odanézett.

Az órán ülő aranyozott bagoly leeresztette szárnyát, így az egész számlapot eltakarta csúnya, görbe csőrű, meredt macskafeje.

Az erősödő berregésből szavak alakultak:

És - pum-pum! - tompán, rekedten kondult, tizenkétszer!

Marika megborzadt, el akart szaladni, de ekkor megpillantotta Drosselmeier keresztpapát, aki a faliórán ült a bagoly helyén. Sárga kabátját mint két szárnyat lógatta kétoldalt.

A lányka megemberelte magát, és fölkiáltott:

- Keresztpapa, keresztpapa! Mit akarsz odafönn? Gyere le hozzám! Ne ijesztgess! Csúnya keresztpapa!

De egyszerre csak vinnyogás és cincogás támadt köröskörül, és a falak mögött mintha ezer kicsi láb szaladgálna és futkosna, és ezer kicsi lámpácska csillanna a padlódeszkák rései közül.

De nem lámpácskák csillantak.

Nem!

Kicsiny, szikrázó szemek voltak ezek, s Marika észrevette: mindenünnen hosszú farkú egérkék bukkannak és nyomulnak elő.

Csakhamar az egész szoba megtelt a topp-topp és hopp-hopp morajlással; az egerek egyre sűrűbb és egyre villogóbb csapatban szaladgáltak, s végül fölsorakoztak szakaszokban úgy, mint Frici katonái csata előtt.

Marikát mindez igen mulattatta, s mivel csöppet se iszonyodott az egerektől, már-már elpárolgott a félelme is, de hirtelen olyan fütyülést hallott, amitől a hideg végigfutott a hátán.

Ó, mit látott?!

Nem, kedves olvasóm. Tudom: éppúgy helyén a szívetek, mint a bölcs és bátor hadvezérnek, Stahlbaum Fricinek, de ha azt látnátok, amit most Marika, bizonyosan mind megfutamodtok, s talán - azt hiszem - ágyba is ugrotok, fületekig rántva a takarót. Vagy azon is fölül!

Szegény Marika még ezt se tehette, mert közvetlenül kicsi lába előtt mész és homok szóródott föl a padlón és szétmorzsolódott téglatörmelék is, s a padozat alól borzalmas sziszegéssel hét egérfej bukkant fel, hét szikrázó koronával. Csakhamar előnyomult a hétfejű Egérkirály, akit háromszoros sivítással üdvözölt egész serege, s egyszerre indultak - kopp-kopp, trott-trott - a szekrény felé, ahol Marika állt.

A félelemtől úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, kiugrik, majd meg azt érezte, megdermed a vér az ereiben. Hátratántorodott, és ekkor - klirr-klirr-prr - a szekrény üvege szilánkokra tört.

Ugyanakkor éles fájdalmat érzett a karján, de a szíve meg is könnyebbedett. Nem hallotta a sivítást, fütyülést, minden elnémult, noha nem nézett oda, azt hitte: az egerek megrettentek az üvegcserepek csörrenésétől, és eliszkoltak.

De mi ez megint?

A szekrényben, Marika háta mögött különös mozgolódás támadt, hangocskák zajongtak: "Fölkelni! Fölkelni! Csatára, még az éjjel! Fölkelni! Csatára!"

Ezzel a hanggal kedvesen összezengő kicsi harangocskák is csilingeltek.

- A kis játékom - örült meg Marika, és félreugrott. Akkor látta: a szekrényben csodálatos a világosság, és sürgölődés, izgés-mozgás támadt.

Babák szaladgáltak, kis karjukkal hadonásztak, aztán egyszerre fölemelkedett Diótörő. A takarót ledobta, kipattant az ágyból, kirántotta a kardját, a levegőben ugrált, kiáltozott:

- Kedves alattvalóim, barátaim, testvéreim, velem lesztek a kemény harcban?

Három Buffo bohóc, Pantalone, négy Kéményseprő, két Citerás és a Tamburás lelkesen kiáltott:

- Igen, uram! Hűségesen kitartunk melletted. Veled megyünk a harcba, a győzelembe vagy halálba! - és az elragadtatott Diótörő után zuhantak, aki vállalkozott a veszedelmes ugrásra, a felső polcról a mélybe. Igen! Ők könnyen ugráltak, mivel egyrészt csupa selyem- és posztó ruhát hordtak, másrészt a testükben sem igen volt más, mint vatta és szecska. Úgy puffantak le, mint a gyapjaszsákok. Szegény Diótörő bizony kitörhette volna kezét-lábát, mert - gondoljátok el - a polca csaknem kétlábnyira volt a földtől, a teste meg merev, mert hársfából faragták. Úgy bizony, eltörhette volna kezét-lábát, ha a veszedelmes ugrás pillanatában Klárika kisasszony föl nem pattan a díványról, karjába nem kapja a hőst kihúzott kardjával együtt.

- Ó, te édes, jó Klárika! - zokogott Marika. - Mennyire félreismertelek. Bizonyára szívesen adtad az ágyacskádat Diótörőnek!

Klárika kisasszony azonban gyengéden magához szorítva az ifjú hőst, így szólt:

- Ne menj, ó, jó uram. Ilyen sebesülten és betegen a küzdelem veszélyes... Nézd, milyen harci kedvvel gyülekeznek alattvalóid; Buffo, Pantalone, Kéményseprő, Citerás és Tamburás lenn vannak már, és az én polcom mézeskalács bábui is fészkelődnek, látod? Pihenj meg, ó, uram, és nézd csak a győzelmüket!

De Klárika hiába szólt így. Diótörő rúgkapált lábával, a cifra baba tehát a földre eresztette.

Diótörő fél térdre ereszkedett, és lovagiasan azt suttogta:

- Ó, hölgyem, az irántam tanúsított nyájasságodra mindig emlékezni fogok a csatában-harcban!

