Diótörő és Egérkirály   2. rész

Ha nagyra becsült olvasóim között akad valaki, aki véletlenül már megvágta magát üveggel, az tudja, milyen fájdalmas ez, és általában milyen kutya dolog, hiszen nehezen gyógyul. Marika is csaknem egy héten át őrizte az ágyat, de ahogy meggyógyult, éppolyan vidáman hancúrozott a szobában, mint máskor.

Az üvegszekrényben minden ragyogott: a fák, virágok, házak és a bábuk, mindenekelőtt a kedves Diótörő. Ép fogakkal mosolygott rá a polcról.

S ahogy szívbéli örömmel nézegette kedvencét, egyszerre eszébe jutott mindaz, amit Drosselmeier keresztpapa mesélt: Diótörő, Egérfül asszony és fia viszálya, története. Most döbbent rá, hogy Diótörő nem más, mint az ifjú nürnbergi Drosselmeier, a keresztpapa kedves, megboszorkányozott unokaöccse. Mert abban, hogy Drosselmeier főtanácsos volt az órakészítő mester Pirlipát atyjának udvarában, Marika már az elbeszélés alatt sem kételkedett egy pillanatig sem.

"De hát miért nem segített rajtad a nagybácsid?" - töprengett Marika, és egyre világosabbá vált, hogy az éjszakai csatában Diótörő birodalma és koronája forgott kockán. Az udvari csillagász jóslata is beteljesedett, hiszen a többi baba mind az ifjú Drosselmeier alattvalójaként viselkedett, tehát babaország királya lett ő.

Míg az okos Marika ezt fontolgatta, elhitte, hogy Diótörő és alattvalói valóban élnek és mozognak. Mindez mégsem így volt: minden merev és mozdulatlan maradt a szekrényben.

- Ha ön nem képes - szólt hangosan Diótörőhöz - legalább egy szót szólni hozzám, mégis tudom: ért engem, ismeri szíves hajlandóságomat. Szükség esetén számíthat rám!

Diótörő néma és nyugodt maradt, de Marikának úgy tetszett, mintha halkan sóhajtott volna, s az üvegtáblák alig hallhatóan megcsendülnének.

Alkonyodott. Édesapa lépett be Drosselmeier keresztpapával. Lujza csakhamar elrendezte a teásasztalt, s a család vidám csevegésbe merült.

Marika csöndben odahozta kis karosszékét, és Drosselmeier lábához telepedett. Mikor csönd állt be, nagy szemével a főtanácsosra nézett, és így szólt:

- Tudom, hogy az én Diótörőm az unokaöcséd. Az ifjú nürnbergi Drosselmeier. Beteljesedett, amit útitársad, a csillagász jövendölt: herceg, vagyis inkább király lett. Miért nem segítesz neki, hiszen tudod, hogy Egérfül asszony fiával, a csúnya Egérkirállyal háborúban áll?

- Hol szed össze ez a lány ennyi tücsköt-bogarat? - mondta az apa.

- Élénk a képzelete - felelte anya. - Tulajdonképpen minden csak álom. Seblázában látta.

De Drosselmeier úr különösen mosolygott, és ölébe vette Marikát.

- Neked több adatott, mint nekem és mindnyájunknak. Született hercegnő vagy, mint Pirlipát. Ragyogó, szép birodalmad van. De ha a szegény, nyomorék Diótörőt pártfogásodba akarod venni, szenvedned kell még, mert Egérkirály minden úton-módon üldözi. Én nem, csupán te mentheted meg őt. Légy ezért hű és állhatatos.

Sem Marika, sem más nem tudta, mit jelentenek a bácsika szavai. Az egészségügyi tanácsos olyan különösnek találta őket, hogy megtapogatta a főtanácsos ütőerét, és így szólt:

- Kedves barátom, írok önnek valami orvosságot. De a tanácsosné elgondolkozva ingatta fejét, és halkan mondta:

- Sejtem, hogy a főtanácsos úr mit gondol, csak nem tudom világos szavakkal kifejezni.

Marika nemsokára arra ébredt a holdvilágos éjszakában, hogy különös zaj támadt a szoba sarkában. Mintha apró köveket dobálnának és görgetnének, és e hangokba kellemetlen cincogás vegyülne.

- Ó, az egerek! Az egerek jönnek ismét - rémült meg Marika, és látta, amint Egérkirály előmászik a falból, aztán villogó szemekkel és koronákkal körülsétál, s végül hatalmas lendülettel a kis asztalkára ugrik!

- Hihihi! Most ide kell adnod a cukorborsóid, a marcipánod, kicsikém, különben vége Diótörőnek! - cincogott és csikorgatta a fogát, aztán gyorsan visszaugrott az egérlyukba.

Marika másnap egészen sápadt volt, s oly izgatott, hogy alig tudott egy szót is szólni. Százszor akarta elpanaszolni anyjának, Lujzának vagy legalább Fricinek, ami történt, de azt gondolta: "Úgyse hisznek nekem, s amellett még jól ki is nevetnek."

