Aki mindvégig vitéz maradt

Gyermekfejjel találkoztam vele utoljára egy tavaszi vasárnap kora délelőttjén, valahol a Malom és a Posta környékén. Ünneplőbe öltözve minden bizonnyal a templom felé tartott, mint megannyian a Kútvölgy utcáiból. Hogy miért rögződött ez a kép megmagyarázhatatlanul s kitörölhetetlenül az emlékezetembe annak egyetlen oka lehetett csupán: egy fényesen csillogó kitün-tetése a bal mellén, olyan, amihez hasonlókat csak az ismerősök és rokonok fiókjainak mélyei rejtegettek addig számomra. Ma már pontosan tudom, az

Arany vitézségi érem volt.

Vitéz Látrányi [Lohmann] János és családja az 1940-es években

Mert 1948-49 után hosszú évtizedekig fiókokba kerültek az első világháború hőseinek a kitüntetései, titkolni kellett a harctéri érdemeket, sokszor még azt is le kellett tagadni, hogy az orosz fronton harcoltak. Ha kellett, egymást igazolták a volt frontharcos nagyszékelyi 17-esek és 69-esek, s körbejárt bizonyságul nagyapám hadtápos parolija.

vitéz Látrányi [Lohmann] János

(Nagyszékely, 1882. – Nagyszékely, 1962.)

mert róla van szó, soha nem csomagolta össze kitüntetéseit, a legfényesebbet, amiért vitézi címét kapta, talán soha le sem vette ünneplőjéről. Nem dicsekedni akart vele, mert azt is megtehette volna:

vitéz Látrányi János a Monarchia hadseregeinek egyik legjobban dekorált, legvitézebb tiszthelyettese volt:

legjelentősebb 8 kitüntetése csak szűkösen fért el egy sorban. Fényképét nézegetve volt köztük Signum Laudis, vitézségi éremből bronz és ezüst is jónéhány, második sorba még feltehette volna a Károly-csapatkeresztet, a Sebesültek érmét – belőle kettőt is…

Látrányi Jánost vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó viszonylag elég későn, 1934-ben avatta vitézzé, így fordulhatott elő, hogy vele együtt avatták fiát is, ifj. Látrányi Jánost, akit a vitézi várományosok közé vettek fel. (A vitézi Rendbe való felvételt kérelmezni kellett.)

A második világháború után – vitézi földjeik miatt is – újabb „kitüntetést” kaptak immár az új rendszertől: kulákok lettek, a néphatalom ellenségei, megfosztva földjeiktől és jogos járandóságaiktól. Volt, akiket megtört a kényszer: vitéz Székely [Geiger] Jánosnak még túl a 70. életévén is a megélhetésért kellett ingázni Nagyszékely és Komló között, s hallgatni vitézi címéről, Pfaff tanár úr és Muth jegyző sem vitézként ment nyugdíjba.

Vitéz Látrányi Jánost nem tudták megtörni az új rend évtizedei: soha nem tagadta meg vitézi címét és kitüntetéseit. A legfényesebbet mindig kitette, s mintha azt demonstrálta volna: „Megérdemeltem, megharcoltam érte…”

Magatartása olyannyira meglephette a „néphatalom” illetékeseit, hogy példanélküli - talán előszőr és utoljára - meghátrálásra kényszerültek: jobbnak látták, ha vitéz Látrányi Jánosból nem lesz mártír.

A m. kir. honvédség egyik legjobban dekorált, legvitézebb katonáját a nagyszékelyi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Családja mellett nem kis bátorságot tanúsított az a pincehelyi kőfaragó is, aki felvéste az elhunyt nevét: vitéz Látrányi József, mert ne felejtsük, még 1962-őt irtunk.

Az egykori vitézek, első világháborús veteránok nem élhették meg, hogy újra feltűzhessék hadi érdemeikért kapott elismeréseiket, sem azt, hogy ha nem is hivatalosan, de a nevük elé oda írhassák: vitéz

*

Vitéz Látrányi József nevét hiába keressük az Arany vitézségi éremmel kitüntetettekről megjelent összeállításokban. Ennek több oka is lehet:

„Teljes és mindenben pontos adatok sajnos nem állnak rendelkezésre, mert a háború utolsó idejében az adományozások már nem jelentek meg mind a Rendeleti Közlönyökben…” (Felszeghy: A rendjelek és kitüntetések történelmünkkben Budapest, é.n., 357. o.)

Másrészt a másodszor adományozott I. o. ezüst vitézségi érem arany vitézségi éremre volt cserélhető, ha a kitüntetett ezt kérvényezte a hadseregparancsnoknál – valószínűsíthetően Látrányi József esetében is ez történhetett.