Ekkor Klárika olyan mélyre hajolt, hogy az emberke karját megfoghatta. Szelíden fölemelte, s leoldotta magáról csillámos, ékes derékövét, hogy Diótörőre kösse, ő azonban hátrált, s azt mondta:

- Ne pazarold rám a kegyeidet, mert... - itt megakadt a szava, felsóhajtott, s Marika szalagját kötötte derekára. Villogó kardját vidáman forgatta, s fürgén, ügyesen a padlóra ugrott.

Észrevehetted, kedves olvasóm, hogy Diótörő már korábban is igen jól érezte Marika jóságát, szeretetét, ezért sem akarta elfogadni Klárika kisasszony szalagját, bármilyen csillogó és pompás lett légyen is az. De mi lesz most?

Amint Diótörő leugrott, a vinnyogás és cincogás újra hallatszott.

Az asztal alatt számlálhatatlan egér gyülekezett, és mindnyájuk közül kimagaslott a hétfejű Egérkirály!

Mi lesz most, mi lesz most?

- Verd a díszindulót, hűséges Tamburásom! - kiáltotta harsányan Diótörő, és a Tamburás úgy pergette dobját, hogy a szekrény törött üvegtáblái mind beleremegtek. Bent pedig nagy recsegve-ropogva minden skatulya teteje fölnyílott. Kiugrottak a katonák, Frici hadserege, és az alsó polcon tündökletes csapatba sorakoztak.

Diótörő föl-alá lépkedett, és lelkesítette hadseregeit:

- Kutyafékomadta - kiáltott hirtelen -, egy trombitást se látok! - S Pantalonéhoz fordult, aki kissé sápadtan állt, és hosszú álla mintha vacogott volna.

- Tábornok - szólt Diótörő ünnepélyesen -, ismerem vitézségét és tapasztaltságát. Önre bízom egész lovasságomat és a tüzérség parancsnokságát is. Lóra nincs szüksége önnek, elég hosszú a lába, s tűrhetően üget is velük. Teljesítse tehát feladatát. Most a gyors és határozott döntés a fontos, figyeljen a kedvező pillanatra.

Pantalone hosszú, vékony ujját azonnal a szájához illesztette, és olyan fülrepesztőt füttyentett, mintha száz trombitácskát fúttak volna meg.

Erre a szekrényből nyerítés hallatszott és dobogás, majd Frici vértesei, a dragonyosok, de elsősorban a vadonatúj huszárok nyomultak elő. Egykettőre lenn voltak a padlón. Ezred után ezred lépkedett el Diótörő előtt, repkedő zászlókkal. Zengő muzsikára a szoba padlóján vonalban sorakoztak. Előttük nagy csörömpöléssel ágyúk vonultak tüzérekkel, s csakhamar megdördültek: bum-bum! Cukorborsószemek csaptak az egerek sűrű tömege közé. Különösen egy nehézüteg okozott veszteséget, mert a mama zsámolyáról - pum-pum - szakadatlan tűzben tartotta az egereket.

Az egerek mindamellett közelebb nyomultak, sőt néhány ágyút is el tudtak söpörni, de a prr-prr-prr nem szűnt meg, s Marika alig látta, mi is történik a sűrű füstben.

Annyi bizonyos: mind a két ellenfél a legelkeseredettebben küzdött, s a győzelem sokáig ingadozott ide-oda. Az egerek mind nagyobb tömeget vetettek harcba, és ügyesen hajított ezüstlabdacsaik be-becsaptak az üvegszekrénybe is.

Klárika és Makrancos kétségbeesett. Szaladgáltak, tördelték kezüket.

- Ifjúságom virágában lesz végem! - rikoltozott Klárika. - Nekem, aki a legszebb baba vagyok!

- Hát ezért vigyáztam magamra annyira - jajongott Makrancos -, hogy e négy fal között pusztuljak el?

Aztán egymás nyakába borultak, és úgy bőgtek, hogy még az iszonyú lármában is hallani lehetett. Mert arról a színjátékról, ami most kezdődött, alig lehet fogalmad, olvasóm.

Tomboló prr-prr, puff-piff, katarak-katarak-bum, burum, bum-burum-bum! kavargott; az Egérkirály, az egerek vinnyogtak, s közben Diótörő hatalmas hangja hallatszott, amint hasznos parancsokat oszt, és hol itt, hol ott lehetett látni a tűzben álló zászlóaljak közt!

Pantalonénak néhány ragyogó lovastámadása dicsőséget szerzett, de Frici huszárait az egértüzérség bűzgolyóbisokkal hajigálta meg, ezért a huszárok nem mertek rohamozni. Pantalone parancsa szerint balra kanyarodtak, s a parancsnok is így tett: vértesei és dragonyosai, egyszóval mind balra kanyarodtak, s ezen az úton végül hazalógtak.

Így került veszélybe a zsámolyra állított üteg, s így törhetett elő csakhamar egy nagy csapat egér, akik olyan hevesen rohamoztak, hogy a zsámoly fölfordult ágyústul, tüzérestül.

Diótörő megdöbbent ezen; parancsot adott a jobbszárnynak a visszavonulásra.

Tudod, olvasóm, ez majdnem annyit jelent, mint megszaladni, de fordítsd el szemed, és tekints a balszárnyra, ahol még minden jól áll, ahol hadvezérnek és hadseregének van még reménysége!

A leghevesebb harc közben a komód alatt az egérlovasság titokban fölfejlődött, s iszonyú, dühödt, hangos cincogással Diótörőék balszárnyára támadt.

Óvatosan, a szekrény peremén áthatolva, két kínai császár vezetésével fölvonult a mézesbáb-hadsereg.

Ezek a bátor, pompás csapatok, amelyek számos kertészből, harlekinből, tigrisből és oroszlánból álltak, higgadtan, bátran, kitartóan küzdöttek. Hősiességük már-már elragadta az ellenségtől a biztos fölényt, amikor egy vakmerő egér merészen előrohant és leharapta az egyik kínai császár cifra fejét. Ezáltal rés támadt, az ellenség benyomult, és csakhamar az egész zászlóalj szétmorzsolódott. De ez a nemtelen tett kárukra szolgált, ugyanis midőn egy vérszomjas egér vitéz ellenfele hasába harapott, a nyomtatott feliratlapocska torkán akadt, s abban a pillanatban vége lett.

