Izayoi napi sétáját tette, az erdőben haladt az ösvényen.

-Rég nem láttalak már Inu no Taishou- felelte elgondolkodva- pedig már nagyon hiányzol nekünk- felelte kezét a hasára téve. Hirtelen lónyerítés hangzott fel.

-Ezen az úton ritkán szoktak járni, az pedig azt jelenti…-Izayoi eldobta a kezében tartott gyógyfüveket és futásnak eredt. Azonban nem volt elég gyors, a távolban felbukkant egy rablóbanda alakja. Izayoi hamar kifáradt és tudta, hogy a lehető legrosszabbat teszi ha megerőlteti magát. Nem volt hát más választás, fel kellett vennie velük a harcot. A haramiák hamarosan beérték. Hangos örömkiáltásokkal fékeztek le Izayoi mellett.

-Te nő, add ide az ékszereidet ha nem akarod hogy elmetsszem a torkodat. Izayoi bátran kirántotta a tőrét:

-Hagyjatok békén, nincs semmilyen értékem, esküszöm!

A banditák hangosan nevettek és a bandavezér leszállt lováról.

- Bátor vagy és mi tagadás különösen szép is, de amit az előbb mondtam azt komolyan gondoltam!

-Nem félek tőled, most pedig hagyj!- kiáltotta Izayoi és tőrét a bandavezér felé lendítette. A haramia könnyűszerrel kiverte fegyverét a kezéből.

- Ne hazudj, akkor ez mi?- kérdezte a nyakán lógó láncot kimonója nyakréséből kiemelve, melynek végén egy fehér kagyló lógott. A bandavezér leszakította, kinyitotta és csalódottan elhúzta a száját, csak rúzs volt benne.

-Megkaphatjátok a lányt!- felelte a vezér társainak és elfordult.

- Ne viccelj főnök, hisz nem látod, ez a nő már hordozza valaki kölykét?!

- Akkor öld meg!

- Ne, kérlek, csak a gyerekemre legyetek tekintettel!

-Te kis szuka!- vetette oda a banditavezér és teljes erejéből nekidobta a kagylót.

Izayoi a dühtől új erőre kapva felkapta a földről elejtett tőrét és megsebezte a bandita karját.

A férfi megragadta a karját és előrántotta a kardját. Szemében élvezet és könyörtelenség látszott.

-Neeeeeeeeeeeeeeeee!- Izayoi sikolya messze áttörte az erdő csöndjét…

Kitsu kezdett lassan eszméletéhez térni. Még mindig a kunyhóban volt.

-Hogy lehet, hogy még mindig élek?- pedig tisztán hallotta Saya horkolását maga mellett.

Felült. Mellette ott állt a földbeszúrt Tenseiga.

-ÁÁÁÁÁÁÁ- Kitsu legalább két métert ugrott hátra.- Ez az a kard, amellyel…jaj, még most is olyan sebesen ver a szívem…de hogy lehet egyáltalán, hogy ver a szívem?!- Kitsu a Tenseigára meredt, szeme egyre áhítatosabb lett.

_Hát persze, megsértettem Sesshoumaru Nagyurat ezzel a karddal…

Sesshoumaru gondolataiba mélyedve haladt.

-Hmm, érdekes…A pusztítás fegyvere elutasít, míg az életé közel enged magához. Pedig én is olyan hatalmas monokai vagyok mint az apám, ha csak nem erősebb…Az erdei ösvény meredeken kanyargott. Mikor Sesshoumaru felért a domb tetejére hirtelen földbegyökerezett a lába. Egyrészt mert észre se vette, hogy ilyen mélyre behatolt az erdő belsejébe, másrészt azért, mert nem sokkal előtte egy alak feküdt a földön, egy nő. Arca gyönyörű volt, hosszú fekete haja szőnyegként terült el.

-Ez az a nő- nyilallt Sesshoumaruba a felismerés- már láttam…hát persze, őt rejtegette apám akkor…

Izayoi mellé sétált. Látta és a szagán érezte, hogy már halott. A nő görcsös ujjaiban egy kagylót tartott, mellette vértócsa jelezte miként folyt el az élete.

-         Szánalmas halandó…- gondolta Sesshoumaru és már indult is tovább.

-         Sesshoumaru Nagyúúúúúúúúr! Sesshoumaru Nagyúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúr! Sesshoumaru Nagyúr várj meg!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!-a dombon Kitsu szaladt felfelé a dombon, folyton megbotolva valamiben.

-         Sesshoumaru Nagyúr!- lihegte Kitsu urát beérve.- Bocsáss meg, ígérem többé nem fordul elő, hogy megsértelek és halálomig hűen foglak szolgálni! Tessék, elhoztam neked a kardodat!- mondta Kitsu és elővette a Tenseigát a kimonója alól. Tehát amiatt botlott meg minduntalan…

-         Nem kell az a kard, hasznavehetetlen!- felelte Sesshoumaru ridegen majd továbbindult, ám ekkor hirtelen valami hátulról egy erő megragadta mindkét kezét és megbénította. Testén remegés futott végig. Döbbenten hátrafordult. A Tenseiga enyhén remegett Kitsu kezében.

-         Uram, vedd a kardodat! -szólt Kitsu az őszinte tisztelet hangján és Sesshoumaru kezébe adta a Tenseigát.

Sesshoumaru két kezébe fogva végignézett a Tenseigán. A különös erőtér megint kialakult közöttük, ám ezúttal az erő beléáramlott. A Tenseiga kék fénnyel felizzott.

És ezúttal tényleg beszélt hozzá:

*-Ez a lény az apádé, ezért a tiéd is!*

-Mi ez a badarság?- gondolta Sesshoumaru- már nem tudta eldönteni, hogy ez a kard, vagy az ő gondolata; a kettő egybeforrt. Egy lépéssel közelebb ment Izayoihoz.

* Elpusztítják ha nem cselekszel!...*

Sesshoumaru előtt szürke kis lények jelentek meg, melyek Izayoi testét körbevették.

*-Én szembe tudok velük szállni!....csak én vagyok rá képes!...* Sesshoumaru még egy lépéssel közelebb ment. Már csak fél kézzel fogta a markolatot.

*- A nő méhében az öcséd van, apád vére és ezzel együtt a te véred is!*- suttogta a Tenseiga lelke. Sesshoumaru összehúzta a szemét és lecsapott. Vakító kék fénycsíkot látott elsuhanni és a fényben látta amint a kis szörnyek teste porrá lesz…

Ezután arra eszmélt, hogy a nő mellett térdel. Izayoi sötét pillái lassan felnyíltak.

-Inu.. Inu no Taishou- suttogta és erőtlenül megragadta Sesshoumaru kimonójának ujját, majd elvesztette az eszméletét.

Sesshoumaru lefejtette a kezét a ruhájáról és felállt. Visszahelyezte a Tenseigát a tokjába és elindult. Útközben a Tenseigát az övébe tűzte. A Tenseiga újra csendes volt, hangja elhallgatott. A távolban Izayoi után kiáltó hangok hallatszottak. Sesshoumaru hirtelen megtorpant és mégis kihúzta a kardot övéből majd azt Kitsu kezébe nyomta.

-Vidd ezt vissza apám házába és helyezd vissza az eredeti állapotába. Vigyázz arra a bolond Sayára nehogy felébredjen!...