Indítsd el a zenét, nézd a slideshowt, és olvasd a verset!

Akiket rámbízott az ég...

Éjjel csak csendes szuszogás a dallam,
hálásan nézem a fénylő eget,
hogy adott kart nékem ölelni,
és gondoskodni két fáradt, csontos kezet.
Borostyánkönnyekként akasztom
napi imám sóhaj-nyakékre,
kiket rám bízott az ég,
ragyogjon azoknak óvón szívére.

Úgy elrepült minden...
apró lábak botlása
komoly lépésekre váltva
figyelmeztet éltem arany alkonyára,
mert fut az idő, s ki most még lép,
majd elhalad,
s csak suttoghatom a hátát látva utána
a szerető szavakat.

Még mind körülöttem,
a csak ülök összetöpörödötten
a lélek nagy súlya alatt:
mit nem tettem ma meg?
Még mi maradt?
Halaszthatom-e holnapra,
akaszthatom-e madzagra száradni
izzadt homlokom...
lesz-e elég órám, napom,
hogy feleljek azokért,
kiket felelősséggel
rámbízott az ég?

Fiam csendben átölel, ha fáj,
s csak halkan kérdezi, láttam-e,
hallottam-e.., hogy érdekel-e?
Anya, képzeld!
S csillog az a két gyönyörű kék szeme.
Látom fiam, s hallgatlak,
s hogy érdekel-e? Minden rezdülésed,
minden sóhajod bennem él,
de most húgod épp enni kér,
és mennem kell..., de mutasd mégis!

Lányom csendben megsimít, ha látja,
nem dőlök össze a bánat szavára,
ha életre kelek csakazértis.
Kezét kezembe kulcsolva jön velem
s szemében a jövőbe vetett hitem
kacsint egyet nekem.

S a pamlagon összekuporodva
macska a kutyához,
édesen dorombolva
s kint kapar a másik:
már a nyitott ajtót várja,
lassan bevonul, csak halkan egyet nyávog,
tegyem már elé végre a macskatápot.

Leülök a földre, s csak nézem csendesen
őket, vajon elég-e az, ahogy szeretem
a velem élőket?
Néma fohászom elnyeli a csillogó,
éjjeli sötétség:
adjon erőt nekem gondoskodni mindről,
kiket kegyesen rám bízott az ég.