De mit segített ez Diótörő visszavonuló, egyre hátráló s egyre több főt veszítő hadseregén? A szerencsétlen parancsnok már csak maroknyi csapat élén küzdött az üvegszekrény előtt.

- A tartalékokat! Pantalone! Buffo! Tamburás! Hol vagytok?! - kiáltozott és reménykedett, hogy újabb segédcsapatok jönnek a szekrényből.

Elő is botladozott néhány mézeskalács emberke, asszonyka, aranyarccal, kalpaggal, sisakkal, de olyan ügyetlenül vagdalkoztak maguk körül, hogy az ellenségből senkit sem találtak el, ellenben Diótörő fejéről majd leverték apró sapkácskáját. Az ellenség már körül is fogta őt. A helyzete szorongatottá vált. Át akart a szekrény peremén ugrani, de lába túlságosan rövidnek bizonyult, Klárika és Makrancos sem segíthettek, mert ájultan hevertek. Huszárok, dragonyosok ugrattak mellette, s ő kétségbeesetten kiáltotta:

- Lovat, lovat! Egy országot egy lóért! Ebben a pillanatban két ellenséges harcos famentéjénél megragadta.

Egérkirály, hét torkából üvöltve diadalt, feléje rohant.

Marika nem tudta magát tovább türtőztetni.

- Ó, szegény Diótörőm! Szegény Diótörőm! - jajdult föl, s maga sem tudva, mit tesz, lekapta bal lábáról cipellőjét, s az egérhad kellős közepébe dobta, egyenesen Egérkirály felé.

Egy szempillantás alatt a csatatér szétrebbent, s ugyanakkor Marika még szúrósabb fájdalmat érzett a bal karjában, mint előbb.

Ezután már semmit se látott, hallott.

Amikor Marika fölébredt mély álmából, ágyacskáján feküdt.

A nap sugarasan ragyogott be a jégvirágos ablakon át.

Ágya szélén idegen ember ült, kis idő múltán fölismerte: Wendelstern sebész, aki halkan mondta:

- Fölébredt.

Anya is odalépett. Aggodalmas, fürkésző szemmel nézte.

- Ó, kedves anyuskám - suttogott Marika. - Elfutottak-e mind a csúnya egerek? Megmenekült-e a drága Diótörő?

- Csacsiságot beszélsz! - felelte anya. - Mi bajuk lenne Diótörővel az egereknek? De temiattad sok-sok aggodalmunk volt... Ezért nem jó, ha önfejűek vagytok, és nem hallgattok a szülői szóra. Tegnap éjjel a babákkal játszottál, elálmosodtál, vagy valami egér ijeszthetett meg, noha különben nincs egér a házban... Elég az hozzá, hogy a könyököddel betaszítottad a szekrény üvegét, és olyan mélyen vágtál a karodba, hogy Wendelstern úr kellett kiszedje az üvegszilánkokat a sebből. Hála istennek, éjfélkor felébredtem, s minthogy nem láttalak, a nappaliba mentem. Ott feküdtél eszméletlenül, a karodból meg csak úgy dőlt a vér. Magam is csaknem elájultam ijedtemben. Ott feküdtél a földön, körülötted elszórva Frici csomó ólomkatonája, sok más bábu, széttört alakok. Mézeskalács emberkék, s Diótörő ott hevert a vérző karodon, nem messze tőled meg a bal cipőd.

- Ó, anyuskám - szakította félbe a kislány. - Látod, ezek az egérharc nyomai. Azért is ijedtem meg úgy, mert az egerek foglyul akarták ejteni Diótörőt. Aztán magam sem tudom már, mi történt.

Wendelstern sebész intett a szemével. Anyu gyengéden így szólt Marikához:

- Jól van, jól van, édes gyermekem! Légy nyugodt, az egerek megfutottak. Diótörő egészséges és vidám. Benn áll a helyén az üvegszekrényben.

Most apa lépett a szobába; aztán az orvossal sokáig tanácskozott. Marika hallotta: seblázról beszélnek. Ágyban kell még maradni néhány napig; ámbátor leszámítva a sajgó kis fájdalmat, nem érezte magát sem rosszul, sem betegnek. Tudta: Diótörő ép bőrrel megmenekült, s néha hallotta álmában, amint érthetően, noha nagyon fájdalmas hangon így szólt:

- Sokat tettél értem, én hűséges úrnőm, de még többet tehetsz.

Marika hiába törte a fejét: mit tehetne, nem jutott eszébe semmi sem.

Játszani nem tudott a sebesült karja miatt, s ha olvasni akart, káprázott a szeme, s olyan furcsán, hogy abba kellett hagyja, így hát bizony lassan telt az idő, s Marika alig várta az alkonyatot, mert ekkor anya az ágya mellé ült, mesélt vagy olvasott.

Egyszer éppen Fakardin herceg csodálatos történetével végzett, amikor kinyílt az ajtó, és Drosselmeier keresztpapa lépett be e szavakkal:

- Meg kellett már néznem, hogy van a mi sebesült betegünk.

De amint Marika a keresztpapa sárga kabátjára nézett, olyan élénken emlékezett arra az éjszakára, amelyiken Diótörő elvesztette a csatát, hogy önkéntelenül is fölkiáltott:

- Jaj, keresztpapa! Milyen csúnya voltál, amint az órán ültél és eltakartad a szárnyaddal, hogy a hangos ütés el ne riassza majd az egereket! Jól hallottam, amikor lekiáltottál Egérkirálynak! Miért nem Diótörőt segítetted inkább, mért nem engem, csúnya keresztpapa? Látod, te vagy az oka, hogy sebesülten, betegen ágyban fekszem!

Anya egészen megrémült:

- Mi bajod van, Marika? Mi történt?

