| Földünk felszínének több mint 60 százalékát víz borítja, nem meglepő hát, hogy hatalmas tengeri szörnyek látványáról feljegyzések vannak az antikvitás óta. A tengerbiológusok, akik tudatában vannak annak, hogy e hatalmas víztömeg nagy része még feltáratlan az ember előtt, ha fenntartásokkal is, de elfogadják, hogy e beszámolók bizonyságát adják annak, hogy sokféle, ismeretlen és osztályozatlan teremtmény élhet a sötét és rejtett mélységekben. Olaus Magnus, a XVI. században élt pap leírt egy 60 méter hosszú, 6 méter széles tengeri kígyót, amely a hajókról állatokat és embereket ragadott el. A fekete kígyó nyakán haj (vagy sörény) nőtt, fényes szeme volt, "fejét feltartotta, mint egy oszlop". Hasonló jellemzőket írnak le a későbbi beszámolók is. 1734. július 6-án Grönland partjainál bukkant fel egy szörny, egy norvég misszionárius, Hans Egede feljegyzései szerint. 1741-ben külsejéről is beszámolt: a szörny teste olyan hosszú volt, mint egy hajó. Kiemelkedett a vízből, majd alámerült. 1752-ben a bergeni püspök, Erik Pontoppidan, aki nagyon érdeklődött a tengeri szörnyek iránt, birtokába jutott annak a levélnek, melyet Lorenz von Ferry kapitány írt a bergeni bíróságnak. A levélben a kapitány beszámol arról, hogy 1746-ban, amikor legénységével partra eveztek a norvégiai Molde-ban, tengeri kígyót láttak. A kígyónak lóhoz hasonló szürke feje, nagy fekete szeme, fekete szája és hosszú fehér sörénye volt. Hét-vagy nyolcrét csavarodott teste kilátszott a vízből. Von Ferry kapitány rálőtt a szörnyre, mire az alámerült, és többet nem is bukkant föl. Legénységének két tagja esküvel erősítette meg a beszámolót. 1848-ban Sir Richard Owen, konzervatív tudós, Darwin eszmei ellenfele, csípős hangú vitába bocsátkozott Peter M'Quhae kapitánnyal a The Times hasábjain. Vitájuk arra a tizennyolc méteres tengeri kígyóra vonatkozott, amelyet a kapitány és legénysége az Atlanti-óceán déli részén a HMS Daedalus fedélzetéről látott augusztus 6-án. Owen a kétkedők kedvelt módszerét alkalmazta, a leírást a saját feltevéseinek igazolására használta fel, szerinte a tengerészek egy oroszlánfókát láttak. M'Quhae kapitány azonban szilárdan kitartott amellett, hogy az bizony tengeri kígyó volt. 1901 májusában a Grangense gőzös az Atlanti-óceán nyugati részén hajózott, amikor a hídon tartózkodó tisztek egy hatalmas krokodilszerű élőlényt pillantottak meg a felszínen fickándozni, fogai legalább 15 centiméteresek voltak. A kapitány nem volt hajlandó a hajónaplóba bevezetni ezt a különös eseményt. "Csak azt mondanák, hogy mindannyian részegek voltunk, s hogy köszönöm, uram, nagyon hálás lennék, ha nem említené az ügynökeinknek." Voltak, akik nem féltették a reputációjukat. George Stanford hadnagy, a Lady Combermere teherhajó kapitánya 1820-ban beszámolt róla, hogy az Alant-óceán közepén hajózva láttak egy kígyót, 20-30 méter hosszút, amelyik úgy eregette a gőzt, mintegy bálna. 1833. május 15-én a brit hadsereg négy tisztje és egy raktárosa kint halásztak a nyílt tengeren, amikor mint egy 180 méterre elúszott mellettük egy 24 méteres kígyó. Az eset a Mahone-öbölben, a Nova Scotia-déli Halifax-tól 65 kilométerre történt. Mindannyian meg voltak róla győződve, hogy nagyon jelentős dolgot láttak. Feljegyzést is készítettek az esetről, s kijelentették: A tévedés ki van zárva. Nagyon örültünk hogy megbizonyosodhattunk róla, a tengeri kígyó létezik. Eddig azt tartották, hogy ez csak jenki hajóskapitányok agyában létezik, mesebeszédnek tekintették, amiben nem érdemes hinni. 1830. március 23-án az Eagle legénysége látott egy krokodilszerű tengeri szörnyet, amikor kikötni készültek a dél-Karolinai Charlestonban. Deland kapitány skúnerével 22 méterre megközelítette a sütkérező élőlényt, a fejét célozta meg, az élőlény olyan erősen kezdet csapkodni a farkával hogy ha elsüllyesztenie nem is, de megrongálnia sikerült a skúnert. A szörny azóta is sokszor felbukkan a meglepett hajósok szeme láttára. Az a nagy bomló gömb, amelyet 1960 júliusában vetett partra a tenger Tasmánia egy néptelen nyugati partvidékén, nem vonta magára a tudósok figyelmét. 