Annyit azonban tudott: a cukorborsót és marcipánt oda kell adnia, ha Diótörőt menteni akarja. Este tehát a szekrény elé öntötte egész készletét.

Másnap reggel így szólt az édesanyja:

- Nem tudom, honnan kerültek egerek a nappali szobába. Nézd csak, Marikám! A cukrodat mind megették!

Valóban úgy volt. Marika azonban nem sokat törődött a nyalánkságokkal. Titokban inkább örült annak, hogy Diótörője megmenekült.

De mennyire megijedt, amikor a következő éjjel ismét hallotta a visítást, cincogást.

Egérkirály újra ott volt, s még undokabbul sziszegett a fogai között:

- Ide kell adnod a cukorbabáidat és mézesbábjaidat, különben vége Diótörődnek! S azzal elillant!

Marika szomorúan lépett másnap reggel a szekrény elé, és fájdalmas pillantást vetett cukorbabáira, mézesbábjaira. El sem tudod képzelni, figyelmes olvasóm, milyen elragadó cukorbabái voltak Stahlbaum Marikának! Mindenekelőtt egy csinos pásztorfiú és pásztorlány egész nyáj tejfehér, legelő barikával. Oldalt vidám kutyuska ugrándozott. Aztán két levélhordó, levéllel a kezében s négy csinos párocska, takarosan öltözött ifjak pompázó leánykákkal, akik kötélhintán hintáztak, s néhány táncos mögött egy majoros állt. Ezekről Marika lemondott volna könnyen, de amint meglátta kedvencét, egy piros arcú gyerkőcöt, szeméből könny csordult ki.

- Ó - kiáltotta Diótörőhöz fordulva -, mi mindent meg nem tennék az ön megmentéséért; de ezt már nem bírom elviselni!

Diótörő azonban olyan siralmas állapotban állt ott, hogy Marika, aki szinte látta Egérkirály hét feneketlen torkát, elhatározta: mindent föláldoz.

Este tehát - mint előzőleg nyalánkságait -, valamennyi cukorbabáját a szekrény elé tette. Sorra csókolta a pásztorfiút, pásztorleányt, barikákat, s végül kedvencét, a piros képű kis mézesbáb gyerkőcöt.

- Mégiscsak sok, ami sok - bosszankodott másnap a tanácsosné. - Úgy látszik, az üvegszekrényben valami utálatos nagy egér tanyázik, mert szegény Marika cukorbabáit szétrágta, összeharapdálta.

Noha Marika bánatában sírt, csakhamar mégis mosolyra derült, mert azt gondolta: "Mit bánom én! Fő, hogy Diótörő megmenekült."

Amikor anyja elmesélte este a főtanácsosnak a garázdálkodást, az apa így szólt:

- Mégiscsak undorító, hogy nem tudjuk elpusztítani azt az átkozott egeret! Földúlja az üvegszekrény békéjét, s Marika minden cukrát megeszi.

Frici azonban vidáman közbevágott:

- Lent a péknek van egy nagyszerű macskája, azt fogom felhozni. Az majd egykettőre véget vet a dolognak, legyen az akár maga Egérfül asszony vagy a fia, Egérkirály úr is...

- Csak ne hozz ide semmiféle kandúrt éjszakára - kérte Lujza, aki nem szenvedhette a macskákat.

- A pék macskája - felelte Frici - ügyes legény. Bárcsak én tudnék úgy mászkálni a meredek tetőkön, mint ő.

- Alapjában - szólt az egészségügyi tanácsos - igaza van Fricinek, de talán elegendő lenne egy egérfogót fölállítani. Nincs egy se a háznál?

Mivel a tanácsosné kijelentette, hogy nincs, Drosselmeier bácsi elárulta: neki van néhány masinája, s rögtön hozatott is hazulról egy pompás egérfogót.

Frici és Marika emlékezetében élénken élt keresztpapa meséje a kemény dióról. Miközben a szakácsnő a szalonnát pirította, Marika így szólt hozzá:

- Jaj, királyné asszony, óvakodjék Egérfül asszonyságtól és családjától.

Frici azonnal kirántotta a kardját, s fölkiáltott:

- Csak jöjjenek! Egyikük sem viszi el szárazon.

Ám a tűzhely alatt és fölött minden csendes maradt.

Mikor a főtanácsos a szalonnát vékony fonálra kötözte, s az egérfogót óvatosan az üvegszekrény mellé tette, Frici azt mondta:

- Vigyázz magadra, órás keresztpapa, nehogy megtréfáljon az Egérkirály.

Milyen éjszakája volt másnap szegény Marikának! Karján jéghideg érintést érzett, valami durván és undorítóan visított-cincogott.

Bánattal és siralommal telt meg Marika szíve, mikor másnap édesanyja ezt mondta:

- Mégsem esett csapdába az egér.

