A STIGMATIZÁLT
GALGÓCZY ERZSÉBET
EMLÉKÉRE
I.

"1919-ben - írja Galgóczy Erzsébet szolnoki kislány
önéletrejzában - az iskolai évet rendeletre
megszakítottuk, mert a világháborút követő kommün
idején a románok feljöttek egészen a Tiszáig, de
Szolnoknál erős ellenállásba ütköztek a vörösök
részéről.
Hónapokat töltöttünk a pincében a heves ágyúzás miatt.
  Hittant az tanult aki akart.
Sajnos sokan voltak olyanok, akik nem jöttek hittanra,
sőt dicsekedve mondták: "Mi kommunisták vagyunk."
A hittant titokban - mindig változtatva a helyet -
tanultuk. Templomba kevesen jártak. Megtörtént,
hogy vasárnap is alig tizen voltak a szentmisén
Hitoktatónk és Édesanyám is azt mondta:
  - Most kell megmutatni, hogy igazán szeretjük a
Jézuskát, hogy hitünkhöz hívek leszünk, akár a
vértanúság árán is.
Eddig nemigen tudtam mi az, vértanúnak lenni.
De most megtanultam: Aki hitéhez hű marad akkor
is, ha bántalmazzák érte, vagy megölik, és szivesen
áldozza fel életét:  ez a vértanúság.
  Nagyon fellángolt bennem a vágy a vértanúság iránt.
Szerettem volna megmutatni a Jézuskának, hogy
szeretem Őt."
---
Helyzetképet fest a front állapotáról. Mivel a románok
közvetlen a Tisza túlsó partján táboroztak, a Tiszához
közel eső utcákat hivatalosan kiűrítették. Ha ugyanis
mozgást észleltek, olykor  órákig eltartó ágyúzás volt
a válasz. Az utolsó katonai őrszolgálat a Vármegyeházán
volt, és egy a Zagyván túl a Várban. A Várhídon civilek
nem közlekedhettek, mert odaátról puskából lőttek rájuk,
de szigorú katonai parancs is tiltotta, hogy valaki a
Zagyva-hídra merészkedjék, jóllehet a Tisza felé eső
oldalát magas nád és kukoricaszárral szegélyezték,
így akarván álcázni az odavetődőt. A Várban nem
lakott senki, a Vár-templom katonai megfigyelő volt.
De észrevették a románok és szinte állandó támadás
célpontja lett a Vár-templom.
   Már pár hete tartott a város ostroma, mikor egyik
vasárnap az egyik ferences atya szomorúan mondta,
mennyire aggódnak a Vár-templomért. Olyan
megközelíthetetlen, azt sem tudják milyen állapotban
van a lövöldözés után.
És ami a legszomorúbb, bent a tabernákulumban
van a cibórium - tele a szentostyával és a monstrancia is.
Már próbáltak embereket rábírni, hogy valahogy,
 - természetesen a híd megkerülésével -
átjuthatnának és kimentenék a drága kincseket,
de senki se vállalkozik. Lehetetlenség átjutni a Várba.

---

 "Otthon is erről beszéltek - mondja Erzsébet. -
Én csak hallgattam. Nem is értettem miről van szó,
de amikor megértettem, hogy milyen nagy dolog
megmenteni a Jézuskát, nagy öröm töltötte be a
lelkemet. Ettől kezdve azon gondolkoztam, hogy
menthetném meg, hogy lássa, mennyire szeretem Őt.
Azt is gondoltam: Hátha vértanú leszek!
Akkor azonnal a mennyországba jutnék.
A vértanúság vágya sokkal jobban buzdított, mint a
szeretet, de azért annyira szerettem a Jézuskát
már akkor is, hogy szívesen vállalom érte a vértanúságot."

---

   Ez a felismerés azután nem hagyott Erzsébetnek
nyugtot.
Délutánonként kiosont terepszemlére. A híd felöli
utcáknál kezdte a tapasztalatszerzést. Kihalt minden.
Rom,  rom, rom mindenfelé. Két utca megnézése
után hazafutott. Másnap kicsit messzebb óvakodott,
de ágyúztak és ez hazariasztotta.
A következő napon már a Törvényház utca sarkáig
jutott el. A Megyeház alatt nem látott katonákat
sétálni, így nagy elhatározással futni kezdett a híd felé.
Amint a Zagyva-hídra ért, meglátták a románok és
máris kattogtak a gépfegyverek.
"Csak úgy pattogott körülöttem és mellettem a
gépfegyver golyója. Amint a Megyeház alatt
meghallották a lövéseket, kijöttek a katonák
megnézni mi történt.  Miért ez a heves
gépfegyverezés? A hídon túl is kijöttek a
katonák a laktanyából és mind a két oldalról
hevesen kiabáltak, hogy hasaljak le, vagy
forduljak vissza. A Zagyván túlról is i
ntegettek: Vissza! Vissza! De én meglepetésemben
sem vissza nem fordultam, sem le nem hasaltam,
hanem dacára a mind jobban erősődő
gépfegyverezésnek futottam, futottam előre
a cél felé, a Vár-templomba.
   Mire átértem a hídon, akkorra már elkezdődött az
ágyúzás is. A Pénzügyőri laktanya előtt nagyon
dühösen fogadtak a katonák. Csúnyán, gorombán
kezdtek szídni, hogy mit keresek itt? Egypárszor
alaposan rám is húztak káromkodások között.
Elhebegtem, hogy a templomba akarok menni,
szeretnék elvinni dolgokat. Erre gúnyos
nevetéssel ütlegeltek és belöktek a templomba,
az ajtót rám is zárták. Az ágyúzás nem szűnt,
sőt egészen közelről hallatszott az exponálás.
Ilyenkor összehúztam magam, a fal mellé bújtam.
De mindjobban éledt bennem
a vértanúság vágya és nem féltem."

