| Farkas üvöltése: A 19 század közepe felé a Krakkót és Varsót átszelő lengyel Visztula folyó mentén egy festői dombon fiatalok tömege ünnepelte zenével, énekkel és tánccal az aratás befejezését. Fogyott az étel és az ital, és mindenki jól érezte magát. Egyszer csak, miközben tetőfokára hágott a jókedv, vérfagyasztó üvöltés visszhangzott végig a völgyön. Csapot-papot otthagyva rohantak a fiatalok az üvöltés irányába, és rémülten látták, hogy egy hatalmas farkas ragadja el a falu legszebb lányát, aki nemrég lépett jegyességre. A vőlegényt azonban sehol sem lehetett látni. A legbátrabbak üldözni kezdték a farkast, majd szembe is szálltak vele. A feldühödött, habzó szájú szörnyeteg azonban a földre dobta emberi zsákmányát és harcra készen megállt fölötte. A falubéliek közül néhányan hazaszaladtak puskákért és baltákért. A farkas azonban látva az ott maradt embereken a félelmet, ismét felkapta a lányt és eltűnt a közeli erdőben. Sok év múlva ugyanazon a dombon, szintén az aratási ünnepen egy öregember jelent meg az ünneplők között. Meghívták, hogy ünnepeljen velük. Ám a komor, szótlan öregember inkább leült és csendben kortyolgatta italát. Egy hasonló korú falubeli odaült hozzá, majd néhány percnyi tüzetes szemrevételezés után megkérdezte: "Te vagy az, Jan?" Az öregember bólintott, és a falubeli felismerte benne sok évvel korábban eltűnt bátyját. Az ünneplők odagyűltek az öregember köré, és meghallgatták különös történetét. Elmondta nekik, hegy egy varázsló farkassá változtatta, ő pedig elragadta menyasszonyát ugyanarról a dombról egy aratási ünnep alatt, majd a közeli erdőben lakott vele egy évig, de ekkor a lány meghalt. "Attól a perctől kezdve feldühödve és megvadulva rátámadtam minden férfira, nőre, gyerekre, és elpusztítottam az összes utamba akadt állatot. A magam mögött hagyott véres ösvényt még most sem tudom teljesen feledni." Ekkor megmutatta nekik vérfoltos tenyerét. "Négy éve, amióta újra emberi formám van, faluról falura vándorolok. Még egyszer látni akartalak benneteket, a házat és a falut, ahol születtem és felnőttem. Ezután újra farkas leszek." Alig ejtette ki ezeket a szavakat, és ismét farkassá változott. Elszaladt a megdöbbent emberek mellett, majd eltűnt az erdőben és soha többé nem látták.
A meseszerű vonások miatt nehéz komolyan venni a történetet. Lehet, hogy a túl sok ital tette még színesebbé a parasztok amúgy is élénk képzeletét? Lehet, hogy a szájról szájra járó történet újabb részletekkel gazdagodott, míg végül elérte jelenlegi, meseszerű formáját. Ennek elég nagy a valószínűsége mégis sok, ehhez hasonló farkasember-történettel együtt több mitológus és történész, folklórkutató és pszichológus is tényként kezeli a történetet. Közülük pélkául James Stallybrass Teutonic Mythology (Teuton mitológia), John Fiske Myths and Mythmakers (Mítoszok és mítoszgyártók) és Walter E. Kelly Curiousities of Indo-European Tradition and Folklore (Érdekességek az indoeurópai tradíciókban és folklórban) című művében foglalkozik vele.
A farkasember-hiedelem eredetére mely szerint némelyik ember képes magára ölteni egy állat, többnyire farkas formáját soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni. Hérodotosz, a Kr. e. 5. században élt görög történetíró szerint a görögök és a szkíták, akik a Fekete-tenger partján telepedtek le, az ottani őslakókat varázslóknak tartották, akik minden évben néhány napra farkassá változtak. Megemlít egy népcsoportot amelynek tagjai akaratlagosan farkassá tudnak változni, és éppen olyan könnyedén vissza is tudnak alakulni, amikor csak akarnak. Századokkal Krisztus születése előtt a farkasember-démont olyan embernek tekintették, akit természetellenes módon megszállt az emberhús iránti éhség, és aki mágia segítségével megvadult farkassá tud változni, hogy könnyebben tudja csillapítani szörnyű étvágyát. Az ókori bölcsek szerint az átalakulással a farkasember a farkas erejét és ravaszágát ölti magára, jóllehet hangja és szeme továbbra is emberi marad. A római kori irodalomban is varázslat művének tartották az ember farkassá változását. A Kr. e. 1. században élt Virgilius volt az első latin költő, aki említést tett a babonáról. Pertonius, aki Kr. u. 54-68 között Néró udvarának szórakoztatásáért volt felelős, egy jó kis farkasember-történetet mesél el Saryricon című szatirikus verses regényében. Bizonyos görög és római tradíciók szerint az embernek farkassá való átalakulása egy istennek bemutatott emberáldozat miatti büntetés. Plinius (Kr. u. 62-113) szerint az ilyen alkalmakkor az áldozatot egy tó szélére vitték, majd miután átúszott a túlpartra, farkassá változott. Ebben a formájában járta kilenc évig a vidéket farkasember-társaival együtt. Ha ez alatt az idő alatt megtartóztatta magát az emberhúsevéstől, akkor visszanyerhette eredeti formáját, ami nem mentesült az öregkori romlástól. Ovidius (Kr. e. 43- Kr. u. 18) Metamorphoses című elbeszélő költeményében feljegyzett egy olyan alakváltozást, amely egy bűn megtorlásaként történt. A költeményben megemlékezik egy legendáról, amelyben rejtélyes alakváltozások szerepelnek a teremtés idejétől kezdve egészen Julius Caesar koráig. Ovidius elmeséli, hogy Arcadia mitikus királya, Lycaon úgy tette próbára Jupiter mindentudását, hogy egy tál emberi húst tett elé, amely bűnért azonnal farkassá változott, és pásztorkodó alattvalói rémületének forrása lett mindörökre.
Az alakváltozások előidézésére használt módszerek különfélék voltak. Néha az átváltozás spontán módon, irányíthatatlanul következett be, máskor például a norvég és izlandi sagákban leirt átalakulások esetében egy valódi farkasbőr felöltésével történt. De számos esetben csak egy varázslatra volt szükség, ami nem okozott változásokat az emberi testben, csak a szemtanúkat késztette arra hogy azt képzeljék: igazi farkast látnak. Néhány átváltozott ember azt állította hogy csak bizonyos növények, például mérgező sisakvirág vagy bürök segítségével tudnak visszaváltozni, illetve úgy, hogy különböző növényi kenőcsökkel kenik be testüket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