Anyja azt hitte: Marika a cukorkáit gyászolja, és az egértől fél, ezért hozzáfűzte:

- De azért légy nyugodt, kislányom. Nem tűrjük tovább a gonosz egeret. Ha az egérfogó nem segít, majd fölhozza Frici a szürke macskát.

Marika, alighogy egyedül maradt a szobában, az üvegszekrény elé lépett, s zokogva fordult Diótörőhöz:

- Ó, kedves jó Drosselmeier úr, mit tehetek én, szegény szerencsétlen kislány önért? Ha oda is adom valamennyi képeskönyvemet, Egérkirály még többet követel. Mitévő legyek, mitévő legyek?

A kis Marika, míg így panaszkodott és siránkozott, észrevette: Diótörő a nyakán megsebesült még azon az első éjszakán. Azóta, hogy tudta: Diótörő tulajdonképpen az ifjú Drosselmeier, a főtanácsos unokaöccse, nem vette a karjára, nem becézgette, nem csókolgatta, most azonban óvatosan leemelte a polcról. Zsebkendőjével a csöpp kis vérfoltot dörzsölgetni kezdte, de egyszerre döbbenten érezte: Diótörő teste átmelegszik, mozdul. Gyorsan visszatette hát a polcra, s ekkor Diótörő halkan azt suttogta:

- Ó, drága Stahlbaum kisasszony... Föl ne áldozza képeskönyveit, csak egy kardot szerezzen nekem. Meglátja, a többi az én dolgom...

Ekkor Diótörő kifogyott a szuszból, és szeme ismét mozdulatlanná vált.

Marika csöpp borzalmat sem érzett, inkább ugrált örömében. Most már tudta a módját, miként mentheti meg Diótörőt áldozatok nélkül.

De honnan szerezzen kardot az emberkének?

Este, amikor egyedül maradt a szobában Fricivel, mindent elmondott neki, ami Diótörővel és Egérkirállyal történt, s azt is elmondta, mi módon lehet Diótörőjét megmenteni.

Fricit csak az ejtette gondolkodóba, hogy a huszárai gyávák voltak a nagy csatában, ezért megkérdezte: valóban úgy történt-e minden, s mivel Marika szavát adta rá, Frici eltökélten az üvegszekrényhez lépett. Lendületes beszédet tartott huszárainak, aztán gyávaságuk és önzésük büntetéséül egyenként letépte csákójuk rózsáját.

- Ami a kardot illeti - mondta Marikának -, módomban áll Diótörőt megsegíteni. Tegnap helyeztem nyugállományba egy kimustrált vértesezredest, nincs szüksége többé jó éles kardjára.

A mondott ezredes a harmadik polc egyik hátsó zugában élvezte a kiutalt nyugdíjat. Most elővették onnét, leoldották formás ezüstkardját, és Diótörő derekára csatolták föl.

Marika a következő éjjel félelmében nem tudott elaludni, úgy éjféltájt meghallotta a különös zajt, zörgést, mozgolódást a nappali szobában.

Egyszerre fölhangzott:

- Cinc!

- Az Egérkirály! Az Egérkirály! - kiáltott Marika, s rémülten ugrott ki ágyából.

Mély csönd volt; de nemsokára halkan-halkan kopogtak az ajtón, s egy finom hangocska szólt:

- Drága Stahlbaum kisasszony, nyissa csak ki bátran az ajtót! Jó és örvendetes hírt hozok önnek.

Marika megismerte az ifjú Drosselmeier hangját, magára kapta kis szoknyáját, és ajtót nyitott.

Diótörő állt ott, jobbjában véres kard, baljában pici viaszgyertya. Alig pillantotta meg Marikát, térdre ereszkedett, és így szólt:

- Te vagy, ó, hölgyem, ki lovagi bátorságot öntöttél belém, s megacéloztad karomat. Legyőztem a vakmerő Egérkirályt, aki gúnyt mert űzni belőled. Légy kegyes elfogadni, ó, hölgyem, a győzelem jelét sírig hű lovagod kezéből!

Azzal Diótörő ügyesen lepergette bal karjáról Egérkirály hét aranykoronáját, s átnyújtotta Stahlbaum Marikának, majd fölállt, és így folytatta:

- Ó, mily pompás dolgokat mutathatnék kegyednek e győzelmi pillanatban, ha kegyeskedne követni! Tegye meg! Tegye meg!

Azt hiszem, gyerekek, egy pillanatig sem habozott volna közületek senki, hogy a derék, becsületes Diótörőt, akinek szívében soha rossz szándék nem volt, kövesse. Annál kevésbé habozott Marika, aki jól tudta, mennyire számíthat Diótörő hálájára, tehát így szólt:

- Önnel megyek, Drosselmeier úr, de ne vezessen messze, hosszú időre, mert még egyáltalán nem aludtam ki magamat.

- Úgy hát a legrövidebb, jóllehet némileg nehézkes utat választom - felelte Diótörő.

Előrement, Marika meg követte a folyosón álló ruhásszekrény elé. A kislány csodálkozva látta, hogy a máskor jól bezárt szekrény ajtaja tárva-nyitva áll, s benne lógott apa rókaprémes utazóbundája is.

