A Fafaragót különös, halk szavú ifjúnak ismerték a szülővárosában. Szemeiben titkok parázslottak; nem szerette az erőtlen kézfogásokat és a hozzájuk tartozó embereket.

Alaposan kellett ismerni a nyelvét, sőt mitöbb, vigyázni kellett vele! Csöndes, határozott lépte, egyenes tartásának hetykesége mögött bizalmatlanság munkálkodott, ami ellen törvényszerűen kudarcot kell, hogy valljon az értelem.

A benyomáskeltéshez ellenben mesterien értett. Akárhova lépett is be, mindig egy pillanatnyi csönd maradt mögötte. Hódítani tudott. Egyként udvarolt neki az egész társaság.

Baráti beszélgetések alkalmával azonban, ha a gyermekkoráról kérdezték, érződött rajta, nehezére esik az emlékezés.

Apját a fiú születése után nem sokkal utálat fogta el a város iránt, ahol laktak.  Úgy tartotta, kisstílű, unalmas és egyhangú körülötte az egész világ. Ő idegen a saját környezetében. Többre érdemes.

Nehéz pillanataiban duzzogva zárkózott be a szobrászműhelyébe. Esetleg napokra eltűnt minden különösebb magyarázat nélkül, cimborákhoz, nőkhöz, vagy ki tudja hova; hogy később aztán borostás arccal és lesoványodva, de mindent egybevetve nyugodt lelkiismerettel, közönyösen térhessen haza.

A fiú kezdetben még nem akart ítélkezni felette. Okos gyerek volt, az a fajta, aki a legsúlyosabb gondokat is önkímélő módon képes magában helyre tenni. Csupán a mellőzöttséget unta el hamar.

Míg apja távol volt, ő titkon fadarabkákat gyűjtött. Kivárta az alkalmas pillanatot, amikor nem figyel felé senki, azután a műhelybe vitte őket. Még csak villanyt sem gyújtott. A legtökéletesebb nyugalomban szeretett dolgozni.

Egyébként ott találkozgatott egyetlen leánypajtásával is. Olykor együtt szobrászkodtak, máskor a leány csak nézte, hogy barátja ügyes kezeivel miképp tudja a kemény anyagot is hamar szóra bírni.

Munkájuk gyümölcsét a fiú később gondosan elrejtette a szekrénye mögé. Habár nem volt erre különösebb szükség. Apja, ha otthon volt is, csak igen ritkán nézett a szobája felé, a házukba pedig, a lányt kivéve egyébként sem lépett be vendég, már évek óta.

A látogatóba érkező rokonoknak, barátoknak egyaránt be kellett érnie a garázs félhomályával, aminek a miértjét az idő múlásával egyre kevésbé igyekezett feszegetni bármelyikük is…

A törékeny idegzetű anya igazság szerint ugyanis túlontúl megkésve eszmélt rá szorongatott helyzetére. Hogy képtelen elvinni az összes terhet, egymaga.

Az első években még felelősséggel tette a dolgát. Örült, ha örülnie illett. Lehajolt, ha le kellett hajolnia, hogy helyükre tegye a rendetlenül heverő tárgyakat. Csakhogy ez a gyakorlat az évek során lassacskán egyre inkább elkopott az életéből, hogy később aztán végtelen szüneteknek, folytonos töprengéseknek adhassa át helyét a mindennapi rutin.

Ezekben az üresjáratokban sokat ült rendetlen asztalánál. Fáradt volt. Hegyes állát az öklén pihentette meg; és közben, mert nem talált okosabb elfoglaltságot, meglehetősen ellenszenves, viszont az ő szemszögéből kézenfekvő elképzeléseket érlelgetett.

Az apa hűtlenségét gondolatban a fia nyakába varrta. Gyermek, szegénység, és hűtlenség lassanként egyetlen, elválaszthatatlan fogalommá forrta ki magát benne, s minél inkább elhatalmasodott rajta keserű meggyőződése, annál bőkezűbben osztotta a verést.

A Fafaragóról úgy tűnt, leperegnek az ütések és szitkok. Erős volt, keményfejű, de születetten nagyvonalú, elnéző fajta. Szíve mélyén alkalomadtán még sajnálni is tudta beteg anyját és könnyelmű apját. Sőt, továbbmegyek, olykor titkon csöppet talán még elégedett is volt velük:

Az élvezetekből hatalmas szeleteket vehetett el magának, mert nem büntette senki. Ivott. Szórakozni járt. De más alkalmakkor azért, ha a rendes emberek ünnepre készülődtek, őt is megszólította a várakozás feszültsége, a boldog zsivaj; jóllehet arra csak a maga módján tudott válaszolni.

Megvetően, szemeiben meddő irigységgel figyelte, ahogy másokat ölelget és kényeztet az anyjuk. Úgy tartotta, ezek az érzések sekélyesek, hétköznapiak; és ezzel együtt az ő számára tökéletesen érdektelenek is.

Szívesebben hallgatott egy másik, ugyancsak mélyről jövő hangra. Ez a hang az apja műhelyébe szólította. Azt súgta, ott felnőttebb dolgokkal lehet foglalkozni.

A munkával töltött idő alatt tökéletesen ki volt békülve helyzetével. Magában olykor- olykor még el is kellett mosolyodnia. Mert azokban az órákban megadatott neki, hogy zavartalanul álmodozzék szabadságról, függetlenségről, meg effélékről; s gondolatait egy lényegesen őszintébb, ám csak kevesek által ismert nyelven fejezhette ki.

