Fény az alagút
végén
Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A
Népstadion állomás következik. A géphang recsegve szól.
Sikerül mindegyikünknek beszállni az öreg metrószerelvénybe.
Nagylányomat gyorsan eligazítom, hogy kapaszkodjon, nehogy elessen a
hirtelen indítástól. Tami az Anyuval helyet talál a szemben lévő
padon, a kicsi pedig békésen, megelégedetten tekintget a kocsiból a
föléje tornyosuló felnőttekre.
Körülnézek.
Fáradt arcok, elgyötört tekintetek
körülöttem. Kilógunk a társaságból. Mind az öten mosolygunk. Nézem a
minket vizsgálgató szempárokat és kérdéseket, csodálkozást látok
bennük.
A velünk szemben ülő asszony,
mellette kisfia, rátekint az öt hónapos Sárára, elmosolyodik.
Érdekes, bárki néz is rá legkisebb lányomra, a belőle áradó derű és
kedvesség mosolyra készteti a különben szigorú tekintetű embereket
is. Nem közönséges gyermek, az biztos. Öt kiló harminccal jött a
világra, teljesen természetes módon. Mindössze huszonöt perc alatt
lezajlott a szülés. Az imént még mosolygó nőnek ismét szokásos
szomorú ábrázatát látom. Miért szomorkodik vajon? Egészségesnek
tűnik, gyermeke az oldalán. Mi oka a bánatra? Ezen töröm a fejemet,
miközben válaszolok nagylányom egyik kedves kérdésére, és
megelégedetten nézek feleségemre, aki ugyanezt teszi. Neki is éppen
felelnie kell a középső faggatására, közben az öröm, a boldogság, a
megelégedettség sugárzik szemeiből felém. Örülünk. Élünk, körbe
vagyunk véve gyermekzsivajjal, kérdésekkel, feladatokkal.
Miért szomorkodik ez a
nő?
Körbetekintek: a többiek is mind
lehorgasztott fejjel, szomorúan üldögélnek, várva, hogy a szerelvény
célba érjen, és végre leszálljanak.
Próbálom megfejteni a tekintetükből áradó
kérdéseket, csodálkozást.
Némelyik mintha azt kérdezné a szemével,
hogy honnan van bátorságunk ebben a világban három gyermeket
vállalni. Na jó van bátorságotok, de mitől tudtok ekkora teher
mellett mosolyogni, örülni? - mered ránk őszinte kíváncsisággal az
egyik. Egy másik szempár azt mondja dühösen: ezek nem
normálisak! A mellettem
lévő ülésről egy férfi - ezt később feleségemtől tudom meg -
csodálattal, meredten bámul rám kitartóan. Mi bennünk a különleges?
Nem néztek volna ránk így néhány éve. Belesimultunk mi is akkor ebbe
a szomorkodó, gyászoló, szenvedő világba. Még csak egy gyermekünk
volt. Egyáltalán nem voltunk megelégedve az életünkkel. Úgy
gondoltuk, hogy mi az a nemzedék vagyunk, akikkel nem történik
semmi. Az elődeink a szocializmus elnyomásában ellenforradalmat
csinálhattak, lázadhattak a hatalom ellen. Mi ennek csak az
utószeleit érezhettük.
Rendszerváltás volt. Gondoltuk, hogy most
majd történik valami. Nem történt. Ugyanúgy, ugyanolyan éppenelég
pénzért kellett dolgozni. Nem lett egyik pillanatról a másikra
sokszobás, úszómedencés, légkondis lakásunk. Nem állt a garázsban a
nagy, kényelmes, új nyugati autó. Nem mehettünk a tengerpartra
nyaralni. Az áhított nyugat nem ért ide. Vagy
mégis?
Egy nap munkából hazafelé menet betértem - mint rendesen,
minden nap - a sarki csehóba.
Nem voltam alkoholista, hiszen voltak olyanok, akik nálam
sokkal rendszeresebben, sokkal többet ittak, akiket én is részeges
disznóknak tartottam. Nem voltam alkoholista, de nem éreztem magamat
jól, ha egy nap le nem gurítottam néhány sört. Úgy gondoltam,
sokakkal együtt, hogy ez megjár, hiszen becsületesen eltöltöttem az
időt a munkahelyemen. A megszokott füstös falak közt, az alkohol és
nikotinszagú teremben, a törzsközönség gyűrűjében megláttam valami
újat. A falra szerelt, színesen villogó, pörgő muzsikáló szerkezet
vonta magára a figyelmemet. Mintha láttam volna már ilyet,
valamelyik filmben.
Mégis ideért a nyugat!
Közelebb húzódtam. Az új csoda előtt egy férfi a gombokat
nyomogatva figyelte a tárcsák forgását. A bohócfejeket, gyümölcsöket
ábrázoló képek megálltak egymás mellett. Emberünk nagy örömmel
felkiáltott, megnyomott egy gombot és néhány pénzérme pottyant a
szerkezet alján levő fémtálcába. A férfi nyert! Kivette a
nyereményét és a pulthoz ment, néhány barátját itallal kínálva.
