Ember és Kutya

Az ég, hol szürke felhők gyülekeznek,
És könnycseppeik küldik a földre.
Könycseppeik, mik mind megfagynak,
Mert sugara nem éri őket a Napnak.

S az ég alatt, a szörnyű hidegben
Egy magányos ember vacog éppen.
A kutya meglátja ezt, elindul hát felé,
Nem szól semmit, csak leül mellé.

Az ember unottan ránéz a kutyára,
Gondolkozik, majd száját kinyitja.
Halkan szól felé, kérdezi a kutyát,
De a kutya nem azt hallja, amire várt.

Az ember kérdése így hangzik:
"Nem láttál errefelé valakit?!
Valakit, aki segíthetne nekem,
Beszélj kutya, mondd, ha igen!"

A kutya csalódottan válaszol erre:
"Sajnálom, ember, de még nem..."
"Akkor miért vagy itt? Menj el!"
E mondat, mit az ember felel.

Továbballag hát a kutya,
Szép bundáját szél kócolja,
Okos feje lehorgasztva,
Sértődött lett a szép arca.

A magányos ember is útra kel,
Úgy érzi, hogy mennie kell...
Megy is, léptei nehezek,
Reméli, lát valakit, ki segíthet.

Egy árnyat lát meg a messzeségben,
Gyorsan mozog, nemes a lépte.
"Várj! Ne menj el, kérlek!"
Eképp kiált a messzeségbe.

A ló, akihez szólt az ember,
Ránéz ugyan, de továbbmegy.
Túl büszke, hogy most segítsen,
Túl bizalmatlan, hogy odamenyjen.

Csalódottan indul tovább az ember,
Megállni most már nem mer.
Csak küzd a hideg téli nappal,
Reméve, hogy segítségre akad.

Újabb alak tűnik most fel,
S az ember egy macskát ismer fel.
"Segíts macska! Ne hagyj itt engem!"
"Segítenék, de hasznom nem veszed..."

Így válaszol hát a macska újfenn,
Ki nem tud segíteni az emberen.
Az ember szívében düh lángol,
Mert senki nem segít neki e világon.

Hatralmas harcot vív a hideggel,
A hóval, faggyal és a jéggel.
De nem bírja már tovább e harcot,
És e pillanatban a földre lerogy.

Az erdő felől jön egy lélek,
S mint meglátja az emberhez siet.
Bevonszolja egy barlangba,
Hol az ember a kutyát újból látja.

A kutya nem néz haragosan,
Pedig az ember elzavarta.
De az ember szégyenli, amit tett,
Elrejtőzik a kutya elől tekintete.

A kutya kedvesen néz felé:
"Ami megtötént, ne emésztd,
Annak örüljünk most csak hogy élsz,
És hogy érkezett számodra segítség."

Az ember bűnbánóan tekint a kutyára,
Majd kedvesen közelebb hívja.
Mélyen a kutya szemébe néz,
Megkérdezi: "Mondd csak, mit kérsz?"

Csend ül le most a barlangra,
Az ember, és a kutya is hallgat.
Majd végre megszólal a kutya:
"Semmit, csak barátságodat!"

Sokszor van így, nem is látjuk,
S ha segítségért kiáltunk
Sokszor elkergetjük a barátot,
Ki elűzhetné a bánatunk.

A Kutyakölykök

Sebesen folyik egy patak
A hatalmas hegyek alatt.
Hordaléka hol egy nagy bot,
Hol egy kicsi gallyat sodor.

Mindennapos ez a látvány,
Hogy hordalék ül a folyó hátán.
A gyors, ám mégis néma sodrás,
A titokzatos, halk csobogás...

A rendületlen nyugalomban
Feltűnik sok szomorú hang.
Csendes, ámde messze hangzik,
Vékony hangok sírnak most így.

Mint kártevőt, beledobták,
Hadd' szenvedjenek a kutyák!
Kegyetlen lélek tette ezt,
Ki nem becsüli az életet.

S a kicsi kutyák a zsákban
Most az árral sodródnak.
A halk nyöszörgésük meghallja
Egy magányos farkas-szuka.

Gyorsan a folyóhoz szalad,
S teste csobban a habokban.
A víz majdem ellepi testét,
Ámde kitartó a nőstény.

Kölykeit medve ölte meg nemrég,
S a kutyák pótolhatnák a kicsik helyét.
A kicsik helyét a szívében,
Mert haláluk óta nagyon szenved.

A farkas közel ér a zsákhoz,
S izgatottan utána kapkod.
Meg is fogja, s kihurcolja,
Mind a kiskutyákat a partra.