A lefejezés divatját éljük. A „túlsó partról” jelentkezve magam is csak most tudom továbbítani soraimat az Árgusnak. Sajnos ott nem olyan pofonegyszerűek a dolgok, mint itt. Az Árgus c. folyóirat a 2004. 1-2.számban Provincializmusra ítélve címmel került nyomtatásba egy régebben papírra vetett fogalmazványom Rajnai Lászlóról, a jobb sorsra érdemes, Pécsett élt és ugyanott elhunyt íróról. A folyóirat 2004. 7-8. számában egy ehhez kapcsolódó „hozzászólásként”(?) A provincialista bosszú című terjedelmes vitaanyag jelent meg Pintér László aláírásával. Az eredeti cikknél is terjedelmesebb szöveg merő gyalázkodás. Egyszerűen el is mehettem volna a sajnálatosan egyre mindennapibbnak számító, émelyítő eset mellett, de többen óvtak ettől.

Amikor az útszéli szöveget – merő véletlenségből némi késedelemmel – elolvastam, a szerkesztőség már le is zárta a „vitát”. Jóllehet, olyan volt ez a  bizonyos megnyilvánulás, mint amikor valaki sötét szobában rohangálva egy éles borotvával össze-vissza hadonászik. Egyértelmű volt: ezzel a „szöveggel” nem is lehet vitatkozni. Rajnaira emlékező írásom akkori megrendelője, az Árgus korábbi főszerkesztője, P. I. arra kért, hogy ezúttal „az embert” idézzem meg. Így sajnálatosan belekerült a szövegbe Cs, Gy. pécsi költő is. Rajnai maga írta le a Vörösmarty fülszövegében mindazt, amit írásomban jószerivel megismételtem. A cél részemről nem a költő „le”-értékelése volt, hanem emlékezés az elmúlt idők egy perifériára kényszerített, értékes alakjára, Rajnai Lászlóra.

Meglepő megnyilvánulásában P. L. még a védelmébe vett apósát, az általam szerinte megtámadott költőt is félreérti, félremagyarázza. A terjedelmes, ellentmondásos szövegdzsungelből viszont annyit e hangnemre süketen is kihallok, hogy a Cs. Gy.-vel kapcsolatos pár mondat P. L.-t rokoni érzéseiben sérti. Ezt sajnálom, de azt, amit a saját tapasztalataimmal egyezően is megfogalmaztam, változatlanul fenn kell tartanom. Cs. Gy – bár emberkerülő, mégis emberbarát volt, ezért aligha helyeselt volna bárki, így akár a veje részéről is egy effajta öncélú alámerülést a legtaszítóbb ösztönvilágba.

P. L. mintegy félálomszerűen visszatérően játszadozik, élcelődik a nevem fölött, egyben mint ősellenségre, igyekszik – arra, amit alakomként összefabrikál magának – koncentrálni. A hangnem, ahogyan apósa és a kultúra általában vett védelmében föllép és A provincializmus bosszúja című irományában megenged magának, alulmúlhatatlan. Olyan szörnyeteg alakzatok egyáltalán nem is léteznek, mint amilyennek engem vél láttatni, pusztán abból kiindulva, hogy hangot mertem adni egy – egyáltalán nem egyéni véleménynek. Azaz, le mertem írni, hogy Cs. Gy. nemzedéke második vonalába tartozik. (Az első Weöresé, Pilinszkyé, Kálnokié és másoké.)

Viszonzásképpen „hazugnak” nevez, meg „hullagyalázónak”. Ezeket itt és most úgymond, illene visszautasítanom. Azonban elégnek tartom kijelenteni, hogy nem szokásom hazudni, hullagyalázni. Viszont P. L. olyan állításai, mint hogy valaha is párttitkár lettem volna, szemen szedett hazugság. P. L. módszeresen és egy végtében összekever másokkal. Jó, hogy Cs. Gy. kapcsán nem egyenesen Aczél Györggyel... Esetleg Joszif Sztálinnal. Mellesleg az általa emlegetett Cs. Gy.-életmű-kiadás kiadója valóban pártitkár volt. No és?

Ezek után nincs más dolga immár a P. L. alulmúlhatatlan művében egyszerűen csak „bebesik”-nek nevezett lények egyikének, még ha az rendelkezik is némi un. magyar állampolgári jogokkal, mint, hogy tisztelettel tudassa ismerőseivel: 2004. nyarán halálra ítélték, és ugyanakkor ki is végezték. Történt mindez P. L., Cs. Gy. Pécsi költő vejének ítélete alapján, fellebbezési lehetőség nélkül, az ítélkező, egyben ítéletvégrehajtó részéről saját kezűleg végrehajtva. Az áldozat holtában is itt érzi a nyaka táján a dühödten hörgő vej gyűlöletteli lihegését... Hja, nagy divat manapság a lefejezés.

Fogadja részvétemet! És, további jó éjszakát!  

2004. szeptember–2005 január-július                                                 Bebessi B. Károly