Boldogság, öröm, irigység és a szokásos nagytudás töltötte meg a
termet. A cigarettafüsttel, pálinkaszaggal, a munkásruhákból áradó
olaj és üzemi koszszaggal ez egy olyan különleges elegyet alkotott,
ami elbódította és valamilyen hamis reménnyel uralta le a kilátást
kereső embereket. Ebbe a légkörbe minden belefért. Az egyik
nagyhangú rögtön kommunista programbeszédbe kezdett, miszerint ez
egy kapitalista módszer az emberek kifosztására (volt valami igaza),
és csak a verejtékes munkával megkeresett, a társadalmat építő, és
így tovább, és így tovább magatartás, szakszervezet, bla-bla. Mások
úgy gondolták, hogy egyszer-egyszer megengedheti magának a szegény
melós, hogy ilyen szórakozást űzzön. Volt, aki irigyen szemlélte a
történteket, és hangot adott felháborodásának, mely szerint már a
kezében szorongatta a húszast, és ha ez az erőszakos alak nem löki
félre, most ő örvendezhetne a
nyereménynek.
Mégis megtörtént a rendszerváltás. Mégis eljött az a világ,
amit eddig csak a tévében láthattunk, Amerikáról szóló filmekben.
Eljött végre a kisemberek ideje is. Nem kell mást tennünk, mint
minden nap idejönni Fortuna oltárához, és áldozatunkat leróni, majd
a megérdemelt nyereménnyel távozni. Most megértettem végre, hogy
mitől tudnak a német turisták Mercédeszekkel járni. Erre valók tehát
a kaszinók. Az emberek ott sokszorozzák meg munkájuk csekélyke
hozományát. Vártam kicsit, hogy az előbbi sértett, irigy hozzászóló
él-e most a kínálkozó lehetőséggel és a már markában szorongatott
érmét bedobja-e a gépbe. Miután nem mozdult, vállalva, hogy
hamarosan esetleg engem érnek vádló szavai, elővettem a húszasaimat
és a szabaddá vált szerkezethez léptem. Fogalmam nem volt róla, hogy
hogyan működik, de éreztem, itt a nagy lehetőség. A pénzt a gépbe
dobtam. A forgás megindult. Akkor nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel
ráléptem egy hosszú, keserves útra, amiről nehezen fogok majd
letérni. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel magától
beköltözött az életembe a hazugság, a fájdalom, a bánat, a leépülés,
a nincstelenség, az elmúlás. Három bohóc vigyorgott rám, győzelmi
harsona zendült, a gép kegyetlenül villogott, én pedig nem tudtam mi
történt. A mellettem állók a vállamat kezdték veregetni, és tömény
alkoholszagot lehelve üvöltöttek: Megnyerted a főnyereményt!
Tanácstalanul kérdeztem, hogy mit kell tennem. Ráböktek egy gombra:
ezt nyomd meg! Megnyomtam. Pénzfolyam indult a gép belsejéből, és
csilingelt, csörgött, zörgött a fémtálcában. Tél volt. A fejemről
levettem a bundasapkát és remegő kezekkel beleszedegettem a temérdek
pénzt. A tétnek éppen a százszorosát kaptam meg. Mindenki az én
vendégem, kiáltottam és a csapos már töltötte is a győzelmi
féldeciket.
Más ember lettem.
Mindenki engem ünnepelt. Persze az okosok most is elmondták
különböző véleményeiket. Egyik fülembe a verejtékkel megkeresett,
tisztességes, szocialista fizetés harsogott, a másikba az irigykedő,
bezzeg, ha én. Hirtelen rengeteg barátom lett. Olyan emberek, akiket
előtte nem is ismertem, olyanok, akik társaságából, ha lehetett,
kimaradtam, mert törött végtagok és vérző orrok jelezték útjaikat,
most kezemet szorongatva bizonygatták, hogy mindig nagy tisztelettel
néztek rám. Jólesett, bár valahol mélyen éreztem, hogy hazugság,
amit mondanak, de ebbe az amúgy is, aljától a tetejéig hazug létbe
belefértek ezek a mondatok. Hagytam, hadd ünnepeljenek. Kényelmesen,
hátradőlve, zsebemben a biztonságot adó, néhány ezernyi
nyereménnyel, az asztalon tele poharak, bontatlan doboz cigaretta,
az éppen megkezdett mellett. Nem ez-e az ember célja? Gondtalan
élet. Na jó, dolgozni kell. De minek megszakadni. Néhány
gombnyomással - íme itt a példa - megbecsült, szeretett,
rajongott emberré válhattam. Az este véget ért. A kocsmát
bezárták.