Diótörő ügyesen fölkapaszkodott a szekrény párkányán és faragványain, s megragadta a bunda hátán csüngő nagy bojt végét. Amint ezt a bojtot megrántotta, a bunda ujjából kecses cédruslétra ereszkedett alá.

- Méltóztassék fölmászni, kedves Stahlbaum kisasszony! - kiáltott Diótörő.

Marika alig bújt át a bundaujjon, s alig dugta ki fejét a gallérból, ragyogó fény áradt elébe, s egyszerre pompás, illatos mezőn állt. Milliónyi szikra csillogott körülötte.

- Ez a Kristálycukor-mező - mondta Diótörő -, de menjünk csak át azon a kapun is.

Marika most vette észre a kaput, ami néhány lépéssel odább emelkedett. Úgy látszott, mintha fehér, barna és rózsaszín márványból épült volna, de közelebb érve kitűnt: az egész összetapadt cukrosmandulából és mazsolából áll. Ezért is nevezték Mandula- és Mazsola-kapunak, míg a köznép illetlenül csak Diákabrak-nyílásként emlegette.

A kapu kiszögellő árpacukor-erkélyén hat kis vörösmellényes majom gyönyörű janicsárzenét játszott, így Marika alig vette észre, hogy egyre messzebb halad a tarka cukorlemezkékből formált márványkockákon. Édes illatok áradtak a kétoldalt föltárult erdőből, s a sötét lombok közül előragyogott a sok tarka kocsányú arany-ezüst gyümölcs. Ha a narancsillat kóbor szellője meglebbent, az ágak és levelek összesúgtak, aranyfüst sercegett, pattogott.

- Milyen szép itt! - kiáltotta Marika boldogan.

- A Karácsony-erdőben vagyunk, kedves kisasszony - mondta Diótörő, és tapsolt. Kicsi pásztorok és pásztorlányok, vadászok és vadásznők siettek elő, akik oly finomak és fehérek voltak, mintha cukorból lettek volna. Egy elragadó kis karosszéket hoztak, fehér édesgyökér-párnát helyeztek rá, majd udvariasan fölkérték Marikát: foglaljon helyet.

Alig ült le, a pásztorok és pásztorlánykák kedves balettre perdültek, a vadászok meg szépen fuvoláztak, aztán valamennyien eltűntek a bozótosban.

- Bocsásson meg - szólt Diótörő -, bocsásson meg, drága Stahlbaum kisasszony, a gyönge táncért, de ezek mind a bábszínházból valók, s nem tudnak semmi mást, mint mindig ugyanazt. A vadászok is álmosan, lanyhán fújták... Nem sétálnánk most kissé tovább?

- Ó, minden nagyon szép volt. Rendkívül tetszett - felelte Marika, s követte Diótörőt.

Morajló, susogó patak mentén mentek. Voltaképpen ebből áradt széjjel az egész erdőt megtöltő pompás illat.

- Ez a Narancs-patak - magyarázta Diótörő -, de illatától eltekintve nem hasonlítható a Limonádé-folyamhoz, ami ugyancsak a Mandulatej-tengerbe ömlik.

Marika csakhamar erősebb csobogást, zúgást hallott, és megpillantotta a széles folyamot, mely büszke, kékeslila hullámaival ragyogó bokrok közt kanyargott tova. Rendkívül friss, szívet-lelket üdítő hűvösség áramlott belőle. Közelében egy másik, sötétsárga folyó hömpölygött nehéz mozdulással, illata azonban szokatlanul édes volt, és partján gyerkőcök ültek, horgásztak, s amit kifogtak, rögtön meg is ették. Közelebbről Marika észrevette: ezek a halak kis mogyorók voltak.

Csekély távolságra takaros falut látott, minden ház, pajta sötétbarna volt.

- Ez Mézeskalács-falva - mondta Diótörő -, a Méz-folyó partján. Lakosai igen csinosak, de ingerlékenyek, mivel mindnyájuknak örökké fáj a foga.

Ebben a pillanatban Marika egy városkát vett észre: csupa színes, átlátszó házból állt.

Diótörő egyenest oda tartott, s Marika vidám, kusza zajt hallott. Ezernyi kedves kis emberke nézegette s rakodta le a piacon álló, púpozott kocsikat. Úgy látszott, mintha tarkabarka papiros és nagy csokoládétáblák kerülnének elő a kocsikról.

- Bonbon-falván vagyunk - mondta Diótörő. - Éppen most érkezett a küldemény Papirosországból, s magától Csokoládékirálytól is. Szegény bonbon-falviakat legutóbb igen veszélyeztette Szúnyog admirális hadserege, ezért házaikat Papirosország adományaival vonják be. De kedves Stahlbaum kisasszony, ne csak az ország falvait és kisvárosait látogassuk meg, hanem a fővárost is! Fővárosunkat!

