Amorph (Szabó Kinga)

A Szeretet Követe

                                                   – Angyalok sebzett szárnya őrzi hitetlenségünket

Hogy létük bizonyítva széttörjék tudatlanságunk –

Hóarcán átsütött a Hold szelíd fátyol-fénye. Ezüstbe vonta merengő alakját. Megakadtak a sugarak a puha tollak remegő pihéin. Fehérségük vakítóvá nemesült. A lény halkan reszketett, könnyei (mint kristályok apró, kerek másai) lágy ívben fürdették sohasem-szennyes arcát. Túlvilági szépsége kivívta az Éjjel ölelő figyelmét: a sötétség nem mert hűs testéhez érni, fénykoszorúba vonta törékenységét. Szemei kút-mélyében világok léte gyöngyözött. Jövőket csillámló tekintete beleveszett az Éjszaka selymébe. Fájdalma eszenciája ködlő búval szétkúszott a Térben, s a Síkok megérezték a Tisztaságot…

-Glóriád ne add sorsába feledkezettnek.

A lény meg sem rezzent. Létét mélyebb fájdalom járta át, mint amit a mentális fonal megrezegtetésével össze lehetne zavarni. Fejét sem mozdítva bámult tovább a csillag-díszes ég-bársonyba.

-Miért áldoznád fel sugárzásod ízét?

Szárnyai szomorú csüggedtségét fátyolként borította be a mögötte kialakuló fény-jelenés kisugárzása. Az Éjben önmaga vibrálásából összesűrűsődő Nyugalom-plazma melegséget hozott a téli fagyok szívébe. A hó lejjebbi régiókban eltáncolt kavargása e helyre csak ismeretből ér el. Fehérségét tisztaság, pelyheit tollpihék hírnökségéből ismeri a szféra.

-Gyermek vagy még. Telve Reménnyel és Hittel. Az Idő foga Tapasztalat-sebeket mar majd még beléd – elkerülhetetlenül. S bár ránk az Idő lánca, mint virágfüzér simul – a fáradozások tanulságait át fogja örökíteni lényedbe. Megtanulod bölcs nyugalommal RÁ bízni a feladatok megérlelését.

A fiatal csillagpor-illatú test elmázolta a kisírt bánatot lótuszszirom-lágy arcán. Orchideák nyílnak ily kecses finomsággal, ha az éjfél megsimítja kelyhüket. Szemeit rányitotta a bölcsebb jelenésre. Az Idő nemlétező rabságában néma pulzálás honolt.

-Tudom, hogy nehéz. Sajnáljuk őket mind ön-vakságukért, de ha nem…

-Szeretem őket. ŐT szeretem bennük.

Hallhatatlan hangon rezgett a homályba-könnyező érzése. Az aranyfényű entitás bölcsességéből merített együttérzést közvetített:

-Felesleges lenne megkérdeznem, hogy mit tervezel…És úgy érzem, az is hiábavaló lenne, ha emlékeztetnélek születésed tisztaságára…

Beletörődő sóhajtás gyűrűzött a mélybe, s beleveszett a kavargó havas éjjel fájó hidegébe.

-Tudom. Tudom, hogy Ő magamellé rendelt. És én szeretettel engedelmeskedek NEKI. Épp ezért Érzek.

A bölcs-glóriás egyetértése felragyogott a feketén-mély est tőlük lüktető méhében. Tudta az ifjabb Tisztaságát. Ismerte létezése vonalát.

-El szeretném vinni nekik.

-Mind ezt tesszük. Apró szemcsékké törjük az Egyet, mely meghatározza és fenntartja létezésük, és elvisszük nekik; te is tudod.

-Igen, de…de én…

A fiatal test körül halvány derengés izzott fel, s kontúrjai lassan mosódtak bele a fekete párájú környezetbe. Tollai ezüstösen csillámlottak, arca egész áttetszővé fakult. Az idősebb halvány szeretet-áradással vonta körbe:

-Miért eme alak?

-Azt…azt tanultam, amit a Szeretet átadott. Igazából (ugye?) ezt nem is tanuljuk; egyszerűen csak ekként jövünk létre. Ilyen minőségben hív Ő életre mindannyiunkat.

Az arany-aurás egyetértően csillámlott.

-Elhatároztam, hogy segítek nekik. Elviszem nekik Azt. Tudom, hogy be kell avassam a Kilenc Testület képviselőjét, de azt is tudom, hogy ami vezérel: helyes. Hiszen az Ő kiáradásai vagyunk! Tökéletesen létezésre-hívottak.

-Ne feledd, hogy nem látunk át mindent. Csak mi feladatunk alázatához tartozik: azt hordozzuk.