De Drosselmeier keresztpapa különös arcot vágott. Monoton, pergő hangon kántálni kezdett:

Marika rábámult Drosselmeier keresztpapára, aki egészen elváltozott, s még csúnyább lett, mint máskülönben. Jobb karjával csapkodott ide-oda, mintha dróton ráncigált bábu lenne. Ugyancsak megrémült volna, ha anya nincs ott, s Frici, aki időközben a gyerekszobába surrant, hangos kacagásra nem fakad:

- Jujjuj, keresztpapa, ma megint olyan vicces vagy! Úgy csinálsz, mint a Paprika Jancsim, akit a kályha mögé hajítottam!

Anya azonban komolyan mondta:

- Kedves főtanácsos úr, mit jelent ez a furcsa tréfa?

- Uram, Istenem! - felelte Drosselmeier, és nevetett. - Hát nem ismerik az én szép órásdalomat? Ezt szoktam dalolgatni olyan kis betegeknek, mint Marika - és gyorsan az ágy szélére ült, s így folytatta:

- Ne haragudj, hogy nem kapartam ki rögtön Egérkirálynak mind a tizennégy szemét, de nem lehetett. Ehelyett valami nagy örömet szerzek neked.

S e szavakkal benyúlt a zsebébe, előhúzta - lassan - Diótörőt, akinek ügyesen pótolta a fogát, s az állkapcsát is helyreigazította.

Marika felujjongott; anya pedig mosolyogva mondta:

- Látod, aranyom, milyen jól bánik Diótörővel a keresztpapa?

- Azt azonban ismerd el, Marika - szakította félbe a főtanácsos Stahlbaumnét -, hogy Diótörő daliásabb legény is lehetne. És az arcát sem lehet szépnek mondani. Ha meghallgatod, szívesen elmesélem, miként plántálódott és gyökeresedett meg ez a csúnyaság Diótörő egész családjában. Vagy talán már ismered Pirlipát hercegnő, Egérfül boszorka és a nagy órásmester régi történetét?

- Nem, nem - felelte Marika. - Meséld el.

- Remélem - mondta Stahlbaumné -, ezúttal nem lesz borzalmas a meséje?

- Egyáltalán nem, drága asszonyom - válaszolt a főtanácsos úr. - Ellenkezőleg. Igen tréfás, amit szerencsém lesz most elbeszélni.

- Mesélj, mesélj, kedves keresztpapa - kiáltottak a gyermekek, s a főtanácsos elkezdte a mesét.

"Pirlipát édesanyja a király felesége volt. Tehát királyné. Pirlipát meg abban a pillanatban, ahogy megszületett, született hercegnő.

A király örült, amikor megpillantotta bölcsőjében szép kicsi leánykáját. Ujjongott, táncolt, egy lábon forgott s rikkantgatott:

- Hujjujjuj! Látott már valaki szebbet Pirlipáncikámnál?

A miniszterek, tábornokok és tisztek, követvén a haza atyját, szintén egy lábon ugrándoztak és kiáltoztak:

- Nem, soha!

S tagadhatatlan: amióta világ a világ, Pirlipát hercegnőnél szebb gyermek nem született. Arcocskája mintha liliomfehér és rózsapiros selyempihéből lenne szőve, míg szemecskéje élénken csillogó azúr. Fürtöcskéi aranyszálakban göndörödtek. Azonfelül Pirlipát két apró gyöngyházfogsorral jött világra, s két órával születése után, midőn a kancellár meg akarta nézni közelebbről az arcát, úgy az ujjába harapott, hogy az fölordított:

- Aú-aú!

Egyszóval Pirlipátról az egész elragadtatott ország tudta: szellem, kedély és értelem együtt lakozik a kis angyalban.

Mondom, mindenki elégedett volt, csupán a királyné nyugtalankodott. Különösen az volt a föltűnő, hogy olyan gondosan őriztette a bölcsőt. Leszámítva az ajtónállókat és a két állandó dajkát, még másik hat vigyázta éjről éjre. Amit azonban igazán senki sem értett, az az volt: mind a hat dajkának egy-egy macskát kellett az ölében tartania, s egész éjjel simogatni is, hogy a macskák doromboljanak.

Mivel lehetetlen, kedves gyerekek, hogy kitaláljátok, miért intézkedett így Pirlipát édesanyja, én pedig tudom, ennél fogva mindjárt meg is mondom nektek.

Történt egyszer, hogy Pirlipát apjának udvarában igen sok jeles király és kellemes herceg gyűlt egybe. Ennek örömére fényes ünnepségeket, lovagi játékokat, színielőadást és bálokat rendeztek. A király meg akarta mutatni, hogy aranyban, ezüstben csöppet sem szűkölködik, ezért szeretett volna alaposan belemarkolni a kincstárba és valami jó nagy murit csapni. Titokban értesülvén az udvari főszakácstól, hogy a csillagász jelentése szerint elérkezett a disznótor ideje, kocsiba vetette magát, s személyesen indult meghívni valahány királyt és herceget, aki csak volt.

- Csupán egy kanálka levesre - mondta nekik, hogy a meglepetés annál nagyobb legyen, amikor a pompás falatokat látják.

A királynéhoz pedig így szólt akkor:

- Tudod, szívecském, a hurkát rendkívül szeretem!

A királyné tudta, mit akar ezzel mondani az ura. Tudniillik azt, hogy nosza, fogj hozzá, amint szoktál, töltögesd a hurkát. A főkincstáros a konyhába vitette a nagy arany hurkáskatlant, ezüstlábosokat. Tüzet raktak szantálból, s a királyné fölkötötte damasztkötényét. Csakhamar a hurkaleves kellemes illata áradt a katlanból, s ez behatolt az államtanácsba is.

A király elragadtatásában nem tudta magát tovább türtőztetni.

- Engedelmükkel, uraim! - kiáltotta, s kiszaladt a konyhába, hogy arany kormánypálcájával megkavarja a levest, aztán átölelte a feleségét, s nyugodtan visszatért az államtanácsba. A konyhában éppen fontos esemény került sorra; az, hogy a szalonnát kockára vagdossák, ezüstrostélyon megpirítsák.