Kis idő múltán rózsaillat áradt, s mindent körülfolyt valami puha, rózsás káprázat is.

Marika észrevette, ez a rózsapirosan ragyogó víztükör visszfénye, ami kis völgyben, csodálatosan édes muzsikával zúgott. Ez az egyre szélesebb víztükör nagy tóvá tágult, ezüstfehér hattyúk úszkáltak rajta, és versenyt énekelték legszebb dalukat. Gyémánthalacskák bukkantak föl-le a rózsás árban, mintegy vidám táncot lejtve előttük.

- Óh - kiáltott Marika lelkesülten -, ez az a tó, amit Drosselmeier keresztpapa akart csinálni nekem...

Diótörő olyan gúnyosan mosolygott, ahogyan Marika még sohasem látta mosolyogni, majd így szólt:

- Ilyent a bácsika bajosan tudna valaha fabrikálni... De hagyjuk ezt! Hajózzunk inkább át a fővárosba.

Diótörő ismét összeverte tenyerét, és a Rózsa-tó mind jobban morajlott, a hullámok is magasabbra csaptak, s Marika egyszerre azt látta: a távolból két aranypikkelyes delfin egy csupa tarka, fénylő drágakőből összeállított csónakot von feléjük. Tizenkét aranyos szerecsen, ragyogó kolibritollakból font sapkával és köténnyel partra szökkent, majd a hullámok fölött suhanva először Marikát, aztán Diótörőt csónakba emelte, s tüstént megindultak a tavon át.

A két aranypikkelyes delfin kidugta az orrát, és kristálysugarakat lövellt a magasba. Amint a csillogó, szikrázó ívek aláhulltak, mintha két finom ezüstharangocska zengené:

A tizenkét kis szerecsennek azonban, akik hátul fölugráltak a hajóra, nemigen tetszhetett a vízsugarak éneke, mert olyan erősen rázták pálmalevélből készült napernyőiket, hogy a levelek csettegtek-csattogtak, s amellett lábukkal valami különös ütemet dobbantva, ezt énekelték:

- A szerecsenek vidám fiúk - szólt Diótörő kissé zavartan -, még fölverik az egész tavat.

Valóban, csakhamar csodálatos hangok zsivaja zajdult föl, mintegy úszva a vízen s a levegőben, de Marika ügyet sem vetett rá. Az illatozó rózsahullámokba nézett, ahonnan csupa kedves leányarc mosolygott vissza.

- Ó - kiáltott örvendezve -, nézze csak, kedves Drosselmeier úr! Pirlipát hercegnő mosolyog rám a mélyből... Nézze csak, kedves Drosselmeier úr!

Diótörő azonban panaszosan sóhajtott:

- Nem Pirlipát hercegnő az, hanem ön. Mindig az ön arca mosolyog onnan.

Marika gyorsan elkapta a fejét. Szemét lehunyta, szégyellte magát. De ebben a percben a tizenkét szerecsen kiemelte a hajóból, és partra vitte.

Egy kicsi pagonyban találta magát, s ez talán még szebb volt, mint a Karácsony-erdő. Csupa fény, ragyogás vette körül, az ágakról ritka, bámulatra méltó gyümölcsök csüngtek alá.

- A Cukrászsütemény-ligetben vagyunk - mondta Diótörő -, és itt van már a fővárosunk is.

Ó, milyen látvány tárult Marika elé! Hogyan is írjam le a város szépségét, pompáját? A falak és tornyok vakítón ragyogtak, s az épületek alakja olyan volt, mint sehol másutt a föld kerekén. Tető helyett drágamívű korona borított minden házat, s a tornyokat a legszebb, legtarkább lombfüzér koszorúzta.

Ahogy átmentek a habcsókból és cukrozott gyümölcsből épített főkapun, ezüstkatonák tisztelegtek, s egy brokát hálókabátos emberke egyenesen Diótörő nyakába borult e szavakkal:

- Isten hozta, drága hercegem. Isten hozta Tortavárban!

Marika igen elcsodálkozott, hogy az előkelő úr hercegnek szólítja ifjú Drosselmeiert, de ezernyi finom hangocska zúgott, ujjongás és kacagás, hancúra és énekszó tombolt. Ez Marika figyelmét teljesen lekötötte. Meg is kérdezte nyomban, mit jelent ez a vidám zsivaj.

- Ó, kedves Stahlbaum kisasszony - felelte Diótörő -, semmi különöset. Tortavár vidám város, napról napra így megy errefelé. Hanem méltóztassék, fáradjon tovább.

Alig mentek néhány lépést, a rendkívüli látványt nyújtó vásártérre értek. Körös-körül a házak áttört cukrászremekek voltak, erkély erkély hátán tornyosult, s a közepén magas, cukorral meghintett kürtőskalács állt obeliszkként. Körülötte négy szökőkút limonádét, narancsszörpöt, édes italokat szórt a levegőbe, a medencék pedig krémmel teltek meg. A legeslegszebbek azonban az aranyos kis városlakók voltak, akik egymás hegyen-hátán tolongtak, ujjongtak, mókáztak ezerszámra. Egyszóval: akik a távolról hallható vidám zsivajt okozták. Volt köztük cifra úr és cifra dáma, tiszt és közvitéz, birkapásztor és paprikajancsi. Egy sarkon még nagyobb tolongás volt, mert éppen a nagymogul vonult arra, gyaloghintaján, kilencvenhárom főember és hétszáz rabszolga kíséretében.