---

Majd ide-oda járkál a templomban. Széjjelszórt ruhák,
tárgyak... Keresi, mit is kellene menteni?  
A legfőbb az Oltáriszentség egyelőre
megközelíthetetlen, nem éri föl a Tabernákulumot.
De van már annyi heverő tégla szanaszét a
belövések nyomán, hogy abból tud egy kis
emelvényt összerakni magának.
De zárva az ajtó, kulcsot nem talál. Megint
keresgél, így bukkan egy vasdarabra,
amivel sikerül kifeszítenie
a Tabernákulum-ajtót. Félve nyúl a Kincsekhez.
Kiveszi, egy karingbe csavarja a
monstranciát és cibóriumot, de megint
heves lövések. Szinte állandó
porfelhő a lehullot téglák, szétmállott vakolat miatt.
A fal mellé húzodik. Egyszercsak hatalmas robaj,
- telitelálat érte a tornyot -, és a tetőt átszakítva
bezuhant a templom közepére. Előbb a kórus alá
ment szent batyujával, de itt annyira hullott a
kőtörmelék, hogy biztosabb helyet talált
a Szűzanya-szobor lábánál.
Néhány miseruhát és ezüsttálcát csatolva
csomagjához, kezdte keresni a kijutást.
Csakugyan be volt zárva, de
volt már annyi rés a belövések nyomán
a templomfalon, hogy ott próbálkozhatott.
Legtöbbje magasan volt.
Végre a sarokban talált megfelelőt,
 - bár elég szűk volt -,
de sikerült kibújni rajta.
   "Szerettem volna elfutni, de a katonák
észrevettek, s kezdték megint a csúfolódást.
 - Nem féltél? Láttad-e az Istent? Mit viszel?
Mutasd!
 - Ruhákat - feleltem
Aztán utamra engedtek, de előbb még egypárat
rámhúztak. A híd felé elállták az utam, mert akkor
megint kezdődik a lövöldözés. Így kénytelen
voltam a Zagyva-part felé menni. De senki a
világon, aki segítségemre lett volna.
És 1919-ben olyan nagy volt az árvíz,
hogy a Zagyva nagyobb volt, mint a
Tisza szokott nyáron. Ott járkáltam sírva,
tanácstalanul.
Most már az is izgatott, hogy alkonyodik és
otthon nyugtalankodnak miattam.
Szorongattam magamhoz
a Jézuskát és sírdogáltam.
Egyszer aztán eszembe jutott:
Itt nincs más, át kell úszni a Zagyvát.
Le is vettem a cipőt és szükségtelen
ruhát és a csomagommal
együtt a fejemre és vállamra kötözgettem.
Beléptem a vízbe, de visszarántottam a
lábom, hideg volt ez a nagy víz.
Aggodalmamban arra is gondoltam:
Hátha belefulladok, s akkor hiába
mentettem ki a Jézuskát a templomból.
Végre úgy nekiszántam magam,
mint amikor a hídra kezdtem futni.
Nagy elszántsággal nekimentem a víznek és
át is úsztam.
   Aggodalmam nem volt hiábavaló,
mert nagy volt otthon a riadalom miattam.
Azt hitték, valahol ágyú ért,és meghaltam.
Mikor megsúgtam Édesanyámnak,
hogy hol voltam és "Kit" hoztam, majd
elájult a meglepetéstől. Rémülten hallgatta,
mikor elmondtam,
hogy a templomban  ért a nagy ágyúzás és
közben a tetőn keresztül bezuhant a torony a
templom közepére. De azt nem mertem  
elmondani, hogy a katonák rám vertek és
hogy milyen erősen lőttek gépfegyverrel
a Tiszán túlról."
   A buzgó édesanya mindjárt oltárt készített az
Oltáriszentségnek, gyertyát gyújtott és egész
éjszakáját imádásban töltötte. Reggel mindent
elvittek a templomba.
A hitoktatónak, Hermann Tádé atyának adták át.
Mikor átvette az Oltáriszentséget, elsírta magát.
Azon a reggelen abból a cibóriumból áldoztak.

---

   Fényes bravúr! Páratlan hősiesség egy
tizenhárom éves kislánytól! Ő mégis így ír:
"Nagyon boldog voltam, de azért csalódott is,
hogy nem haltam vértanú-halált"
(Nem sikerült a vértanúság-túra) 

---

 Az Urat megigézte ez a bátor, minden áldozatra
kész lelkület, és teljesítette vágyát: a vértanúk
sorsát jelölte számára, egy nagyon nagy,
szent cél érdekében, a lovagiasság jegyében.
De nem úgy, ahogy a kicsi gondolta.
Az Úr itt is megmutatja:

"Az én gondolataim nem a ti gondolataitok;
sem utaim utaitok." (Iz. 4.8.)

 Részlet: Kiss Mária Hortenzia:
A stigmatizált Galgóczy Erzsébet.
    című könyvéből

tovább