Egyedül, részegen baktattam haza. A söntés dicsősége köddé
foszlott. Az ajtó előtt nem várt rám limuzin, a saját kocsim sem
állt a parkolóban szerencsére, mert nem voltam abban az állapotban,
hogy volán mögé üljek. Az utca kihalt, sötét, csendes. A fejemben
azonban élénken kergették egymást a bódult gondolatok. Nagy ház,
úszómedence a kertben, viszki, márkás cigik, házi mozi, hifi cucc,
két kocsi, videokamera, tengerparti nyaralások, irigy rokonok és
szomszédok. Részeg, bódult álmodozáskoktél forgott bennem. Későn
értem haza. Otthon a valóság fogadott. Aggódó és, jogosan
haragos feleség. Persze, mint mindig, jóízű, kihűlt vacsora az
asztalon. Hol van mindez ahhoz, ami ezután fog történni velünk,
gondoltam, és a rosszalló kérdésre feleletként az asztalra
borítottam a nyeremény maradékát. Elmondtam a történetet. Nem
egészen értettem, hogy miért nem örvendezik ugyanúgy a párom, mint
én.
Másnap fejfájással ébredtem.
Ez az asszony éppen olyan szomorúan néz, mint az én feleségem
néhány hónappal a nyereményeső után. Talán az ő férje is valami
hasonló hülyeségre adta a fejét? Miért tesz az ember ilyen
meggondolatlanságokat? Miért járnak a férfiak a kocsmákba? Miért
mennek a fiatalok a diszkókba? Miért válnak el az emberek? Miért
fizetnek hatalmas pénzeket a halálért, a drogért? Mit keresnek? Én
miért tettem?
Mert az életem, a sorsom, a jövőm be volt határolva. Mert a
filmeken mást láttam. Mert ki akartam törni. Mert, amit a munkán
keresztül nem láttam elérhetőnek - tudniillik a gazdagságot -, azt
ez az egyszerű dolog ábrándjaim csalfa egére vetítette. Mert egy
életünk van! Mert féltem a haláltól. Igazságtalannak tartottam, és
nem tudtam beletörődni, pedig megszületésemtől kezdve verték a
fejembe rendesen, hogy a születésemmel egyetlen dolog vált biztossá,
a halálom. Minden módon próbálták velem elfogadtatni, hogy eljön egy
nap, amikortól nem lesz tovább. Amikor elmúlok, és csak emlék
maradok néhány évig. Igazságtalannak tartottam, hogy amikor engem
élettelenül a földbe tesznek majd, akkor a többiek vidáman élnek
tovább. Ez olyan mocskos dolog, mint ha én a leányaimnak hazavitt
csokikat a kezükbe adnám, és miután kiörvendezték magukat azon, hogy
kaptak, szépen elvenném tőlük, és a szemük láttára
megenném.
Kínlódtam, szenvedtem, amikor ez az eszembe jutott. Nem
hittem el, hogy így kell lennie. Kerestem valamit, ami más, ami
jobbá, szebbé, könnyebbé tehetné az életünket. Mindenki keres. És
mindenki talál is. Én a falon függő pénznyelőt találtam. Más meg
mást. Az egyik a drogot, a másik a piát, a harmadik a
paráznaságot.
Ennek a nőnek a férje mit talált? És a többiek mit
találtak?
A feleségem nem volt boldog az új lehetőségtől. Én viszont
fájó fejjel, de nagy izgalommal dolgoztam másnap és vártam a műszak
végét nagyon. Szemeim előtt mesés aranyzuhatagok, bankókötegek
lebegtek. Beosztottam a mennyei nyereményt. Apámnak veszek egy
szuper kocsit. Veszek neki egy kapálógépet is. Édesanyám
mosogatógépet, új szobabútort kap, és befizetek nekik egy hosszú,
külföldi utazásra. A húgaim is kapnak autót meg magnót és
kazettákat. A sógornőmék is kapnak egy kocsit. Persze azután, miután
az én vadonatúj, úszómedencés házam udvarán virít a Merci. Akkor
majd nem néz ilyen gorombán rám életem párja! Tisztelni és becsülni
fog mindenki, még az anyósom is. A tanácsaimat fogják kérni.
Valahonnan ismerős ez a szöveg.
Pedig tetőfedő sem vagyok, hegedülni sem
tudok.
Ha igazán végiggondolom, a dolog igazi csodaszámba ment, mert
egész nap kérdezgettek a melósok, hogy hogyan volt? Tényleg úgy
folyt a sok pénz? És csak meg kellett nyomni? Háromezer? Na ne!
Persze köztük is volt néhány, aki ferde szemmel nézett rám, na nem
azért, mert ázsiaiak voltak, hanem mert ők amúgy mindenre ferde
szemmel néztek. Ez volt az alapállásuk. Szerintük csak az lehet jó,
amit hosszú évek alatt megtapasztaltak. A tradícióik, a családi
hagyományaik, a vallásuk, amibe beleszülettek. Mondta is közülük
egyik-másik, hogy a játékterem helyett a fiatalok inkább a templomba
mennének. Az kéne még csak nekünk - gondoltam. Voltam én templomban.
A feleségem családja vallásos. Katolikusok. Mikor még az esküvőt
tervezgettük, egy kirándulás alkalmával a megyeszékhely hatalmas,
négytornyú székesegyházát szerettük volna belülről látni. Az ajtó
viszont be volt zárva, ezért a kevés betekintési lehetőségen, néhány
ablakon keresztül voltunk kénytelenek nézelődni. Ha már nem engedték
megnézni nekünk a város fölött uralkodó épületet belülről, legalább
a helyszínhez méltó dolgokról beszélgettünk. Ott a hatalmas épület
kapujában kérdezte meg jövendőbelim, hogy nem lenne-e ellenemre a
templomi esküvő?
