Kutyás : Zelk Zoltán: Kivert kutyák éneke |
Zelk Zoltán: Kivert kutyák éneke
2006.12.01. 07:41
Zelk Zoltán
Kivert kutyák siratója
Kutyus, kutyácska, árva kiskutya, be kegyetlen gazdád az éjszaka! Bújnál lábához: dermedt kőküszöb bérházak kőküszöbjei között, vinnyognád néki: Csontig fáj a tél…- ostor felel, vad ostor, a szél.
Nyalnád kezét te, volna csak keze, néznél szemébe, volna csak szeme! S volna szava, lesnéd, megértenéd, nem mint a szolga, nem mint a cseléd de úgy, mint a lihegő szeretet, ki hogy szeressen, azért született.
Látom bordáid, éhednek jegyét és szőrödön a tél jeges lehét, kenyérhéj, csont csitítaná éhedet, kályha tüze is remegésedet, ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet, mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
éhed a szóval szóló száj után… Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám, milyen szörnyű volt az az éjszaka, milyen megverten mentem én haza! Hiszen ha sajnáltalak volna csak, de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!
A kivert kutyák kínját tudtam én, melyet nem enyhit írként a remény, hogy holnap tán majd másképpen leszen, nem vet számot a hűvös értelem. Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg, miért nem lel gazdát a szeretet?
S kutyákkal népes lett az éjszaka… ezer kivert társad kísért haza! Kiket, mint téged, nem felejthetek: zöld rémülettel lobbanó szemek, ezernyi kín, ezernyi vinnyogás - kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!
|