Véletlenül az ötszáz tagot számláló halászcéh is épp akkor tartotta fölvonulását, s szerencsétlenségükre a törökök nagyvezíre is háromezer janicsárral ugyanakkor sétalovaglást rendezett a piactéren.

Ez volt aztán a tolongás, könyöklés, lökdösődés és sivalkodás!

Hamarosan innen is, onnan is jajveszékelés hangzott: egy halász a tolongásban leütötte egy török fejét, és a nagymogult csaknem elgázolta egy paprikajancsi. A zűrzavar egyre szédítőbb lett, már-már mindnyájan hajba kaptak, amikor a brokátkabátos emberke, aki Diótörőt a kapunál üdvözölte, fölkapaszkodott a kürtőskalácsra, háromszor megrándította az éles hangú harangot és háromszor kiáltotta:

- Cukrász! Cukrász! Cukrász!

A tolongás hirtelen megszűnt.

Mindenki igyekezett úgy boldogulni, ahogy lehetett.

Az összekuszálódott menetek szétgabalyodtak, a sárba fordult nagymogult lekefélték, a török fejét visszatették az előbbi helyére, így elölről kezdődhetett a vidám zenebona.

- Miféle cukrászért kiabáltak, Drosselmeier úr? - kérdezte Marika.

- Ó, kedves Stahlbaum kisasszony - felelt Diótörő -, a cukrász itt az az ismeretlen és borzasztó hatalom, akiről azt hiszik: úgy alakítja az embereket, ahogy ő akarja. Ő a vidám kis nép fölött uralkodó végzet, s annyira rettegnek tőle, hogy nevének puszta említése is lecsillapítja a legnagyobb zsivajt. Senki sem gondol ilyenkor oldalba döfésre, megbúbolásra, hanem magába száll, és azon elmélkedik: mi az ember és mivé lesz?

Most a rózsaszín derengésben egyszerre föltűnt egy száztornyos, sugárzó palota. A falakat imitt-amott dús viola-, nárcisz-, tulipán- és ibolyacsokrok ékesítették: mély tüzű színük még jobban kiemelte az alap vakító fehérségét.

A középső épület hatalmas kupoláját s a tornyok gúla alakú tetejét ezernyi arany- és ezüstcsillaggal hintették tele.

- A Marcipán-kastély előtt állunk - mondta Diótörő.

Marika szinte önfeledten bámulta ezt a csodapalotát, ám mégis észrevette, hogy az egyik magas torony teteje hiányzik. Fahéjrudakból épített állványon kicsiny emberkék dolgoztak helyreállításán.

- Kevéssel ezelőtt - magyarázta Diótörő -, már-már súlyos romlás, sőt végpusztulás fenyegette a kastélyt. Egy nyalakodó óriás járt erre, s leharapta a torony tetejét. A nagy kupolát is éppen kikezdte, de a tortaváriak fölajánlottak váltságul egy egész városrészt s a Cukrászsütemény-liget tekintélyes részét. Szerencsére megelégedett ezzel, és továbbállt.

Egyszerre édes zene hangzott föl, kitárultak a palota kapui, s tizenkét kicsi apród lépett elő fáklyaként égő szegfűszegszálakkal. Fejük egy-egy gyöngyszemből állt, testük rubin és smaragd, lábuk finoman kidolgozott, tiszta arany volt. Négy hölgy követte őket, csaknem akkora mindegyik, mint Marika Klárika babája, de rendkívül pompás és ragyogó öltözetükről látszott: született hercegnő mind a négy.

Gyengéden átölelték Diótörőt. Sírva-nevetve kiáltozták:

- Ó, herceg! Drága herceg! Ó, édes bátya!

Diótörő meghatottan törülgette a szemét, aztán megragadta Marika kezét, és ünnepélyesen azt mondta:

- Bemutatom Stahlbaum Marika kisasszonyt, a tiszteletre méltó egészségügyi főtanácsos lányát, valamint életem megmentőjét! Ha nem hajítja el a legjobbkor papucsát, ha nem szerzi meg nekem egy nyugállományú ezredes kardját, akkor az átkozott Egérkirály áldozataként már régen a föld alatt lennék... Ó, egyetlen Stahlbaum kisasszony! Vajon hasonlítható-e hozzá szépségben, jóságban, erényben Pirlipát, jóllehet született hercegnő?! Nem! Azt mondom: nem!

És így kiáltottak a hölgyek is:

- Nem!

Aztán zokogva Marika nyakába borultak:

- Ó, drága hercegi bátyánk nemes megmentője! Kitűnő Stahlbaum kisasszony!