Rólam tudni kell, hogy én meggyőződéses materialista voltam.
A szüleim párttagok, sőt apám párttitkár, édesanyám a Hazafias
Népfront titkára, vagy elnöke volt. Jómagam KISZ titkárként,
ifjúsági klubvezetőként, és a kommunista párt tagjaként jártam a
mozgalom útján. Mindezek ellenére toleráns emberként természetesen
nem utasítottam el a templomi ceremóniát. Tiszteletben tartom a
vallásotokat - mondtam kedvesemnek.
Csecsemőként szüleim - a biztonság kedvéért -
megkereszteltettek engem a pappal. Így névlegesen - erre az én
beleegyezésemet soha senki nem kérte - én is a katolikus
felekezethez tartoztam. A szertartás megtartásához még néhány
feltételt be kell töltenem, tudtuk meg a plébánostól, amikor ez
ügyben felkerestük. Azokat a vallásos cselekedeteket, amiket a
gyakorló katolikusok életük folyamán megtesznek, hogy aztán a dogmák
szerint méltóvá váljanak a házasságra, én sem kerülhetem ki. A
különbség csak annyi, hogy nekem lehetővé tették, hogy mindezt egy
gyorstalpaló tanfolyam keretében, néhány nap alatt megtegyem.
Megtettem. A békesség kedvéért, leendő feleségem családjának örömet
szerezve ezzel. Meg kellett hallgatnom egy templomi tisztviselő
előadását. Ő leginkább egy horvátországi helyről beszélt, ahol nagy
tömegek gyűltek össze akkoriban, valamilyen szellemi élmények
kapcsán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, amit mondott,
de körülbelül annyit jelentett, mint egy izgalmas sci-fi. Aztán el
kellett mennem egy misére, utána rögtön a gyóntató fülkében kellett
elmondanom egy előre betanult szöveget. Persze elfelejtettem, és így
a pap volt az, aki helyettem elmotyogta ezeket a mondatokat, majd
azt mondta, mondjam, hogy ámen, és a dolog ezzel le van tudva.
Mondtam. A következő misén is ott kellett maradnom, hogy a végén
megtörténjen az első áldozás is. Ez is megtörtént. Egy valami még
hátra volt, de azt elhalasztották az esküvői szertartás idejére. Ez
volt a bérmálkozás. Nem tudtam, hogy melyik csoda mire való, erről
sem tudtam, hogy mi ez, de azt mondták, hogy kell, hát ők a
szakemberek. Az esküvő előtt öt perccel aztán a pap odahívott minket
magához. A menyasszonyomat kijelölte, hogy ő lesz a
bérmakeresztanyám, majd néhány, számomra érthetetlen mondatot
mondott, ismét felszólított, hogy áment mondjak, majd valami zsíros
dologból a homlokomra kent, és ezzel kész voltunk. Megtörtént a
szertartás, fizettünk és mentünk az esküvői ebédre. Ennyi nekem egy
életre elég volt.
Ezek meg azt mondják, inkább járjunk a templomba. Ők oda
járnak vasárnaponta. Biztos azért, hogy bocsánatot kérjenek azért a
rengeteg trágárságért, amit hét közben a szájukon kiejtenek. Csak
azt nem értem, hogyan mernek odaállni az elé az isten elé, akit nap,
mint nap szidnak, mint a bokrot. Megbocsátja ezt nekik az istenük?
Na mindegy. Én el voltam foglalva a vagyonosodással, nem
törődtem a beszédeikkel. Biztos voltam benne, hogy elindultam a
meggazdagodás útján. Nem bírtam magammal. Ha lehetett volna,
előretolom az időt, csak minél előbb, ismét ott lehessek a gyönyörök
forrásánál! Észre sem vettem, hogy amit teszek, nem a magam akarata
már, hanem valamilyen titkos erő irányít. Szinte húzott az a hely és
az a masina.
Várnom kellett. Tegnapi szerencsémen felbuzdulva a nyugati
életszínvonalra vágyók tömegei vették körül a gépet. Mercire vágyók
sokasága szerette volna a rendszerváltást megkóstolni a
harmadosztályú sötét, büdös csehóban. Csalódottan és türelmetlenül
ittam meg néhány sört, amíg kivártam a sort. A maradék pénzemet
betöltöttem a járgányba és szépen ott is hagytam. Senki nem hívta
fel a figyelmemet, hogy ennek a gépnek nyerőgép a neve. Tehát a gép
nyer. Különben vesztőgépnek kellene nevezni, a helyet pedig
vesztőhelynek. A tegnap vállamat veregető, sikeremnek örvendező
sokaság most nem jelentkezett. A nép, aki annyira szeretett, most
félrefordult, maguk közt sugdolózva. Most nem az öröm, hanem a
káröröm szaga járta át a termet. Tudtam én előre!, és ehhez hasonló
szövegek hallatszottak. Valaki azért még meghívott, hogy öblítsem le
a bánatomat. Emlékszem, hazafelé részegen tervezgettem a jövőt.
