horpadékony

                            (in. mem. k.d.)

most hogy immár nincsen tétje ennek

akár el is mondhatom neked ki e kései

városnegyed félreeső utcáit mint bizonytalan

verssorokat rója sohasem élt sohasem létezett

sohasem volt e nem is igazán létező

városnak lakója csak mint szódában buborék

és itt nem is élhetett e langy félhomály

egyetlen mélyedésébe simulva sem

mivel az élet messze elkerülte e helyet

ami csak mindig valami helyett való

csalóka látszat lehetett hiábavaló keresned

kézjegyeit mivelhogy nem hagyott

maga után jeleket itt lámpaoszlop állott

csillámló tükörablaksor amott mind

megannyi üres káprázatként rejlett

lénye mélységeiben s ha mégis olykor

láttatott valami fényt-árnyat ormótlan

alakot amely alaktalan és névtelen

formált meg kínkeservesen egy

tünékeny látszatot most hogy immár

nincsen tétje ennek s hogy az érintettek

sorra hazamennek kitüremkedvén

lyukas zsebei e lancmók éji nagykabátnak

ahol immár csak a lyukak egerei

cincoghatnának egy jó nagyot a végtelennek

megcincogván a fakó holdat és a

horpadt holdnapot az éj padlatán

maga a név és forma nélküli lét virraszt

csak személytelenül veled meg amiről

úgy véled az volt az életed

most hogy immár nincsen tétje

ennek végleg elhagyják utolsó élőlényei is

emez ég- és légnélküli tájat megadván magukat

a végtelennek kietlennek is tetszhet

egy ilyen jelenlét: mi voltál itt? kitalálhatatlan

hiány zavaró üresség advaita alkony 

amelyre még egy csillagok nélküli üres

ég sem érzett méltónak ráborulni akár

csak mint sötétlő szemfödél így gyászolva

azt aki él s menyegzői táncba szólítván

a holtat aki voltaképp világra sem

jött soha megszületnie sem volt hova.

tordai

a parnassz emelkedői felé menet

rád nevet egy roppant száj s érzed

máris hogy ő az aki mindig utoljára

nevet egy rúzsos vámpírszín ajak

s te alant baktatsz a vad meredélyek alatt

a sziklafalról alkony felé kis árnyak

szakadnak le denevérraj zúdul

a tomporos sziklák aktjaira

szánalmas vámpírok langy véren

hízó utánzatai egymás ütőereibe

mélyesztve karmaik a kacsacsőrű

emlőst oltják a verébbe aztán tovább

a vérebbe nagy ovációtól övezve

ultrahangba áztatva vörösbélésű

malaclopód amit szerelmi

légyottra tartogatsz ez este is magadnál

ám csak ultrahangon elgajdált

ultradalod zengi mindazt ami soha

meg nem esett és soha nem fog

megesni veled s még kevésbé nélküled

hasadék

beröpülni sötét padlástérbe toronyromba

váromladék iromba sziklahasadék is csak

egy jó izé... amikor a tér ajtónyitásnyi

a csukással együtt sem túl nagy denevérség

a mivolta annak mint aki te mélyen magyar:

fél egészség a hontalan nyirkos avar csak

ultrahangra és ultraibolyára fogékony

fejjel lefelé való alvás meg annak emelkedettebb

műnemei a bőrmadár amit bőregérnek

is mondanak hát még ha lejjebb vagy

a földben alant kifejlettebb változatában

vámpír is lehet növesztvén kettős farkakat

és vérszívó fejet hogy kiverjen olykor

a hideg verejték míg e hosszan elnyúló hideg

punciban tanyázol egy alvilági jótétlélek

vámpír maszturbeátor rád veti magát  máskor

legyeket is elkap behörpöl végleg kiszorít

a csöbörből-vödörből veled együtt

minden egyebet mindenfajta ultrahang

jelezte alakzatban ellenséges tereptárgyat

és lényt szagol megüti a fülét a csöndes

madártollneszezés míg a saját füttyjele

visszatértére külön is fülel végül

mindent lefülel a hang vissza

kunkorodásaira hangolódott sötét

tulajdonságok zagyva egyvelege

csak magasan szárnyaló ultrahangja van neki

ugyanakkor nem zenekedvelő szín

és szag érzéketlen izélni fölöttébb szeret

de többnyire képtelen és legszívesebben

elvenné tőled a szemed az ultrafüttyből

mindent kihámoz okságilag is komplett

olykor zsákmányul ejti önmagát majd

protkóra cseréli vásott fogsorát

mígnem végre örök harag: a fűbe harap

mokka

sovány pók a ferde holdsugáron lassúdan

emelkedik mint hőmérőben higany majdan

a kelő napot követvén a konyhaablak

muskátlivirágát egy távoli tiszta lélek imája

bíborozza távolba enyésznek el a picinyke

tárgyakat alkotó gondolatok hatalmas árnyai

mint mondjuk egy teáskanál pár szem

mokkacukor valódi sókristály karéj

barna kenyér peremén akár a hirtelen

támadt tavaszban ha visszamarad némi kis

jég hó hűvös ég olyan jó volna és lehetne

embernek lenni még ebben a mostani

és talán még a holnapi reggelben is  

Sárga madár arany tea a még mindig

álmodó  pirkadat selyemhasadása

hártyafinom sziromra harmattal írt

reggeli rosetti-üzenet: ősidőkből trilla

örökkévalóság halovány lilla holdfény

és alkony bíbora visszavont szavak por

hüvelye fájó testek hintő és halópora

anahata

csak a vitorlákból elkóborolt szél

volt veled midőn átcsobogtál az esővel

a délutánba: halk suttogás siklani

néma falevélen olyan az élet mint

cseppnyi csobbanás mindig is volt

mindig minden pillanat ugyanaz

és mindig valami más a fakéreg törte

csak ösztövér üleped ahogyan

magad körülülvén mégis csak hűlt

helyed észlelve végül megérkeztél

örök visszatérted a szív egyetlen

elnyúlt dobbanása csak ahogy

beássa egyetlen ásónyomnyira magát

a kezdet és vég nélküli messzi délutánba  

ősök és elődök sem voltak ott árnyéktalan

előrehaladtod a fénydomborulatok

csillámló falú szurdokai közt amolyan

megérzés volt csak mint amikor

az alvó még nem álmodik és mint

amikor az álmodó még föl nem ébredett

széttárt karjaid között mintha csak

mégis egy újszülött volnál s mint

még soha oly meghitt egyedül

ölelted magadhoz az életet