A stigmatizált Galgóczy Erzsébet versei
I.

Kezdtem én is valamikor napsugárral, dallal,
Tarka vad mezőkön kacagó ajakkal,
-----
Nekem is voltak virágos álmaim,
Fényes napsugaras, csillogó álmok.

-----

De egyszercsak halkan...lopva, észrevétlen
Utamra szállt vad, fekete árnyék.
A lábaim nyomában már lázrózsák fakadtak,
S ajkamon a nóták lassan zokogásra váltak.
Azután?...Semmi! Vígasztalan világ,
Míg tört reményem végső sóhaját
meghallgatta Égi jó Anyám!
És jöttek új eszmék, mint égi felelet,
Jött angyalszárnyakon az Örök Szeretet,
S napsugaras, bűbájos tavaszra varázsolta
Lelkemben a jégvirágos telet!
Így lassan tovatűnt a bánat,
Szertefoszlott Szívének sugarán.
Van már miért élnem! Szivesen szenvedek,
nincs többé panaszom. Fölveszem keresztem!

(Lemondás. Szolnok, 1924. A kórházban)
_____

1932-ben nagyon összecsapott  felette a szenvedés
hulláma: elvesztette édesanyját, lelkivezetőjét és
húga is megtagadta.
És elkezdődtek a pletykák körülötte.

Hogyha csüggedés lep el, ha kínoz a nyomor,
Lelkemben a szenvedés, mint a láva forr,
Ha majd mindenki megún, megvet,
Még akkor is tőrj egyre fölfelé,
A szevedés érdemed lesz - s áldás Istené.
_____

Tűrj hát szívesen, tűrj az Úr Jézusért!
S ne alkudozz! Mert aki Őt igazán szereti
Hívó szavát azonnal - s készséggel követi.
A győzelemnek fegyverét lelkem el ne vesd,
Boldoggá úgy sem tesz soha semmi más,
Mint a megszentelt kereszt.

(A kereszt.  Szolnok, 1932. szept. 8.)
_____

A nagy titok

A beteg arcán béke, nyugalom,
És feje fölött a falon
Selyemre hímzett, különös szavak,
Középütt nagy betűkkel ez:  "szenvedni" ;
És körülötte virágok közé rejtve:
"Kell...tudok...szabad."

Elmondja, ha értelmét kérdezed,
A szíve mennyit lázadt, vétkezett,
Míg csak azt tudta, hogy szenvedni "kell!"
Elébe állt az elkerülhetetlen,
És látta, hogy nem menkülhet el,
Nem használ könny és keserű "miért?",
Hogyha szenvedni kell, "szenvedni kell!"

Aztán lassan elcsendesedett,
S megtanulta, hogy szenvedni lehet
Békén, a keresztfára föltekintve,
Nem úgy, mint eleinte.
Hisz  a tövisek álsást rejtegetnek;
Halálba hullt mag gyümölcsöt terem.
S mint akit szent szó erősített meg,
Vallotta már merészen, mossolyogva;
Tudok, tudok szenvedni, Mesterem!
Ma már többet tud: "szenvedni szabad."
Ma már énekel a kereszt alatt,
Mert földi vak szemek, ha nem is látják,
Az övé látja: szenvedni kiváltság.
Krisztussal, Krisztusért! És ma már tudja,
Hogy tövises út a Krisztus útja.
Nem is kíván mást, csak menni, amerre
Mestere lábnyomai látszanak.
Szívében zeng a diadalmas ének,
Hogy szenvedni szabad! Szabad!
Nincs gát, nincs akadály, nincs tilalom!

Ezért ragyog a különös írás,
A nagy titok a falon.
Amíg szemem csodálja csendese,
Szívem mélyén egyért esedezem:
Hisz a tövisek senkit sem kímélnek,
Előbb vagy utóbb tűzbe vet a Mester.
Úgy akarja hitünket edzeni.
"Szenvedni kell...tudok...szabad!"
Nehéz órákban kipróbált  szavak...
Óh Mesterem!
Úgy szeretném a végén kezdeni!

(1935. ápr. 28)


"Uram, ha kérsz , szeretnék mindent odaadni;
Ha adsz, szeretnék mindent elfogadni...
De ne fájjon neked, - nem is igérem, -
Hogy nem lesz könnyes a két szemem,
Amíg kifakul belőle az élet,
És szivembe vésed tövistépte Képed."
_____

A legdrágbb kincs

A Te lázas ajkad, a kereszt súlya alatt összegörnyedt Tested
Töviskoronával ékes Szentséges Szent Fejed
Sebes Szent Vállaid... Szentséges Sebeid
Nekem az életben legdrágább kincseim.
Az én szeretetem nem múló szenvedély,
Az én tetteimből örök érzet beszél.
Az én kis szivemben oly nagy szeretet van,
Hogy szeretném éltem feláldozni Érted minden pillanatban.
A Te mozdulatod, egyetlen intésed,
Elég, hogy azonnal meghaljak Teérted.
Drága Szemeidnek csak egy pillantása
Örök boldogságom örök ragyogása.

(1937. március 25. Nagypéntek)

 tovább