Zoltánt még az éjszakából ismertem. Visszaemlékezve amolyan öntudatos árva gyermek benyomását keltette; aki mellőzöttségét, és csakis azt igyekszik közszemlére tenni emelt fővel, nagystílűen, mint egy ékszert, jóllehet szakadt inge és túlméretezett nadrágja zűrzavarába mégiscsak maga akad, maga botlik bele.

Ő persze nem sokat gondolt mindezzel. Egyéb mással sem, ami kényelmetlen, vagy elkedvetlenítő. Segítség gyanánt inkább a női nem masszív és anyai, sokat bíró karjai után kapott, melyekhez alaptermészetéből adódóan volt mindennél több bizalma. A siker pedig nem váratta meg sokáig, Zoltán ugyanis okosan tudott tálalni. Jó játékos, ügyes fiú volt.

Be kell vallanom, olykor titkon kinevettük, máskor kicsit irigyeltük őt élhetetlenségének eme passzív és felemás, mégis rendre győzedelmekkel kitűntetett megnyilvánulásaiért. Szelíd embernek ismertük meg azonban, nem volt okunk haragudni rá. Kivéve Endrét. Mert neki, -úgy mondta akkor-, Zoltán nagyobb össze­gekkel tartozik, de ez a körülmény pimasz nyugalmára még sincs különösebb hatással.

Délutánonként ugyanis, mialatt a többiek buzgón könyököltek neki valamiféle kétes ügynek, vagy kocsmafilozófiának, Zoltán a sa­rokban szendergett, s csak akkor emelte meg bágyadt mosollyal az arcát, ha hozzánk lépett a pultos lány, Anna; vagy ha öntörvényű korcskutyája álmában fordított egyet a fején, amit rendesen gazdája előrenyújtott lába szárán pihentetett.

Endrének ilyen alkalmakkor, mondanom sem kell, fejébe szökött a vér. Hosszasan sorolta, hogy a tartozás miatt egy héttel előbb fillérekért adta el a karóráját, a gyűrűit; s egyebek között azt a faliképet is elbeszéléséhez ló­dította, amit még a dédnagyanyja kapott nászajándékba.

Egy hűvös délutánon aztán, amikor mint rendesen, híján voltunk a pénznek, csatlakozott hozzánk egy férfi, aki csak üzletembernek mondta magát. Szüntelenül Zoltán karkötőjét nézte, majd Endre szemeiből bátorítást olvasván ki, kibökte, hogy azért jött, egyenesen. Zoltán persze hallani sem akart az üzletről. 

–Ezt az egyet senkinek nem adom. –Jelentette ki határozottan, s mint aki a kérdést a maga részéről le is zárta, elboruló arccal, komoran szegezte a földnek tekintetét.

 –Na ne légy már ilyen hajthatatlan! –Civódott vele Endre ravaszkodva. –Sokkal jobban állna ez a holmi egy finom kis hölgy kezén!

A karkötőt ugyanis gyermekcsuklóra méretezték, és otromba módon, spárgával volt összetoldozva Zoltán kezén.

–Nem megmondtam az előbb, hogy felejtsétek el?! –Csapta poharát az asztalhoz Zoltán, tőle szokatlan nyomatékkal, in­dulatosan. –Ezt és a kutyámat nem adom soha!

Endre elvörösödött a gyűlölettől. Előrekönyökölt az asztalon, hangosat káromkodott; a kutya közben méltatlankodva mordult egyet, s ezzel átmenetileg elintéződött a dolog.

Aznap hazaérkezve nem álltam Zoltán mellé. Felébredt bennem a gyanakvás. Lopta valakitől az ékszert, ebben egyre biztosabb voltam; s most mégis, akár az öszvér, megmakacsolta magát. Távolságtartóan rugaszkodtam neki valamiféle rosszul sikerült kioktatásnak összefogásról, becsületről, meg effélékről; egyéb iránt pedig kerültem a tekintetét. Elpártolásom folytán egészen egyedül maradt közöttünk. Sértődötten járt fel, s alá a házban, mint egy elhanyagolt gyerek, aki körül váratlanul felmordult az egész világ. Utólag visszagondolva azonban éppen ez a körülmény idézhette elő az átalakulást, ami korhely lé­nyét valamiféle homályos és addig ismeretlen, de valóságos fénnyel világította be.

