Évek távlatából is tisztán emlékszem arra a szeles vasárnapra, amikor vigyázatlanul, pusztán a tájékozódó képességemben bízva indultam neki, hogy meglátogassam Elza nénit.

Hosszú, kimerítő gyalogút vezetett a kórházhoz, ahol feküdt; mondanom sem kell hát, hogy alaposan eltévedtem, s hogy a megpróbáltatásokért, melyeket a vakmerőségemnek köszönhetően hozott a nyakamra az a bizonyos éjszaka, egyedül csak magamat kárhoztathatom.

Emlékszem, jó ideje bolyongtam már, amikor egyszerre feltűnt, hogy akármerre haladok, két fiatal leány jár előttem. Hosszúkás, fakó arcuk úgyszólván valószerűtlen hasonlatosságot mutatott; hajukat egyenesre vágták; s kicsi, erős kezeikben egy-egy ládikát szorongattak.

Több alkalommal is megkíséreltem lemaradni mögülük, de ők minduntalan bevártak az utca sarkán, ellenben ha rájuk te­kintettem, váratlanul eltűntek egy fa, vagy egy ház mögött. 

Órák teltek el így. Kerítéseket, parkokat, régies, faragott fapadokat hagytam magam mögött; s közben már-már hallani véltem, amint a vadászatra induló állatok morgása az éjszaka halk pisszenései közé vegyül.

Egyre gyakrabban tekintgettem hát szét, kereső mozdulatokkal, hiszen ott és akkor a szabadulást jelentette volna a kórház épülettömbje, és én sóvárogtam már a szabadulásra.

Megérkezve azonban rá kellett döbbennem, hogy odabent sem kínálkozik esély a hőn áhított változásra. A nővérek úgy húsz méterrel előttem haladtak a kórház folyosóin is. Sorra jártak vagy egy tucatnyi szobát, és néme­lyikből, -valamiféle, csak általuk ismert rendszer alapján- ládikáikban a legkülönfélébb holmik gyűjtemé­nyével jöttek elő. Ezeket aztán gondosan elrendezték, és rólam többé tudomást sem véve elsiettek.

Felbáto­rodtam. Követtem őket. A folyosó utolsó kanyarulatában egy, a többitől teljesen elkülönülő helyiség bújt meg. Felette táblácska lógott, „Várószoba” felirattal. Ajtaja tárva-nyitva állt, mindössze egy régi díványt húztak elé; talán e szegényes barikád segítségével adva hírül, hogy idegenek jelenléte azon túl már nem kívánatos.

Oda fordultak be a leányok. Kisvártatva azonban elő is bukkantak elégedett arccal, s ajkaikon könnyű kis mosollyal indultak tovább. 

Amint biztonságos távolságban tudtam őket, én sem tétováztam tovább: Elszántam magamat; s a szobába mentem, kíváncsiságomat csillapítani.

Közvetlenül a mennyezeten csonka kéménykürtő kuporgott. Ahogy elnéztem az alatta éktelenkedő, otromba, víz hagyta foltokat, rögtön tudtam, hogy csak hanyagságból nem falazták be, már régen. Szabadon besütött rajta a Hold, s a fénykörében –közelebb lépve- váratlanul megpillantottam még valamit. Elza néni legkedvesebb nyaklánca hevert karnyújtásnyi távolságban, hányaveti módon egy ócska zsámolyra lökve. Egy helyütt elszakadt ugyan, de az aprólékos gonddal megmunkált, elefántcsontszínű szemeket azért biztonsággal megis­mertem. -Miféle tréfa ez?! –Dadogtam bizonytalanul, és fojtott kiáltással futtattam végig rajta az ujjaimat; mert közben minden gondolattal egyre inkább hatalma alá kényszerített a balsejtelem démona…

Körben polcok sorakoztak, a legkülönfélébb tárgyakkal, érdekes csecsebecsékkel megra­kodva, amelyek –gyanítom-, gazdáiknak egykor igen kedvesek lehettek. Alaposabb szemrevételezés után azonban kiderült, hogy akárcsak a nyakláncnak, az összesnek akad valami hibája. 

Egészen átadtam magamat a megdöbbenésnek, s már azon voltam, hogy messzire szaladok onnan; de akkor oldalvást pillantva feltűnt, hogy a két nővér a sarkamban van megint. Rajzos, hosszúkás arcuk az ajtófélfához lapult. Hasonlatosságuk még kísértetiesebbnek tetszett az éjszaka halovány fényeinél, melyek a mozaikszerűen megfestett üvegablakok bohókás alakzatain keresztül, a szivárvány minden színében, dúsan ömlöttek a folyosóra.

-Legalább ezt az egyet hadd vigyem vissza Elza néninek! –Kaptam fel a nyakláncot hirtelen ellenkezéssel. –Ehhez mindig úgy ragaszkodott! -S azzal a válaszukat meg sem várva, határozott rugaszkodással lendültem át vele a díványon. Később aztán, álmatlan éjszakáim alkalmával gyakran hallottam újra a leányok csúfondáros kacagását, ami ez után következett; s egyidejűleg azt is látni véltem, amint szájuk elé tartott, kicsi, fiús kezük belereszket…

Elza néni azonban mit sem tudott minderről. Miközben én odakint valóságos háborúkat vívtam, ő szerényen berendezett szobájának nyugalmában, békésen aludta a jobbak álmát.

Elcsigázottan telepedtem le az egyik székre. Előhalásztam a láncot, és a javításához fogtam. Kisvártatva azonban, éppen amikor az utolsó simításokkal is végeztem, egészen fellázadtak ellenem elgyötört idegeim, és a szék karfájára hanyatlott a fejem. Elza nénit láttam magam előtt, amint a Várószoba zsámolyán ül, a nővérek körében, a szakadt nyakláncot szorongatva.

Erre aztán felijedtem. Sietősen dörzsöltem ki égő szemeimből a közeledő álmot; s megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megpillantottam Elza nénit, amint éppen egy pohár teát készül tölteni.

-Hát ébren van? –Léptem hozzá elérzékenyülve, a körülményekhez képest meglepően üdén, hogy elvegyem a kezéből a kancsót, ahogy azelőtt is szoktam, és végigsimítottam a homlokán.

-Láthatod lányom. –Válaszolta elégedetten, a megszokott félmosoly kíséretében.

-Olyas valamit fogok most mutatni, amit már egész biztos nagyon keresett! –Kiáltottam boldogan, és elhátráltam néhány lépést, miközben előhúztam a láncot, mert minden ízében ki akartam élvezni az örömöt, amit meglepetésem okoz majd a következő pillanatban.

Erre aztán egész arca elsötétedett. Maga mellé intett, majd az addig oly nagy becsben tartott tárgyat határozott rántással tépte ki az ujjaim közül. 

-Ez nekem már csak így kell! –Csattant ki belőle az ellenkezés, miközben az elszakított láncot a sarokba lódította.

Elképedve álltam a hálátlansága fölött. Felszegett állal, hidegen és gonoszkodva vágtam vissza; hogy mit mondtam, már magam sem tudom.

Mert akkor Elza néni váratlanul felhagyott a duzzogással. Méltatlankodva az ellenkező irányba fordította még a fejét, de azután már békésen hunyta le a szemét, és soha többé nem nyitotta ki.

(Pontosan egy esztendővel az után a bizonyos éjszaka után omlásveszélyes épületté nyilvánították, majd lebontották a kórházat. Eltűnt a kórház, és vele együtt a Várószoba. A két nővérről pedig soha nem hallott senki.)