Ekkor Marikát és Diótörőt a palota belsejébe vezették, mégpedig abba a terembe, amelynek a fala csupa színesen tündöklő kristály volt. Marikának legjobban mégis a cédrus- és berzsenyfából készült, aranyvirágokkal kivert kis székek, asztalkák, szekrények és íróasztalok tetszettek. A hercegnők leültették őket, és azt mondták: tüstént elkészítik az ebédet.

Erre nagy halom tálacskát és fazekacskát hoztak, legfinomabb japán porcelánból, továbbá kanalakat, késeket, villákat, lábasokat és konyhaeszközöket, mind aranyból és ezüstből. Sohasem látott gyümölcsöket, édességeket vettek elő, hófehér kis kacsóikkal kecsesen nyomták ki a gyümölcsök levét, törték a fűszereket, reszelték a cukrosmandulát. Egyszóval: Marika láthatta a készülődésből azt is, hogy a hercegnők milyen jól értenek a háztartáshoz, és nagyszerű ebéd lesz.

Diótörő legszebbik nővérkéje aranymozsarat tett Marika elé.

- Ó, kedves barátnőm, bátyám drága megmentője, törj egy picit ebből a kristálycukorból!

Míg Marika vidáman csapkodott, s a mozsár csak úgy zengett-bongott, mint valami kedves dalocska, Diótörő körülményesen elmesélte az Egérkirállyal vívott borzalmas csatát.

Marika közben úgy érezte, mintha a herceg szavai és saját mozsárcsapásai egyre távolabbról és elmosódottabban szólnának, aztán ezüstfátylak emelkedtek, s ebben a ködfelhőben a hercegnők, apródok és Diótörő maga is szinte elúszott...

Különös, távolba elmorajló ének, zúgás és zümmögés hallatszott.

Marika háborgó hullámokon emelkedett egyre -

följebb és följebb -

följebb és följebb -

följebb és följebb.

Prr-puff!

Marika mérhetetlen magasságból zuhant alá. Ez volt aztán a zuhanás! Kinyitotta a szemét. Ágyacskájában feküdt, fényes nappal volt, anyuka állott előtte, s így szólt:

- Hogy lehet ilyen sokáig aludni? A reggeli már régen kész!

Gondolhatjátok, kedves egybegyűltek, hogy a szerecsenek, az apródok vagy talán maguk a hercegnők vitték haza és fektették ágyba Marikát, amikor az a sok csodás látványtól egészen elkábult, s a Marcipán-kastély termében elaludt.

- Ó, anyukám, édes anyukám! De sokfelé vitt az ifjú Drosselmeier úr! Mi minden szépet láttam éjszaka!

És mindent elmondott, csaknem olyan pontosan, mint az imént én.

Mikor a kislány befejezte, anyus csodálkozva nézett rá, és így szólt:

- Hosszú és szép álmod volt, Marikám, de a legjobb lenne, ha az egészet kivernéd a kicsi fejecskédből.

Marika makacskodott: Nem álmodott, valósággal látott mindent, de anyuka odavezette az üvegszekrényhez, kivette Diótörőt, aki, mint rendesen, a harmadik polcon állt.

- Hogyan gondolhatod, hogy ez a nürnbergi fababa él és mozog?

- De kedves anyukám - vágott közbe Marika -, én tudom, hogy Diótörő az ifjú nürnbergi Drosselmeier, Drosselmeier keresztpapa unokaöccse.

Erre anyu és apu harsányan felkacagtak.

- Ó - folytatta Marika, már-már elpityeredve -, te kineveted az én Diótörőmet, apus? Pedig olyan szépen beszélt rólad, amikor a Marcipán-palotába értünk. A hercegnő testvéreinek azt mondta: te tiszteletre méltó egészségügyi főtanácsos vagy!

Most már Lujza és Frici is nevetett.

Marika a másik szobába futott, elővette kis ládikájából Egérkirály hét kicsi koronáját.

- Látod, anyukám, itt van Egérkirály hét koronája. Az ifjú Drosselmeier úr múlt éjjel adta a győzelem jeléül.

A tanácsosné csodálkozva nézegette az ismeretlen és tiszta fényű fémkoronákat. Kidolgozásuk olyan finom volt, hogy emberi kéz képtelen lett volna így megmunkálni. A főtanácsos sem győzte eleget bámulni, komolyan faggatta hát Marikát, hogy honnan szerezte a kis koronákat. Marika nem felelhetett mást, amit az előbb, de amikor apa azt mondta: hazudós, keserves sírásra fakadt:

- Ó, én szegény kislány! Mit mondjak, mit mondjak?!

Ebben a percben ajtó nyílt. Keresztpapa lépett be.

- Mi az! Mi az?! - kiáltotta. - Az én kis keresztlányom sír és jajgat?!