-Én késznek érzem magam! Szükségük van Arra. Különben létezésünk értelme elfoszlik illékony életükkel együtt. A Fényhozó tüze elvakítja őket. Nem látnak. Nem emlékeznek. – és szemei megteltek súlyos gyöngyökkel, mik áttetszően peregtek hó-tiszta arcán. – Én…én emlékeztetni szeretném őket. Felidézni bennük, mit az Anyag nem képes megtartani számukra tökéletesen.

-Hogyan akarod mindezt elérni? A Kilenc Testület egyikének sem köre, hogy a Sors menetébe új szálat fűzzön. Ezt egyedül Ő szövi. S csak Ő látja a mintát. Tanulásukból emelkedhet az Emlékezés szintjére az ember, a leggyakoribb esetekben. Ha ezt a folyamatot átugorva (bár jószívű segítségként, de) elveszed tőlük: azzal életük megannyi szenvedés és öröm által elérhető célját semmisíted meg. Akkor segítséged nem előremutató lesz számukra.

-Ők építik fel a maguk útját! Ahogyan az Anyagban is ők alakítják ki saját terük. És bár bizonyos korlátok között élnek a legtöbben, mégis alkotnak a Lélek építőelemeiből is. De segítség kell; a forrás Bentről érkezik. A Fény, mi TŐLE indul: segítség. De ők is szerves részei; a tükrök, mik visszaverve összegyűjtik, a magukéval egyesítik. Adnak bele szemcséket, szilánkokat. Keverik, vegyítik, mely folyamat felett törődés-létünk őrködik. És ha megakadnak, ott szunnyad bennük Ő, s ŐT óvó bástyaként a Hit. Nem mindig jutnak el HOZZÁ…

A Vár, melyet kártyalapokból építenek: illanó, valóban. Először kezeik remegései lehet, hogy önhalálát okozzák. De merítenek  mert eltalálnak hozzá) a porlepte Reményből, s egyre biztosabbak lesznek. A Lélek, mely igazi Önvalójuk, sokukat végül célhoz vezeti. És felépül, ami a Lélek és a Valóság nászából keletkezik:

Bizalom-lépcsők és Érték-kanyarok.

Gondolat-tornyok az Érzés-emeleteken.

A Félelem-ablakokon a Remény-sugarak lépnek be az Idő-szobákba.

Vendégül látják egymást. Cserébe nem mindig kapnak viszonzást, de néhányan felismerték, hogy a Belső Csend értékesebb. Az tiszta, nem szennyezett az elme koptatott kényszer-jeleitől. Az többet hordoz a szavaknál. A Szeretet is néma csendben jár…

De ezt nem sokan ismerik még közülük, csak lassan lehet haladni. A legtöbben nem mernek hinni az érzékelés feletti Valóság létezésében. De vannak, akik a mindannyiukban létező ismeretre jobban emlékeznek…

-Akkor mi szükség a beavatkozásodra?

-Ismered őket: az ismeretlent elpusztítják ahelyett, hogy nyílt szívvel megismerésére törekednének. Ami nem az Anyag bilincseivel van lekötve, azt tagadják (a többségről beszélek). Csak azt fogadják el, amit (úgy hiszik) uralni tudnak. A Valóság, vagy ahogy ők nevezik: természetfeletti pontosan ezért kapta a nevét is, hogy egyfajta mentséget adjon számukra: mivel materializált kezükkel és szemükkel nehezen érzékelhető jelenségek – rajtuk túlmutatnak, általuk nehezen irányíthatók. Mivel nem uralkodhatnak ezeken a folyamatokon, ezért megijeszti őket az, amit pedig tudnak: az Egy felső léte. És mivel mozaikdarabkákat tapasztalnak csak belőle, és nem látják át ők sem a teljes képet – inkább elfordulnak minden ezzel kapcsolatos dologtól. Ezért kell úgy segíteni őket, hogy észre se vegyék. Persze mindig lesz olyan létező, akihez nem jut el a szikrázó Valóság…- és újra elszomorodott az ezüstszárnyú. Fejecskéjét lehajtotta, és két makulátlan ragyogású kezébe temette könny-maszatos arcát.

Az idősebb aranycsillámlású végigérezte minden látszatszövetét:

-De Ő Tökéletes.

Szavai enyhet adó írként ömlöttek szét a Térben.

-Tudom, hogy azért próbálsz összehúzódni, hogy még jobban átérezhesd az emberek kötöttségekben megnyilvánuló létezését. De Te Lélek-kiáradásból állsz, és az nem lesz sohasem Testté. El akarsz menni hozzájuk, hogy emlékeztetsd őket, Honnan jöttek. De nem a Hírközlők közé tartozol.

-Kitaláltam hogyan csináljam.

-Beszélni nem tudsz velük, látni nem láthatnak, mert nem képesek így érzékelni.