–Itt az ideje, hogy továbbálljak. –Állapította meg egyik este minden előzmény nélkül, miközben a tükre előtt rendezgette magán a ruhát, jóllehet döntése nem ért egészen váratlanul. Lecsatolta a kezé­ről a karkötőt és a földre dobta. –Többé már nem lesz szükségem rá. –Emelte rám összevont szemöldöke alól fürkészőn kitekintő, szomorú szemeit.

Gyalogszerrel indult el a vasútállomásra. Csak egy rö­vidke szakaszon kísértem el. Egykedvűen lépdelt, hátra sem nézve, jó néhány méterrel előtte szaladt a ku­tya. Fog vacogtató, szeles este ígérkezett aznap, hamarjában bú­csúztam hát, fázósan összébb húzva kardigánomat.

Negyedórát sem voltam távol, Endre és újdonsült üzletember barátja máris sóváran alkudott a karkötőre. Észre sem vették, hogy a szobába léptem. Mintha idő is, tér is egyaránt megszűnt volna számukra, gondolataikat egészen kitöltötte a karkötő, az alku és a pénz. Kihúzott derékkal, hanyagmód zsebre dugott kézzel álltak egymás mellett. Óvatos oldalpillantások közepette igyekeztek megfejteni egymás szándékait.

Felvettem a kabátomat és otthagytam őket. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből Zoltán arckifeje­zését, amint távozása előtt a győztesek hetyke diadalával tekint vissza az eldobott karkötő felett, hanem szemeiben valamiféle lemondó szomorúság növekszik, amit kevés elrejteni egy gőgös mozdulat. Azt gondoltam akkor, ilyen lehet egy felnőtt ember tekintete.

Borús hangulatban léptem be a kocsmaajtón.

–Különben most már elment, úgyhogy elmondhatom. –Húzta maga felé Anna az arcomat, mintha hirtelenjében érdemesnek talált volna beavatni abba a titokba, amit eddig csakis ő, egymaga tudhatott. –Tudja, volt egy gyereke szegénynek. Ahogy elmesélte, amolyan lenhajú, pirospozsgás kisleány. Egy nyaralás alkalmával aztán –tördelte a kezeit zavarában –épp csak addig figyeltek más­felé, míg az asztalt megterítették. A leány meg belesétált a folyóba. Napokig keresték. –Erőlködött tovább a megfelelő szavakat keresve, s közben el is pityeredett. –Egyéb nem is maradt utána, csak az a karkötő…

El sem köszöntem. Hevesen dobtam magam mögé a széket, és a kifulladásig rohantam, hogy Zoltánt még az állomáson érjem.

–Már jó háromnegyed órája is annak, hogy elment a pesti gyors. –Hallottam ki a jegyárus álomittas hangjából meghökkenést, miközben zilált fizimiskámon végigfuttatta tekintetét.

Soká bolyongtam még a sötét utcákon, mint egy kóborszellem. Kedvenc terem felé vettem az irányt, ahol a friss föld, az esőáztatta utcakövekből kipárolgó, hűvös levegő illata mindig az otthonosság, és ezáltal a biztonság érzésével töltött el egy kicsit. Hazatérhettem egy rövid időre, ahogy szoktam mondani, belső képeim közé. Ám kisvártatva Endre jutott eszembe, meg az üzletember.

Jócskán ihattak, mert amikor megérkeztem, és betekintettem az alagsori bukóablakon, még mindig mohón alkudtak a karkötőre. Az asztalnál ültek, egymással szemben, és a részeg emberekre jellemző eltúlzott gesztikuláció kíséretében mindegyik a maga igazáról igyekezett meggyőzni a másikat. Mellettük üres üvegek, s a piszkos konyhai lámpa pislogó fényénél, a tömény dohányfüstön keresztül is jól láttam, hogy középütt, éppen kettőjük között, a karkötő hever.

Megrázkódtam. Hátat fordítottam nekik, és elrévedtem, messzire, abba az irányba, ahol néhány órá­val előbb eltűnni láttam Zoltánt és a kutyát.

Váratlanul gyenge kis fuvallat támadt, hűvös pettyecskékkel bizsergette átfagyott arcomat. Ahogy odakaptam, feleszméltem. Mert időközben, mintha az esélytelenek lassú nyugalmá­val igyekeznék megmutatni a világ gyalázatát, mil­liárdnyi szeplőével észrevétlen ránk szakadt a tél.