így kell ezt  csinálni, szerb zenét hallgatni a lenémított tévé előtt,

a soros és volt és leendő miniszterelnököt mosolyogva nézni,

közben dugni egy jót, ma is csak te élveztél el, kedves,

na jó.

Aztán gondolkodom, összeütvén a tenyerem ledér ruházatomban

előtted, ki a meghódítandó férfitársadalmat képviseli nekem,

de erről a parlamentben – természetszerűleg – egy szót sem ejtenek,

csak az adójóváírás, az autópálya, a kompenzáció, a nyugdíj őrül meg

bennem.

Így tovább tekerem a testem, ezt a nagy magyar társadalmat táncolom meg

neked, nem kell fáradnom azzal, hogy kijavítom a szószóló

nyelvtani hibáit, és már az is mindegy, hogy mely nemzet kultúrája

ad nekünk örömöt, csak legyen, hát nem ez lenne a lényeg,

kérdezem.

Különben meg, miről is beszélek, mikor van, ki a gyerekét viszi

fogorvoshoz épp, vagy a szüleit temeti, szegfűkoszorút téve a sírra,

mert ez a virág mindig olcsó, az év bármely szakában, én is azzal

temettem az apám, most meg kiraktam az udvarra a két

szobamacskát.

Mert valakin megint ki kellett tölteni a dühöm, főleg úgy, hogy az

előszobában az összes kesztyűmet és kalapomat és sálamat

a földre hajították, és bármennyire is szégyellem e tényt,

az akkor is az marad: kidobtam őket magunk helyett, lassú

pirkadat.