-Én csak megerősíteni szeretném azokat, akik emlékeznek a születésük előtti Állapotra. Azokhoz megyek, akik Látók. Akik az Értékre, mint távoli, de valós érzésre emlékeznek. Ők várják a megerősítést, vagy ha nem is várják: érteni fogják.

Ők most is emlékeznek. Éppen ezért (az ismeretlentől való félelem-tagadás miatt) kinézik őket a társadalomból. El akarják fojtani bennük az Igazi megérzéseket; félelmükben, hogy mégsem ők a mindenség urai és irányítói, minden eszközzel össze akarják zavarni a Látók képeit.

-Nem szabad elmosnod a határokat! Nem minden magyarázható más Síkok beszűrődéseivel.

-Indulok. Megteszem, amit érzek. Amit Ő sugall.

A test-felpróbáló fiatal lény nem várta meg idősebb Testvére tanácsadó impulzusait, hanem nekivágott a Dimenzió-váltás útjának.

Kiknek Látói csillámlás sziporkázik Lelkük mélyén, azoknak jelet hagyott: egy-egy tollat a szárnyából. Ezek az emlékeztetők nem hagyományos madártollak voltak – az Angyal nem az emberi érzékekkel felfogható entitások körébe lett létrehívva. Így jelei sem oly könnyen felfoghatók a test-halandók számára. Mikor a Látók valamelyike síkra száll a Szeretet és a Valóság létezésének védelme mellett, vagy csak egyszerűen tanúságot tesz Felismeréseiről: a tollak materializálódtak, és eljutnak a megfelelő kezekbe…

Az így kiszemelt Valóság-láttatók pontosan tudják az angyali jel értelmét: vízióik vagy álmaik prófétikus képei a Tiszta ajándékának megjelenését előre sejtetik.

Vannak, akiknek a Felismerés vezet a toll teljes anyagiasulásához: fel kell dolgozniuk, hogy Üzenetet hordoznak.

S ezek a tollak emberi betűket szültek a Tiszta-Forrás gondolat megjelenítéséhez. És a Földön, emberi időben évszázadok alatt írások fogantak és fogannak a Valóság ihletésétől.

A Prófétáknak sosem volt könnyű életük: mindig támadták őket. A Látókat is így kezelik, de ők (egymást segítve) képesek eljutni a Felismerésig, akkor pedig felsejlik bennük az Üzenet is. Szétosztva. Millió szilánk kavarog a Térben, hogy egységükben a Valóságot hozzák el embertársaik számára. Azok számára, akik szemüket behúnyva, az Emlékezőket álmodozóknak bélyegezve hiszik magukat úrnak, miközben semmi egyebet nem tesznek, mint érzékeiket fuldokolva szolgálják. Vakságukban nem látják rabszolgaságuk. A kényelmességben önámítással lebegnek, hogy csak az létezik, amit (látszólag) uralhatnak. Az Értékeket és a Lelket eltiporva alakítják a világot a saját képükre: önző és anyagiasult teret pusztítanak a hajdan volt Egység helyett.

Lemossák Színeit e Képnek. A Képnek, ami az Ő álma.

S melyre az Angyali Hierarchia Kilenc Testülete (angyalok, arkangyalok, állhatatosok, hatalmasok, legfőbbek, uralkodók, trónok, kerubok, szeráfok), és a Létezés millió más Tiszta csodája felügyel, meghazudtolva az emberek többségének konok elképzeléseit. De Ő magából hívja lét-élővé e Segítőket, hogy kegyelmébe fogadja a tanulás által fejlődő embereket. Akiket a Legtökéletesebb Szeretettel szeret.

A Képet egészben valóban csak Ő látja át…

A fiatal angyalt meggyötörte a betöltött feladat súlya. Szeretetében önzetlenül cselekedett: az Érzés, ha tisztán él – képes túlélni azt, akiben pulzál…

A földi légkör szennyes áramai lehorzsolták törékenységéről a szikrázón-tiszta derengést. Szárnyai tépett-véresen erőtlenedtek el az önfeláldozó megfosztottságtól. Nem maradt ereje újra saját szférájába visszatérnie…legyengülve sodródott a csillagösvény nyugodtan vibráló útján.

Ám a Földön születő Írások hordozzák, és fogékony-érzékeny olvasásukkal megnyitják az energia Kapukat a Szeretet előtt. S a Forrás újra magábafogadja kibocsájtott Áldását. Újra átáramlik a Tiszta entitáson is, s rajta keresztül Ő visszaolvasztja önmagába.

Makulátlan Lényei így lesznek örökkönvaló, megerősödő és újjászülető kiáradásaivá.

Az Egység él és lüktet.

S köszönetet hálál Neked is, mert

most Te is kitártad a Szeretet egy Kapuját…