Törj össze mindent, ifju szellem, 

Hogy ne maradjon kő kövön! 

Lerontani e természetlen 

Világot óriás öröm.

Bontsd szét izekre, éles elme, 

A hazugtestü látszatot;

Minek nincs magva, nincsen lelke, 

Tépd össze, legyen átkozott!

Gyülöld a múltat, hősi lélek, 

Előre nézz, csüggj a jövőn! 

Megkövesült, ki visszanézett, 

De Lót haladt bizton, dicsőn.

Rombolj, pusztíts, dúlj össze mindent, 

Ami élősdi, korcs, beteg,

Mi nem érez magában Istent, 

Mi mástól nyert fényt, életet!

Utálat, undor nézni néked 

A gépi lények ezreit.

Ember, hogyan viselje képed, 

Akit költészet nem hevít?

Egymáson és egymásból élnek, 

Egymást emésztik, szörpölik, 

Zsarnok, lakáj, hiéna, véreb ... 

Egymást teremtik és ölik.

A sok falánk, lélektelen test 

Egymásra hogy rohan mohón, 

A sok vandál, vérszemü hentest 

Nem nézheted te álmodón!

Itt minden rombolásra lázít 

És lázadásra ingerel:

Mintsem tovább hordozza láncit, 

A szellem inkább égjen el!

Enyésztő láng nem szebb-e vajjon, 

Mint ami aljasan tenyész?

Bukó hős, mint barom az almon? 

Különb-e a tűznél a penész?

Ne higgy te lassu haladásba,

Filisztereknek hagyd e tant!

Természet örök újhodása,

Miből minden nemes fogant.

A régi rossznak foltozása

Nem nyerhet örök életet;

Csak az a kornak messiása,

Ki szívben újjászületett.

Lélekben újjá, önmagából,

Megistenült lény, önvilág,

Egy szikra Isten homlokából,

Föltétlen új, remek, csodált.

Előre hát, te Isten-ihlett,

Kit lelki szomj edz és gyötör, 

Emelj, ragadj magasba minket, 

Téged követni szent gyönyör! 

Teremtsd újjá ez ó világot, 

Lehelj dicsőbb lelket bele! 

Magányod kincseit kitárod:

S benépesül a föld vele.

Ó, gazdagítsd e kolduslétet 

És örökítsed a jelent; 

Meghódol itt minden tenéked: 

Ó, hozd le, hozd a végtelent! 

Jövel, jövel, te büszke korszak, 

Mely a szellem szavára kél! 

Ledönteni e léha, korhadt