Az udvarhölgyek félrevonultak, mivel a királyné az ura iránti hűséges tiszteletből ezt a műveletet mindig maga végzi. Midőn a szalonna sercegni kezdett, finom, suttogó hang hallatszott valahonnan:

- Adj nekem is a szalonnából, nővérkém! Lakmározni akarok én is, királyné vagyok én is. Adj nekem is a szalonnából, kérlek...

A királyné tudta jól, hogy Egérfül asszonyság hangját hallja, aki már hosszú évek óta a királyi palotában lakott. Állítása szerint rokonságban álltak, s maga is királyné volt Egériában, ezért a tűzhely alatt nagy udvartartással élt.

A királyné lágyszívű és jóságos asszony volt, s bár Egérfült nem ismerte el királynénak és nővérének, az ünnepi napon mégsem sajnált tőle néhány jó falatot, és így szólt:

- Bújjon elő - hívta -, Egérfül asszony. Egyék a szalonnából, ha annyira kéri...

Egérfül asszony fürgén szökkent elő, a tűzhelyre ugrott, s egyik szalonnadarabkát a másik után kapta be. De egyszerre csak előbukkant minden atyafia, az asszonyság hét neveletlen lurkójával együtt, s a jeles akasztófavirágok úgy nekiestek a szalonnának, hogy a királyné védekezni sem tudott. Szerencsére belépett a főudvarmesternő, és elkergette a tolakodó, hívatlan vendégeket, így mentett meg egy kevéske szalonnát. Ezt az udvari matematikus utasítása szerint nagy mesterkedéssel a hurkákba szétosztották.

Dobok perdültek, kürtök harsantak. A megjelent uralkodók és hercegek ragyogó ruhában, fehér poroszkákon és kristálykocsikon vonultak föl a hurkatorra. A király szíves barátsággal fogadta őket, de már a májas hurkánál észrevették: egyre jobban sápad, szemét is az ég felé emeli. Halk sóhajok törtek ki belőle, s belsejében láthatólag hatalmas fájdalom dúlt. A véres hurkánál aztán hangos csuklásokkal és nyögésekkel hátradőlt székében, kezét arca elé kapta, sóhajtozott és jajgatott.

Mindnyájan fölugrottak az asztaltól. Úgy tetszett, megnevezhetetlen, mély fájdalom gyötri a szerencsétlen fejedelmet. Végre-végre, sok-sok rábeszélés után alig hallhatóan azt dadogta:

- Kevés a szalonna.

A királyné kétségbeesve elé vetette magát, s zokogva kiáltott:

- Ó, szegény, szegény királyuram! Ó, milyen nagy fájdalmakat szenvedsz! De lásd, a bűnös itt térdel lábad előtt, büntesd meg, sújtsd keményen! A szalonnát Egérfül asszony falta föl hét fiával és minden atyafiával együtt!...

Ekkor a királyné elájult félelmében.

A király azonban fölugrott haragosan, és nagy mérgesen harsogta:

- Hogy történhetett ez? Főudvarmesternő!

Az meg elmondott annyit, amennyit tudott. A király eltökélte: bosszút áll Egérfül asszonyon és pereputtyán, mert felzabálták a hurkába való szalonnát.

Összehívták a titkos tanácsot, s elhatározták: Egérfül asszony ellen eljárást indítanak. Mivel a király úgy vélte: ezenközben még mindig elehetik a szalonnát előle, az egész ügyet az udvari órásmesternek és csodadoktornak adták át. Ez a férfiú, akit éppen úgy hívtak, mint engem, azaz Drosselmeier Illésnek, megígérte: állambölcs művelettel örök időkre kiűzi Egérfül asszonyt pereputtyával együtt a palotából. Kitalált egy kicsiny és ügyes gépezetet, amelybe fonálon lógó szalonnát helyeztek, s amelyet Drosselmeier a szalonnafaló asszonyság lakása mellett állított föl.

Egérfül asszony sokkal okosabb volt, semhogy keresztül ne lásson a csalafintaságon, de intelme mit sem használt, a pörkölt szalonna kellemes illatától elcsábult Egérfül asszony mind a hét fia és igen sok kedves, jó rokona is bement a Drosselmeier-féle gépecskébe. Ahogy be akarták kapni a szalonnát, egy hirtelen lecsapódó rács foglyul ejtette őket. Egérfül asszony maradék seregével elhagyta a borzalmak színterét. Keserűség, kétségbeesés és bosszúvágy hánytorgott a szívében.

Míg az udvar ujjongott, búsult a királyné, mert jól ismerte Egérfül asszony rossz természetét. Tudta: fiai, sok rokona halálát nem hagyja majd bosszulatlanul.

Midőn egyszer a királyné éppen a kedvenc tüdős kásáját készítette az urának, Egérfül asszony valóban megjelent.

- Fiaim, rokonaim elpusztultak - mondta. - Vigyázz, királyné, a hercegnődre! Vigyázz! - Ezzel ismét eltűnt, már nem mutatkozott. A királyné pedig ijedtében tűzbe borította a tüdős kását, így Egérfül asszony másodízben rontotta el a király ételét. No, de elég ennyi egy estére. Legközelebb majd itt folytatom."

Hiába kérte Drosselmeier urat Marika, az a mesét nem folytatta már.

- Jóból is megárt a sok. Holnap meghallod a többit.

A küszöbön állt, amikor Frici megkérdezte:

- De igazán igaz, hogy te találtad ki az egérfogót?

- Ilyen csacsiságot hogy kérdezhetsz? - szólt reá az anyja, de a főtanácsos különös mosollyal mondta:

- Hát nem vagyok elég agyafúrt órásmester, hogy egy egérfogót se tudjak föltalálni?

"No, most már tudjátok, gyerekek - folytatta legközelebb Drosselmeier úr -, hogy a királyné miért őriztette olyan gondosan a csodaszép Pirlipát hercegnőcskét? Félni kellett Egérfül asszony fenyegetésétől, attól, hogy visszajön, és valami bajt okoz. A bölcs és tapasztalt Egérfül asszonnyal szemben csődöt mondtak az órás masinái, s az udvari csillagász és csillagjós szerint csupán Murr kandúr családja tarthatja távol Egérfül asszonyt a kicsi bölcsőtől. Ezért cirógatta mindegyik dada e jeles család egy-egy fiát a bölcső mellett.