1962 márciusában azonban hobarti tudósok a levegőből meghatározták a lelet helyét. Helikopterrel elszállították a mintákat. A hivatalos állásfoglalás szerint az anyag "valószínűleg egy bálna testéből kiszakadt oszladozó zsír "volt. Az eseményeket fegyelemmel kísérő más biológusok szerint ez valószínűtlen. A legmeggyőzőbb bizonyítékok azokból az övezetekből származnak, ahol a tengeri szörny időről-időre újra és újra felbukkan, évtizedek, sőt századok óta. A Vancouver Island és British Columbia között fekvő Georgia-szorosban, Kanada nyugati partjainál a bennszülött indiánok még jóval a fehér telepesek érkezése előtt megfigyelték a szörnyet. Az itteniek Cadborosaurus-ként, vagy "Caddy"-ként ismerik a lényt. Századunk elején F. W. Kemp, helyi kormánytisztviselő figyelte meg először Caddy-t. 1932. augusztus 10-én feleségével és fiával együtt látta, amint a lény fantasztikus sebességgel úszik a vízben. Caddy-t aztán többször is látták a harmincas években. 1950-ben Jamis Brown bíró és családja találkozott vele, a 14 méter hosszú kígyó többször is kiemelkedett a vízből. Mrs. R. A. Stewart 1963-ban a férjével halászott, amikor megrémülve látta a szőrny hatalmasra nyitott állkapcsait. Amerika nyugati partján délebbre fekszik San Clemente szigete, a kedvelt mélytengeri horgászhely, ahol századunkban többször is láttak vízi szörnyeket. J. Charles Davis horgász szakíró számos egymástól független szemtanúval készített interjút, s úgy találta, hogy a beszámolók meglepően sok vonatkozásban megegyeztek. A szemtanúk legtöbbje gazdag ember volt, nagy horgászklubok tagjai, akik tudták, mire számíthatnak a tengerben és eszük ágában sem volt nevetség tárgyává tenni magukat. Vajon miért maradt a tengeri kígyó viszonylag ismeretlen? A föld hatvan százalékát tenger borítja, de e tenger nagyon kis részén hajóznak csak, a hajók szűk, rögzített útvonalakon járnak. A hajómotor keltette vibráció és a hullámok távol tartják a félénk teremtményeket ezektől az útvonalaktól, ellentétben azokkal az időkkel, amikor a vitorlás hajókat a szél és a tengeráramlatok vitték előre, s gyakran alaposan eltérítették útirányuktól. A bizonyítékok arra utalnak, hogy többféle tengeri szörny is létezik. 1965-ben a belga zoológus, Dr. Bernard Heuvelmans elkészítette az utóbbi évek legrészletesebb és legalaposabb tanulmányát e témában, In the waki of the sea serpents (A tengeri kígyó nyomában) címmel. A könyv rendkívül értékes minden írónak, aki a vízi szörnyekről ír. Dr. Heuvelmans több mint ötszáz esetet elemez, az 1639-től 1964-ig terjedő időszakból. A nyilvánvaló tévedéseket és csalásokat kihagyva 358 megmagyarázhatatlan eset marad. A különféle megjelenésű és viselkedésű lények kile nc típusba oszthatók. A leggyakrabban a "hosszú nyakú" tengeri kígyót látták, amelynek teste szivar alakú, négy úszóhártyás lába van és nagyon gyors úszó. A legritkábban látott tengeri gyíkféle a 15-18 méteres krokodilszerű állat, amelyet csak a trópusi tengerekben láttak. A többi típust Dr. Heuvelmans egészen közvetlen módon nevezte el: tengeri ló, sokpúpú, szupervidra, sokuszonyú, szuperangolna, minden-teknősök-atyja és sárgahasú. Az egyik csoportot "ambivalens periszkópnak" nevezte el, ez lehet hosszúnyakú és szuperangolna is. Szerinte a hosszúnyakú kígyó és az első négy kategória tagjai emlősök, a szuperangolna pedig esetleg hal. A tenger alatti világ még nincs teljesen feltárva, s a szkeptikusok kételye ellenére sok bizonyíték utal arra, hogy léteznek hatalmas, ismeretlen tengeri lények. A tudósok remélik, hogy hamarosan jóval többet tudhatnak majd az óceánok mélyének életéről, valóban minden évben felfedeznek új, ismeretlen fajokat, így talán hamarosan megoldják a tengerek mélyének élő szörny rejtélyét. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