A főtanácsos közölte, mi történt, és megmutatta a kis koronákat. De Drosselmeier úr alig nézett rájuk, fölnevetett, és így szólt:

- Ezeket a kis koronákat valamikor az óraláncomon hordtam! Nem emlékeztek? A második születésnapján adtam Marikának.

Sem a főtanácsos, sem a felesége nem emlékezett erre, de Marika észrevette: a szülők arca ismét földerül, így Drosselmeier keresztpapa nyakába csimpaszkodott.

- Te mindent tudsz, mondd el magad, hogy Diótörő az unokaöcséd, és ő adta nekem...

A bírósági főtanácsos azonban mogorva arccal mormogta:

- Ostobaság!

Erre apa maga elé állította Marikát, és azt mondta komolyan:

- Hallgass ide... Hagyd abba végre a tréfát és képzelődést. Ha még egyszer azt hallom, hogy ez a csúf Diótörő a tanácsos úr unokaöccse, a babáidat kihajítom az ablakon ezzel a Diótörővel együtt!

Ezek után természetesen hallgatni kellett arról, ami Marika képzeletében élt. Mindarról, amit látott és amit nem lehetett egykönnyen elfelejteni. Még Stahlbaum Frici pajtásotok is hátat fordított kis húgának, ha arról a csodaországról mesélt, ahol oly boldog volt, s mi több, állítólag azt is mormolta ilyenkor a foga közt:

- Buta liba!

Ismerve azonban derekasságát, ezt nem tudom elhinni, annyi viszont bizonyos: mivel nem hitt Marika meséiben, nyilvános díszszemlén az elkobzott csákórózsák helyett sokkal szebb és nagyobb lúdtollcsokrétát tűzött föl huszáraira.

Marika tehát nem beszélhetett többé a kalandjairól, de a csodálatos tündérvilág képei mégis ott imbolyogtak körülötte, s ha erősen gondolt rá, mindent újra látott és élt, így a régi játszadozás helyett inkább magába merült. Csendesen és mozdulatlanul üldögélt, s azt sem bánta, hogy mindenki "álmodozónak" mondja.

Egyszer, amikor Drosselmeier úr éppen az egyik órát javította az egészségügyi főtanácsos házában, Marika az üvegszekrénynél ült, álmába merült, s önkéntelenül hangosan így szólította meg Diótörőt:

- Ó, kedves Drosselmeier úr, ha ön valósággal élne, én nem tennék úgy, mint Pirlipát hercegnő. Nem vetném meg, amiért miattam megcsúnyult!...

A főtanácsos ekkor fölkiáltott:

- Ugyan, na! Ezt az ostobaságot!

Ugyanebben a pillanatban zuhanás és puffanás hallatszott - és Marika lebukott a székről.

Amikor magához tért, anyja foglalatoskodott körülötte.

- Hogy eshettél le a székről? - kérdezte. - Nagylány létedre?! A főtanácsos úr unokaöccse megérkezett Nürnbergből, légy hozzá udvarias és kedves!

Marika föltekintett. Keresztpapa ismét föltette parókáját, fölhúzta sárga kabátját, és elégedetten mosolygott. Egy alacsony, de igen jó alakú ifjú embert vezetett kézen fogva. Arca olyan volt, mint a tej és vér, pompás aranysujtásos vörös kabátot, fehér selyemharisnyát és cipőt hordott. Ingfodrára virágcsokrot tűzött, haját díszesen bodorította, és hátul egészen csinos varkocsa lógott. Oldalán úgy villogott a kis kard, mintha csupa drágakőből lenne, míg kezében selyemkalapkát tartott.

Az ifjú pompás játékokat hozott Marikának: marcipánt és pont olyan babákat, amilyeneket az Egérkirály rágott szét réges-régen; Fricinek meg gyönyörű kardot adott.

Az asztalnál az egész társaságnak diót tört az udvarias ifjú: jobb kezével szájába dugta, baljával megrántotta varkocsát, és - krak - a dió feltört!

Marika elpirult, amikor a csinos ifjú asztalbontás után fölkérte: menjen vele az üvegszekrény elé. A nappali szobában, alighogy magukra maradtak, az ifjú Drosselmeier így szólt:

- Ó, legeslegdrágább Stahlbaum kisasszony, amint kegyeskedett kimondani, hogy nem vetne meg, mint a gonosz Pirlipát hercegnő, megszűntem hitvány Diótörő lenni és visszanyertem előbbi külsőmet. Ossza meg velem országomat és trónomat, uralkodjunk együtt a Marcipán-palotában, mert ott vagyok király!

Marika halkan felelte:

- Kedves Drosselmeier úr! Ön igen nyájas és derék ifjú, elfogadom vőlegényemül!

Így lett Marika Drosselmeier úr menyasszonya. Esztendőre - mondják -, ezüstlovas aranykocsin vitte el a vőlegény. A menyegzőn huszonkétezer, ragyogó gyöngyökkel és gyémántokkal ékes baba táncolt. Marika a mai napig királynője annak az országnak, ahol csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra szeme van.

Ez volt Diótörő és Egérkirály meséje.