Egy késő éjjeli órán a fődajkák egyike fölrezzent, mintha álomból ébredt volna.

Körülötte mindenki szunyókált, macska se dorombolt, csak a szú percegése hallatszott.

De hogy megrémült a titkos fődajka, midőn egy ronda egeret látott maga előtt, aki hátulsó lábára ágaskodott, és szörnyű fejét a bölcsőre fektette. A borzalomtól kiáltott, fölugrott, ám ebben a percben Egérfül asszony - mert ő volt ott Pirlipát bölcsőjénél - a szoba egyik sarkába surrant.

A Murr család utánairamodott, de már későn, a menekülő eltűnt. Fölriadt a lármára Pirlipát is, keservesen sírt, ami a dajkákat megnyugtatta: él!

De mekkora lett akkor a rémület, amikor a bölcsőbe tekintettek, és megpillantották a kisgyermeket. Az aranyfürtű angyalfej helyett formátlan arc nézett szembe velük, s a szájacska fültől fülig ért.

A királyné csaknem belehalt fájdalmába; a király szobáját ki kellett vattázni, mivel minduntalan fejjel rohant a falnak. Kétségbeesett hangon kiáltozta:

- Ó, én szerencsétlen!

Most már végre beláthatta volna: kár volt a szalonna miatt Egérfül asszony minden nemzetségét elveszejtetnie, de erre nem is gondolt, hanem minden hibát az órásra, a nürnbergi Drosselmeier Illésre hárított.

Ennél fogva a következő parancsot adta ki:

- Drosselmeier köteles Pirlipát hercegnőt négy héten belül előbbeni állapotába visszahelyezni, vagy ellenkező esetben halálra adatik.

Drosselmeier igencsak megijedt, mindamellett bízott mesterségében, így hozzáfogott az első művelethez: Pirlipát hercegnőt ügyesen szétszedte, megtekintette belső szerkezetét, azonban sajnos, azt kellett tapasztalja, hogy a hercegnő, amint növekedik, formátlansága is mind nagyobb lesz. Mivel a bajjal szemben tanácstalan állt, tehetetlen búskomorságba merült.

A negyedik hét is vége felé járt, amikor a király szikrázó, haragos szemmel benézett hozzá, s dühösen így kiáltott:

- Drosselmeier Illés! Gyógyítsd meg a hercegnőt, vagy meghalsz!

Drosselmeier keservesen sírt, míg Pirlipát hercegnő diót törögetett. Az ezermesternek most tűnt fel először Pirlipát szokatlanul nagy dióéhsége, és egyben az is, hogy a hercegnő fogakkal született. A kicsike az átváltozás után addig ordított, amíg véletlenül nem kaparintott valahonnan egy diót. Nyomban feltörte, megette a belét, aztán elcsendesült.

Ettől kezdve a dajkák alig győzték hordani a diót.

- Ó, természet ösztöne! - kiáltott föl Drosselmeier Illés. - Te megmutattad nékem a titok nyitját!

Drosselmeier engedélyt kért arra, hogy beszélhessen az udvari csillagásszal. Mivel régi jó barátok voltak, könnyek között karolták át egymást, aztán nagy-nagy könyvben keresgéltek, s fölállították Pirlipát horoszkópját. Nem volt könnyű, mivel a vonalak egyre jobban összekuszálódtak, végül azonban - mily öröm! - tisztán látták: a hercegnőt a rútító bűbájtól megszabadítani egy módon lehet: megetetni vele a Krakatuk-dió édes belét.

A Krakatuk-diónak olyan kemény a héja, hogy egy ágyú is átgördülhet rajta, mégsem törik össze. Ezt a diót kell olyan valakinek szétharapnia a hercegnő jelenlétében, aki még nem borotválkozott, és sohasem viselt csizmát. A dió magvát ráadásul lehunyt szemmel kell átnyújtania, s csak akkor nyithatja ki ismét a szemét, ha hét lépést tett hátrafelé, botlás nélkül.

Drosselmeier három napot és három éjét szakadatlan munkában töltött a csillagásszal. Szombaton, mikor a király éppen ebédnél ült, örömmel rontott be hozzá, és jelentette: tudják már, hogy hogyan szerezhetik vissza Pirlipát hercegnő elveszett szépségét.

A király átölelte, s egy gyémántkardot, négy érdemjelet és két ünneplőt ígért örömében.

- Asztalbontás után tüstént kezdjen neki - fűzte hozzá barátságosan. - Gondoskodjék, kedves csodadoktorom, hogy a csizmátlan és borotválatlan ifjú a Krakatuk-dióval együtt a kellő percben kéznél legyen.

Drosselmeier erre csak ötölt-hatolt, végül nagy reszketve kibökte: jóllehet az orvoslásmódot már kitalálták, a Krakatuk-diót és a diótörő ifjút azonban ezután kell még megkeresni.

A király dühösen emelte a jogart koronás feje fölé, és oroszlánhangon bömbölte:

- Akkor hát nyakazzanak le!

Szerencséje volt a bajba jutott Drosselmeiernek, hogy a királynak aznap különösen ízlett az ebéd, így jobb kedve kerekedett, hallgatott az okos szóra, a nagylelkű és az órás sorsán szánakozó királyné tanácsára.

Drosselmeier Illés is felbátorodott és kifejtette a királyi pár előtt: tulajdonképpen megoldotta a feladatát, megjelölte az eszközt, amely a hercegnőt meggyógyíthatja, így megváltotta saját életét is.

A király, bár üres kifogásnak és ostoba lárifárinak nevezte mentegetőzését, egy pohár gyomorerősítő után azonban úgy határozott: az órásmester és a csillagász keljenek útra, de a Krakatuk-dió nélkül ne is próbáljanak visszatérni. A diótörő ifjút pedig - a királyné ajánlatára - a hazai és külföldi hírlapokban és közlönyökben közzétett többszöri felhívás útján igyekeznek majd megtalálni."