Rendben is van mindez, ha az ember serdülőfiú. De őt sajnos felnővén sem hagyta el a szenvedélye. Akkor pedig már nem csak fát, aztán később a követ, hanem az embereket is szerette megfaragni; és ez akárhogy is nézzük, kevésbé bocsánatos.

Át akarta élni egyszer, amint egyéniség születik akár egy szánnivalóan hétköznapi emberből, az ő közreműködésével, az ő kezei között. Ezt szerette volna szoborba önteni.

Egy fülledt, későnyári délutánon jött el számára a régen várt alkalom.

Éppen vásárolt, s amikor az ajtó felé indult volna, egyszer csak váratlanul gyermekkori barátját pillantotta meg.

A leány néhány ajándéknak való, díszes gyertya előtt állt, és bámészkodott. Szórakozott volt. Úgy tűnt, mintha csak a semmibe hunyorogna. De a következő percben megéledt az arca. Sebesen széttekintett. Mélyet lélegzett, lépett egyet a tárgyak felé, majd egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem figyelt rá, magához vett közülük egyet. Azután, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten sétált tovább.

A Fafaragón kívül szerencsére nem volt más szemtanúja a jelenetnek. Őt azonban alaposan felkavarta az a néhány pillanat, mert különös, addig nem bolygatott, a mélyben szunnyadó képeket hívott elő belőle:

Egyszer a leány fáradtan ült az asztalnál, és hegyes állát az öklén pihentette meg. Másszor lehajolt, és egy halom újságpapírt rendezgetett a lábai előtt, fürgén és üdén. Egy újabb villanásnál avatott mozdulattal emelte kicsi kezeit, és ütött vele, fájdalmasat, nagyot; vagy éppenséggel úgy, mint régen, az apa műhelyében ült és faragott.

-Egészen megváltozott az eltelt idő alatt. Olyan kísértetiesen hasonlít valakihez! –Futott át a fiú agyán sebesen és röviden. -Ő kell! –Fűzte tovább a gondolatot némán. –Róla fogom megmintázni a következő szobromat. 

Sietősen vágott át a helyiségen. A következő percben észrevétlen a lány mellé került.

-Tolvaj. –Üdvözölte halkan. Nevetett hozzá. Egyéb iránt végig enyhe kis túlzásokkal, kedvesen és finoman beszélt.

Attól a délutántól fogva nem csak a készülő szobra, hanem barátja jellemének kibontakoztatása is állandó feladatot adott neki. Úgy élte meg akkor, életművén dolgozik. Azt azonban nem akarta észrevenni, hogy a készülő munkáról hol az apja, hol az anyja, máskor pedig a saját vonásai tekintenek vissza rá. Csak annyit látott, valami nincs rendben, és ő ebbe nem akart beletörődni.

-Ha eléggé önmagad volnál már, az rád volna írva. Akkor talán jobban haladna a szobrom is. –Mondta a leánynak bátorítólag, mielőtt sokadszorra is újra elkezdte volna a munkát; s közben fel sem ötlött benne, hogy kudarcai okát elsősorban magában kell keresnie.

-Ki kell tartanunk az ötleteink mellett, akármilyen képtelennek is tűnnek. Nem engedhetjük, hogy mások döntsék el helyettünk, mi a helytelen, vagy a helyes! –Folytatta eltökélten, mert kitartó, makacs ember volt, aki nem adja magát szépszerével; bár ártani igazából akart senkinek.

Mindent egybevetve elégedett volt a folyamattal. Növekvő örömmel figyelte, amint pártfogoltja a legkülönfélébb időpontokban tűnik fel a liftben, vagy a lépcsőfordulóban, tömött táskával a vállán. 

Mert a leány túlságosan is fejlődőképesnek bizonyult mellette. Nap-nap után egyre többször vette nyakába az alkonyodó várost. Az üzleteket járta.  (Ezt a néhány sort kihúztam.)

Ezeket otthon később büszkén mutatta meg a Fafaragónak, majd óvatosságról többé tudomást sem véve kezdte elölről megint. Vesztére cselekedett…

-Holnaptól tiszta lappal fogom kezdeni. –Sóhajtotta egyik este az ujjait tördelve, majd szinte bocsánatkérően fűzte hozzá: -Hiába is vágattam a hajamból, felismernek és gyűlölnek a városban mindenütt.

Miközben beszélt, egy pillanatra leszegte a fejét, szorosan beharapta a szája szélét, végül összeszedte magát és kibökte: -Munkát kaptam, messze innen.

Vissza sem nézett, mielőtt betette maga mögött az ajtót. Sóhajtásnyi időre torpant csak meg. Egyszer, utoljára belefülelt még az éjszaka megszokott zajaiba, azután már sietősen távozott.

S hogy a Fafaragóval mi lett végül? Úgy hallottam, felkereste a családját kilenc év után, s az otthon töltött idő alatt végleg felszámolta a piszkos külvárosi ház gazdátlan rendetlenségét. Következetesen, aprólékos gonddal rendszerezte a tárgyakat, míg végül minden a helyére nem került.

Hogy ezzel együtt sikerült e embert faragnia magából, és az érzéseit is eltenni oda, ahova igazából valók, soha nem fogom megtudni. De e szempontból reménykeltő, hogy egy kiállítása alkalmával előkerült egy szobor, amin mindenkinek megakadt a tekintete: barátja volt rajta, tökéletlenségének mértéktartó pompájában. És senki máshoz nem hasonlított!