Pénzt fogok szerezni, és ismét megpróbálom, mert lehetetlen, hogy a
következő alkalommal ne jöjjön be a nagyvad. Ismét későn és
hasonlóan elázva értem haza, mint előző nap, de most nem volt mit az
asztalra borítanom. Este nem beszéltünk egymással.
Másnap reggel ismét fájt a
fejem.
Apu! Most megyünk ki a föld alól! Igen Olgika, megsimogatom a
fejét, örömmel ránézek, de a gondolataim máshol
járnak.
El kellene mondani nekik, hogy én kijöttem a föld alól. Bele
kellene kiabálni a világba, hogy van megoldás. Annyi mocsok,
hazugság, harag, fejfájás után most mi vagyunk az egyetlenek ebben a
társaságban, akik felhőtlenül tudunk nevetni és örülni egymásnak.
Vajon megértenék? Nekem is mondták, mikor a magam törvényei szerint
éltem az életemet, hogy nem muszáj magamat pusztítani. Van másik út
is. Nem hallottam meg a beszédeiket. De attól, hogy én nem hallottam
meg az okos szót, más meghallhatja. És lehet, hogy nem mondanának
olyan ostobaságot, mint én akkoriban: Az én sorsomat én irányítom.
Irányítottam is. Ahogyan az a titokzatos erő elvárta tőlem, aki a
félkarú rablók előtt akart látni. Átszervezte az életemet. Semmi nem
érdekelt, csak a szuperebbnél szuperebb nyerőgépek. Komoly
tapasztalatcseréket tartottunk játékos berkekben, mert nem egyedül
engem támadott meg a kór. Egész szép kis csapat volt már a városban,
aki a munkája után közben, meg már előtte is a vesztőhelyeket
látogatta. Különböző szisztémákról hallhattunk, hogy hányadik forgás
után kell a tétet maximumra emelni, hogy biztos legyen a siker.
Mondtunk egymásnak ilyeneket, pedig nem voltak ilyen jellegű
tapasztalataink. Vakon bíztunk. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy
eljön a nap, eljön a csodálatos együttállás ideje, amikor a három
hetes gyönyörködteti majd szemeinket, és busásan megtérül a
befektetésünk.
Miután már tízezrekkel tartoztam a cég felé, mert a felvett
benzinpénzekkel szépen megetettem a játékautomatákat, úgy döntöttem,
hogy vállalkozó leszek. Utolsó nekifutásra még a főnökömtől kértem
tízezret, hogy ezt a szerencsepiacon megforgatva megteremtsem a
vállalkozási alaptőkét. Nem volt szerencsém. A megszokott gép
bedöglött.
Hogyan lesz így vállalkozás?
Komoly erőfeszítésbe került, amíg kinyomoztam, hogy a
városban hol lehet valami hasonló szerkentyűt találni. Nem adtam
fel. Körülbelül fél óra múlva egy város széli mulatóban a csapos már
az én tízezremért forgatta a kulcsot a pókergépben. Na most! Egy kis
fohász, egy korty sör, rágyújtás és uccu. Tétet állítottam.
Hátradőlve nyomogattam a gombokat. Egy pár, két pár, sor, póker.
Minden bejött, csak a pénz fogyott el. Még viszonylag korán volt,
nem is ittam sokat, a kölcsönkért tízezerről nem is tud a feleségem.
Gyerünk haza, majd valamit mondok, hol voltam idáig. Egy kis
hazugságért sosem kellett a szomszédba mennem, de mostanra annyira
profi lettem e téren, hogy még én magam is elhittem, amit éppen
hazudtam. Sőt, amikor egy-egy kellemetlen helyzetből egy jól
irányzott hazugsággal kivágtam magamat, még büszke is voltam a
teljesítményemre.
Feleségem jó hírrel várt. A szomszéd városban élő rokon
elintéz egy nagyobb kölcsönt, megvehetjük a teherautót, és
elkezdődhet a vállalkozás. Másnap a rokonnal, a megfelelő mennyiségű
alkohollal, kávéval és csokoládéval felszerelkezve, virágcsokrokat
szorongatva léptünk az ismerős bankár hivatalába. Az ajándékokat
szétosztottuk, és amíg a főnökkel kedélyesen elbeszélgettünk,
elkészültek az iratok is.
Pénzzel kitömve léptem ki a bank
ajtaján.
Mennyi pénz volt az akkor! Most sem lenne csekélység. A
kocsiban üldögélők közül néhányat boldoggá lehetne tenni
belőle.
Nekünk nem boldogságot hozott.
Az autókereskedés mellett, a hozzám hasonló fickók igényeinek
kielégítésére, panzió állt. Tele csábítóbbnál csábítóbb
játékgépekkel. Persze egy kávéra be kellett mennem a vétel előtt.