A főtanácsos itt megint abbahagyta az elbeszélést, és megígérte: másnap elmeséli a többit.

Másnap este, alighogy a lámpákat fölgyújtották, valóban beállított Drosselmeier keresztpapa, és folytatta a mesét: "Tizenöt éve vándorolt már Drosselmeier és az udvari csillagász, s még mindig nem akadtak a Krakatuk-dió nyomára. Hogy hol és merre jártak, mi minden csodálatosat láttak, arról négy álló hétig tudnék mesélni nektek, de ehelyett inkább kereken kimondom: a mélységesen elkeseredett Drosselmeier végül is lebírhatatlan honvágyat érzett kedves szülővárosa, Nürnberg után. Különösen akkor lepte meg ez a vágyakozás, mikor barátjával egy ázsiai őserdő közepén pipázott.

- Ó, gyönyörű, gyönyörű, szülővárosom, Nürnberg. Gyönyörű város. Aki nem látott téged, utazhat Londonba, Párizsba és Pétervárra, szíve föl nem hevül. Utánad vágyakozom szüntelenül, utánad, ó, Nürnberg, gyönyörűséges, ahol minden ház ajtóval-ablakkal ékes.

Amint Drosselmeier ilyen szívettépően panaszkodott, a csillagászt mélységes részvét fogta el, és olyan keserves sírásra fakadt, hogy Ázsia egyik szélétől a másikig meghallhatták a hangját. De összeszedte magát, letörölte könnyeit, és így szólt:

- Mélyen tisztelt kolléga. Miért ülünk mi itt, és mit bőgünk? Miért nem megyünk Nürnbergbe, hiszen tökéletesen mindegy: hol és mint keressük azt a nyomorult Krakatuk-diót.

- Igaza van - felelt Drosselmeier vigasztalódva.

Szépen fölálltak, kiverték a pipájukat, s megállás nélkül Ázsián át Nürnbergbe mentek. Alig érkeztek meg, Drosselmeier a rokonához, Drosselmeier Kristóf Zakariás bábuesztergályoshoz, lakkozóhoz és aranyozóhoz sietett, akit nem látott sok-sok éve.

Az órás elmesélte Pirlipát hercegnő, Egérfül asszony és a Krakatuk-dió történetét, de úgy, hogy a másik nem győzte a tenyerét összecsapkodni, s egyre-másra bámulva kiáltott föl:

- Ejnye, rokon, ezek aztán a csodadolgok!

Drosselmeier elmesélte hosszú utazását is. Azt, hogy miként pocsékolt el két évet a datolyakirálynál, miként utasította el szégyenszemre a mandulafejedelem, miként kérdezősködött hiába a mókusok természettudományi társaságában. Egyszóval: miként hiúsult meg igyekezetük, hogy a Krakatuk-dió nyomára bukkanjanak.

Kristóf Zakariás többször pattintott ujjával az elbeszélés alatt, nyelvével csettintett, dörmögött - hm, hm!... ej-ha!... ó!... hogy az ördög! -, végül sapkáját és parókáját a levegőbe hajította, hevesen átölelte rokonát, és így kiáltott:

- Rokon, rokon! Megmenekült! Ha nem csalódom, kezemben a Krakatuk-dió!

Azonnal odahozott egy dobozt, ebből egy középnagyságú aranyozott diót vett elő.

- Íme - szólt, fölmutatván. - A dió története a következő: - Sok-sok évvel ezelőtt karácsonytájt, egy idegen járt erre egy zsák dióval. Éppen az én bábosboltom előtt civódott össze az itteni árussal, aki nem akarta tűrni, hogy más is dióval kereskedjék. Az idegen letette zsákját, hogy védekezni tudjon, de ebben a pillanatban egy súlyosan megrakott teherkocsi gördült át a zsákon, s valamennyi dió széttörött, egyetlen kivételével. Ezt az árus különös mosollyal kínálta föl nekem egy 1720-ból való fényes húszasért. Csodálatosképpen épp ilyen húszast találtam akkor a zsebemben. Megvettem a diót, s bearanyoztam, bár magam sem tudtam, miért vettem ilyen drágán, s miért tartottam olyan sokra.

Hogy a rokon diója valóban a keresett Krakatuk-dió, az iránt minden kétség rögtön eloszlott, midőn az udvari csillagász az aranyat lekaparta, s a dió héjába kínai jegyekkel bevésve a Krakatuk-szóra talált. Nagy volt az utazók öröme, s a rokon a világ legboldogabb emberének érezte magát, mikor Drosselmeier kijelentette: megalapozta a szerencséjét, ezentúl tekintélyes nyugdíjon kívül ingyen kapja majd az aranyozáshoz szükséges aranyat is.

A csodadoktor és a csillagász már fülükre húzták a hálósipkát, s ágyba akartak bújni, midőn a csillagász így szólt:

- Tisztelt kolléga úr, a szerencse sosem jár egyedül! Közlöm, hogy nemcsak a Krakatuk-diót, hanem az ifjú embert is megtaláltuk, aki feltörheti és átnyújthatja majd a hercegnőnek. Ez pedig senki más mint az ön bátyjaurának fia... Nem, le sem hunyom a szememet - folytatta lelkesülten -, hanem még ezen éjjel fölállítom az ifjú horoszkópját!

Ezzel lerántotta hálósipkáját, s azonnal a csillagok vizsgálásához látott.

A rokon fia valóban igen csinos és daliás ifjú volt, aki még sohasem borotválkozott, és sohasem viselt csizmát. Karácsonyra szép, aranysujtásos vörös kabátot, kardot kapott, kalapját hóna alatt tartotta, s gyönyörű, bodros frizurája volt. Így állt apja boltjában, ragyogva, s vele született lovagiassággal törte föl a fiatal lányok dióit, így azok "a szép kis diótörő"-nek nevezték.