Ennyi elég is volt. A kocsim kesztyűtartójában, kint a százezrek, én
a nagy lehetőség kapujában itt bent, üres zsebbel. A két félből
hamar egész lett. Pár perc múlva kezeimmel, mint a
számítógép-programozók a billentyűzeten, zongoráztam a tétemelő, a
felező és a rizikó gombokon. Hogy miért indultam útnak aznap, már el
is felejtettem. Az autókereskedők már elmentek, mire felocsúdtam. Az
erszényem is könnyebb lett néhány ezressel.
Petőfi verse jutott az eszembe: Mit mondok majd, először is?
Kedvest, szépet? Igazat?
Azt nem lehet!
Akkor még lehetett volna. Mindig lehet, csak bátorság kell
hozzá. Ahhoz igazi, elszánt bátorság kell. Hazudni? Az magától jön.
Az egyszerűbb. Az útban álló akadályokat megkerülni, és úgy tenni,
mintha nem lennének, az könnyebb, mint bevallani az igazat. Miért
viselnék el néhány perc kellemetlenséget, mikor csak egy kicsit
fondorlatosan át kell gondolni a dolgot, és aki nem volt ott, úgy
sem tudja, hogy hazugság minden szavam.
Egész úton hazafelé ezen
gondolkodám.
Harminc kilométer, hosszú út. Ez alatt a megoldás is
megszületett. Hát persze! A gépjármű műszaki átvizsgálását csak
holnap ejtik meg. Ma elintéztük a papírokat, és még ennek-annak
utánanéztem. Ezt mondtam, a még hatalmas pénzkötegeket látványosan a
szekrénybe helyeztem, és vidáman, a holnapra készülve tértünk
nyugovóra.
A holnap ismét kávéval kezdődött, és ott folytatódott, ahol
előző nap abba maradt. Elővigyázatosságból most már játék közben
kitaláltam az esti mesét. Bátor lépésre szántam el magamat. Nagyban
kezdtem el játszani, mert úgy hallottam, hogy akkor lehet igazán
nyerni. Mint kiderült, veszteni is akkor lehet igazán. A pénz szépen
fogyott. Délutánra annyi maradt, hogy tisztességes előleget tudtam
adni egy sokkal kisebb, sokkal rosszabb autóért. A tulajdonos
beleegyezett, hogy vigyem a kocsit az előleg fejében, de egy héten
belül látni szeretné a maradékot. Feleségemnek megpróbáltam
bebizonyítani, hogy ez a jármű sokkal többet ér, mint az a másik.
Ezzel be lehet menni az olyan kicsi udvarokra is, ahová azzal nem
lehetne. A jövő ebben van. Ömlött belőlem a duma. Ha jól emlékszem,
nem nagyon hitte, de valami megmagyarázhatatlan okból mindig
belenyugodott a történtekbe. Ma már tudom, mi ez az ok.
Ezt hívják hűségnek.
Sikerült elintéznem egy gyors kölcsönt az OTP-nél. Minden
szükséges iratot produkálni tudtam, úgyhogy semmi akadálya nem volt,
hogy aláírjuk a szerződést. A kocsi forgalmijába bejegyezték az
elidegenítési tilalmat, és felvehettem a százötvenezer forintot. Ez
éppen ötvenezerrel volt több, mint amit még fizetnem kellett. A
többlet arra szolgált, hogy a tankot teletöltsem benzinnel, és egy
kocsma mélyén tőkét kovácsoljak a legújabb, duplapályás gyümölcsös
automatán. Még szerencse, hogy megtankoltam előbb. Utóbb nem lett
volna miből.
Nem volt mese. Munkát kellett keresni. Aki keres, az talál.
Jó nagy handabandának tartom a rengeteg sírás-rívást, hogy nincs
munkahely, nem lehet munkát találni. Én mindig találtam. Voltam
regisztrált, sőt ellátásban részesülő munkanélküli is. Akkor azért
nem találtam munkát, mert nem is kerestem. Majd bolond lettem volna
havi tízezerrel a zsebemben munka után koslatni. A legjobb ajánlat
havi nyolc volt. Nem őrültem meg a semmittevést felcserélni a
robotra. Amikor azonban kerestem, mindig találtam. Akkor is.
Napközben hosszú rudakat dugdostam egy faforgácsoló gép
szájába. Így készül a söprűnyél. Délután pedig a keletkezett
hulladék fát felraktam az autómra és elvittem a környékbeli szegény
emberekhez. Jó pénzt fizettek érte. Én pedig cserébe, hetente
egyszer szállítottam az iparosnak alapanyagot. Jó üzlet volt.
Viszonylag hamar talpra állhattam volna belőle. A délutáni fuvarok
végállomása azonban mindig ugyanaz a hely volt. Éppen csak annyi
pénz ért minden nap haza, hogy a kaja
meglegyen.
A részleteket így nem volt miből fizetni, és néhány hét múlva
felszólítások, fizetési meghagyások, bírósági idézések, fenyegető
levelek egymást érték a postaládánkban. Mindennapossá vált az
otthoni veszekedés. A fejem esténként annyira fájt, hogy nehezemre
esett és fizikai fájdalommal járt a nézés és a hallás is. A beszéd
egyenesen gyötrelem volt. Leginkább azért, mert nem volt mit
mondanom. Amiről beszélni tudtam volna, az életem, titok volt a feleségem és
egész családom előtt. Az életvitelem arra kényszerített, hogy a
gondolataim állandóan a szenvedélyem körül forogjanak. A fülemben
folytonosan a játékgépek csábító zenéjét hallottam. A szemeim előtt
a francia kártya lapjai kavarogtak. Rabja voltam ennek a világnak.