Másnap reggel a csillagász elragadtatva borult a csodadoktor nyakába, s így kiáltott:

- Ő az! Megvan! Megtaláltuk! Csak két dologra kell figyelemmel lennünk. Először is: fonjon ön kitűnő öccsének egy hatalmas favarkocsot, s ez legyen összeköttetésben az alsó állkapcsával, de úgy, hogy a varkocsánál fogva jó erősen meg tudja rántani. Másodszor: ha a fővárosba érünk, gondosan el kell titkolnunk az ifjút, aki föltöri majd a Krakatuk-diót. Ő csak jóval utánunk jelenhet meg. Azt olvasom ki ugyanis a horoszkópból, hogy miután néhányan eredménytelenül törik ki fogukat, a király a hercegnő kezét s a trónutódlást annak ígéri, aki a diót feltöri, s így visszaszerzi a hercegnő elveszett szépségét.

A bábuesztergályos a legnagyobb mértékben elégedett volt azzal, hogy fiacskája Pirlipát hercegnőt feleségül vegye, és herceg, király legyen, így teljesen átengedte őt a követeknek. A varkocs, amelyet Drosselmeier reményteljes ifjú öccse fejére illesztett, igen jól sikerült, még a legkeményebb barackmagok feltörésével is fényesen kísérletezhetett.

Mivel Drosselmeier és a csillagász azonnal jelentették a fővárosban, hogy megtalálták a Krakatuk-diót, a király nyomban kibocsáttatta a szükséges fölhívásokat.

Számos csinos ifjú, köztük több herceg gyűlt már egybe, hogy ép fogsorában bízva megkísérelje a hercegnő visszavarázslását.

Minden úgy történt, ahogyan azt az udvari csillagász a horoszkópból kiolvasta. Egyik csizmátlan, tejfölösszájú legényke a másik után törte össze a fogát és állkapcsát anélkül, hogy a hercegnőn legkevésbé is segített volna. Sóhajtottak is:

- Ez ám a kemény dió!

Amikor a király bánatában lányát és országát ígérte annak, aki megszabadítja a varázslattól, jelentkezett a takaros ifjú Drosselmeier is.

Pirlipát hercegnőnek senki sem tetszett úgy, mint ő, kezecskéjét szívére tette, s mélyen fölsóhajtott:

- Ó, bár ő törné föl a Krakatuk-diót! Bár a férjein lenne...

Az ifjú Drosselmeier, miután a királyt és királynét, majd Pirlipát hercegnőt udvariasan üdvözölte, a főszertartásmester kezéből átvette a Krakatuk-diót, habozás nélkül, foga közé tette, erősen megrántotta varkocsát, és krik-krak, száz darabra morzsolta a héját. A belet ügyesen megtisztogatta, és alázatos meghajlással átnyújtotta a hercegnőnek, majd lehunyt szemmel hátrálni kezdett.

A hercegnő legott lenyelte a dióbelet, és - csodák csodája! - a torzalak eltűnt; helyén angyali szépségű hölgy állt. Arcát mintha liliomfehér és rózsapiros selyempihéből szőtték volna, szeme csillogott, dús fürtjei meg aranyszálakban göndörödtek. A nép örömujjongásába kürtök rivalgása és dobok pergése vegyült. A király, az udvar - mint Pirlipát születésekor - egy lábon táncolt.

A nagy tolongásban az ifjú Drosselmeiernek még hét lépést kellett tennie, ám éppen a hetedik előtt utálatos vinnyogással és cincogással Egérfül asszonyság emelkedett elő, de úgy, hogy az ifjú rálépett, s belebotlott.

Ó, balsors! Abban a pillanatban az ifjú éppolyan szörnyeteggé változott, mint amilyen Pirlipát hercegnő volt az imént. Teste összezsugorodott, s alig tudta tartani torz fejét. Varkocsa helyén keskeny faköpönyeg lógott.

Az órásmester és a csillagász ugyancsak megijedtek, de Egérfül asszony gonoszsága is elnyerte büntetését. Siralmasan vinnyogott, cincogott, halálra sebzetten:

E kiáltással vége lett Egérfül asszonyságnak, s a királyi kályhafűtő elvitte tetemét.

Az ifjú Drosselmeierrel senki sem törődött, csak a hercegnő emlékeztette a királyt ígéretére, aki rögtön parancsot adott az ifjú hős előkerítésére. Amikor az a szerencsétlen torz alakjában előlépett, a hercegnő szeme elé kapta kezét, és fölsikoltott:

- El innen, undorító diótörő!

Az udvarmester erre a parancsra megragadta keskeny vállát, kilódította az ajtón.

A király dühöngött, hogy egy diótörőt akartak vejévé tenni. Mindent az órásmester és a csillagász ügyetlenségének rovására írt, s mindkettőt örök időkre száműzte fővárosából. Mivel ez nem szerepelt a horoszkópban, a csillagász újból megvizsgálta a csillagokat, és azt olvasta bennük: az ifjú Drosselmeier új helyzetében sem elveszett ember. Torz alakja ellenére herceg és király lesz. Torzsága azonban csak akkor tűnhet el, ha Egérfül asszony fia, aki anyja hét idősebb fiának halála után hét fejjel született, s az egerek királya lesz, az ő keze által csatában esik el, és ráadásul egy hölgy is, torzsága ellenére, belé fog szeretni.

Az ifjú Drosselmeier valóban látható karácsonykor atyjának boltjában mint diótörő - és mégis herceg!

Ez volt a mese, gyerekek a kemény dióról, s most már tudjátok, miért mondják az emberek olyan gyakran: ez aztán a kemény dió!

Most már azt is tudjátok, miért olyan csúnyák a diótörők."

Így fejezte be keresztpapa az elbeszélést. Marika szerint Pirlipát hercegnő tulajdonképpen hálátlan teremtés, Frici meg azt mondta: Diótörő legény a talpán, nem sokat teketóriázik az Egérkirállyal, csakhamar visszanyeri nyalka külsejét.

(folytatás a Diótörő 2. részében)