Nem hallottam, amit a feleségem mond, csak láttam, hogy beszél, de
az életemet irányító szellem nem engedte, hogy megértsem szavait.
Elhitette velem, hogy lényegtelen dolgokról beszél. Elhitette velem,
hogy az igazán lényeges gondolatok az én fejemben vannak, és azok
végiggondolásával - ami tulajdonképpen egy véget nem érő meddő
álmodozás volt csupán - fogok előre jutni. Rávett arra, hogy
álljak ellene szilárdan minden józan, ésszerű ötletnek, gondolatnak,
és azt ígérte, hogy majd eljön a nap, amikor igazamat bizonyítani is
tudom.
Tudtam, hogy hazudik. Minden pillanatban tudtam, hogy rossz
úton járok. Kínzó fejfájások között próbáltam meg kitörni innen, de
nem sikerült. Amikor bementem egy-egy olyan helyre, ahol a játék
folyt, mindig tudtam, hogy onnan üres zsebbel fogok kijönni, de nem
volt erőm nemet mondani. Amikor leültem a játékgép elé, tudtam, hogy
szereztem magamnak néhány óra kikapcsolást, mert most nem kell
gondolatokban a nagy nyereményt tervezgetnem, hanem élőben folyik a
játék. Ekkor elmúlt a fejfájás. Nyilván a kínzó gondolatok
szünetelése miatt. A dolog csapdává vált. Maga a szenvedély ronccsá
tett, de naponta néhány percre, órára éppen a folytatása adott
enyhülést.
Ez egy nagyon gonosz, ördögi
dolog.
Miért volt olyan csábító ez az elfoglaltság? Mi okozta és
okozza ma is, hogy sok ember, fiatal és idős egyaránt hódol e
szenvedélynek? Mit adnak ezek a gépek, amit másként nem tud az
egyszerű halandó megszerezni? Pénzt és boldogulást azt nem, hiszen
mindenüket elvesztik előbb-utóbb, akik erre adják a fejüket. Talán
ez egy olyan cselekvés, amire vágyunk, mert a filmek világát hozzák
közel hozzánk. Hol tudnánk ugyanis Luke Skywalker, Han Solo vagy a
többi fantasztikus hős példája szerint csillogó-villogó, űrbéli
hangokat kiadó pult előtt ülve, gombokat nyomogatva, monitorokon az
eseményeket követve, bálványozott hőseinkhez hasonlóvá válni, ha nem
egy csillogó-villogó, űrbéli hangokat kiadó pult előtt ülve,
gombokat nyomogatva? A fantasztikus filmek megteremtették azt az
álomvilágot, amiben élni szeretnénk. Ahol következmények nélkül
szájon vághatjuk a pofátlan alakokat, akiket most elviselünk, mert
egyrészt erősebbek, másrészt megbüntetnének, ha kezet emelnénk
rájuk. Ahol a felénk forduló fegyverek sosem találnak el, és
bármilyen nagy zűrbe keveredünk is, mindenből győztesként jövünk ki.
Ez kell a nyomorult dolgozónak! Amikor beülünk a játékterem sötét
zugába, azt hisszük irányítjuk, ha csak néhány órára is, az
álmainkat. Milyen rafinált dolog. Milyen jól kitalált rendszer.
Pénzt adunk a moziért. Pénzt adunk azért, hogy mindenünket
elveszítsük. Pénzt adunk ezek elengedhetetlen kiegészítőiért, az
alkoholért, a cigarettáért, a pattogatott kukoricáért és
sorolhatnám. Olyan dolgokért, amikre nincs is igazán szükségünk,
csupán, mert kínálják, csak mert mások is ezt teszik, csak mert
divat, megtesszük, megvesszük,
megesszük.
Nem engedett ez a világ. A feleségem beszélt, én nem
hallottam, de rutinból tudtam beleegyezően bólogatni minden szavára,
sőt a megfelelő válaszokat is ki tudtam mondani a megfelelő
pillanatban. Néhányszor volt csak olyan eset, hogy nem odaillő
válasz jött ki a számon, de mindig kielégítő magyarázattal tudtam
szolgálni. Észrevétlenül fogyasztotta az életemet, minden területen,
ez a métely.
Végül már annyira nem volt pénz, hogy benzinre sem jutott.
Eldöntöttem, hogy eladom az autót. Egy hét alatt elment. Újabb
feladat volt megmagyarázni, hogy a néhány hónapja még félmilliós
kocsi most miért ér csak háromszázezret. Valami hihetetlen
tehetségre tettem szert ez időre, mert ez is
sikerült.
Néhány apró részletet befizettem, hogy a bankárok egy ideig
csendben legyenek. Feleségem, látva, hogy nem oldódott meg semmi,
javasolta, hogy adjuk el a lakásunkat, szerezzünk egy olcsó kis
házat, fizessünk ki, amit csak tudunk. Keressek munkát, kezdjek el
tisztességesen dolgozni, és tegyem rendbe, amit elrontottam.
Megegyeztünk. A lakást eladtuk. Az OTP tartozásokat rendeztük.
Vettünk egy olcsó kis házat, kerttel. Csak a rokon segítségével
felvett hitel maradt és a haveroktól időközben felvett ezrek, ami
összeadva elég nagy összeget tett ki. Ezekről a kölcsönökről még
hosszú ideig nem tudtam beszélni. Az életem meghatározó magatartása
továbbra is a hazugság maradt.
Egy-két hét múlva munkát kaptam. Gyermekkori barátom, akivel
együtt buliztunk fiatalkorunkban, megkeresett és hívott, hogy álljak
be a brigádjába. Ő vállalkozóként a téeszeket járta és a
szarvasmarhák körmeit vágta megfelelő méretűre. Ebbe a munkába
állhattam be. Szaktudásom nem lévén a dolgom az volt, hogy a több
mázsás acél szerkezetet, amit kalodának hívtak, három társammal
együtt a nemtetszésüket, rugdosással, ökleléssel és egyéb módon
kifejező tehenek fölé taszítsuk. Ezt követően egy kötéllel az állat
első lábát meg kellett kötnöm és egy erőteljes rántással felemelve
rögzítenem, hogy egy kolléga erős, éles csipesszel a fölösleges
körömnyúlványoktól megszabadítsa a jószágot. Egyszerű, leginkább
fizikai erőt igénylő, könnyen elsajátítható mozdulatsor volt ez. A
jobb láb után következett a bal, ez alatt pedig a tehén hátsó
fertályánál dolgozó két szaki is rendezte teendőit. A munka fizikai
volta, a nehezen elviselhető szagok, a hetelő munkabeosztás
törvényszerűvé tette az esti kocsmalátogatásokat. A kocsmárosok
ismertek minket, tudták, hogy pénzes melót végzünk, de mindig csak a
munka után fizetnek ki bennünket, ezért volt náluk hitelünk.
Fizettünk is mindig tisztességgel, de a keserves munkával eltöltött
hetek nem sok gyümölcsöt hoztak családjaink életébe. A megmaradt pár
ezer forint mindig kísértést jelentett, hogy valamilyen
szerencsejátékon megsokszorozzam azt. Sajnos többször üres zsebbel
értem haza.
Egy idő után feleségem, aki egy szenvedélybetegekkel
foglalkozó kórházi osztály főnővér helyettese volt, azzal állt elő,
hogy menjek be az osztályukra, mert az ottani pszihiáterek
vállalják, hogy meggyógyítanak. Tiltakoztam: a betegeket gyógyítsák!
Nekem semmi bajom!
Húztuk még néhány hónapig.
Egy napon feleségem közölte, hogy nem csinálja ezt így
tovább. Beadja a válópert. Meghúztam a vállam és megkérdeztem, hogy
költözzek-e el most azonnal. Nem akarta, tehát a válóper árnyékában
éltünk tovább közösen.
Egy gyermekünk volt.
Eljött a nap, amikor a bíróságra kellett menni. Felöltöztünk
szépen és elmentünk. Az eljárást lefolytató hölgy megkérdezte, hogy
kitartunk-e a szándékunk mellett. Azt feleltük, hogy igen. Erre ő
közölte, hogy meg fogjuk kapni az idézést a következő fordulóra, de
ha nem jövünk, akkor ezt úgy értelmezik, hogy elálltunk a
szándékunktól és megszüntetik az eljárást. Tudomásul vettük. Az
épületből kilépve egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük:
Jövünk legközelebb? Mindkettőnk válasza nem volt. Ez a dolog
lezárult.
Nem akartunk mi elválni. A helyzetünkből kivezető utat
kerestük. Ez is egy alternatívának tűnt, de egy akkor még
megmagyarázhatatlan felsőbb erő nem engedte, hogy megtegyük. Ezért a
mai napig hálásak vagyunk mindketten.
Semmi sem változott viszont. Akkor éppen a bányában
dolgoztam. Sötétben, koszban, veszélyben kemény, fizikai melót.
Jogosnak éreztem a többi bányásszal együtt, hogy több liter
alkohollal kompenzáljuk a föld alatt töltött időt. A műszak után
hazafelé tartó busz vezetője pedig kihasználta erre irányuló
igényeinket. A hátsó ülés előtt négy-öt láda sör várt mindig ránk.
Mindig el is fogyott. Ezzel alapot teremtettünk minden nap a
szervezett kocsmalátogatásra. Még így is több volt a pénz, ami
hazakerült, mint eddig bármikor. Egy különösen jó hónapot követő
fizetésnapon annyira belemerültünk az ivászatba, hogy három napig
nem sikerült hazaérnem. A fizetésem egy részét biztonsági
okokból, egy taxissal elküldtem feleségem munkahelyére, hogy
megmaradjon. Azt gondoltam, hogy dicséretre már úgysem érek haza, a
gyalázat meg ráér.
Tovább
>>>