Jégmadár

Jégmadár ül éhesen patakra hajló faágon.
A csermely gyors vizére szikrázva hártya-jég feszül.
Nevetve-csúfolódva alóla pisztráng szól felé:
Utánam kár epedned, őrzőm e jég!; kötekedik.
Ám egy vidám kis napsugár most léket üt a jégen:
Rian a dermedt víztükör, a jégmadár: ebédel.

Ady

Fejemen, mint matató, vékony, hűs ujjak,
Eleven, szép szelek a hajamba túrnak.
Bizserget friss erő, tavaszi lendület,
Régi reményeink adják az új hitet.
Ugarunk egéről szól le Messiásunk:
Álljatok talpra már! Védjétek végvárunk!
- Rivall ránk érc-hangja - Nincs hova hátrálnunk!

Nemzeti ünnep

Messzire űzd el azt, aki megveti, s rontja hazádat!
Álmosolyával akarja takarni valódi személyét.
Róka-ravasz sunyiságot résnyire-vont szeme leplez.
Cifra szavakkal akármit mondhat az ünnepi szónok,
Ismeri rég a magyar már, s nem hisz benne a nemzet.
Utcákon, tereken vegyülő nép! Fölszabadultan
Sodró áradatoddal, múltba söpörd vezetőid!

Gonosz tréfa

Áskálódnak ellened, véred mégis szívják
Potrohos poloskák, vérszivattyú piócák.
Rossz időben jöttél, - a Bürón mondják – rosszkor.
Itt mit is keresnél? Lásd; hazátlan vagy, bozgor.
Libéra? szabadság? Üvölts, ha hiánya fáj!
Itt csak bocskoros lehetsz, s hazádban torz tatár.
S, hogy merre szökhetsz tovább? Már nincs az a határ.

Nyári fohász

Játszik a gyermek, isteni arcán fénylik az élet.
Úszik a vízben, a lágy Balaton simogatja a testét.
Lelke derűsen, tágra nyitott szemein mosolyog ránk.
Illan a gond a szívünkről, szép feleségem is boldog.
Ultramarín-ég! Felhőtlen, gyönyörű mesekönyv-kép,
S létet-adó Nap! Mindig e fénnyel nézzetek Őrá!

Gyűjtögető

Odvait, őszi gyümölccsel már telerakja a mókus.
Készül a hosszú, elszomorító téli időre.
Tarka virágtól színes az áldott földtakaró már…
Ó, de szívem, te ne félj, ez a váltás meg ne riasszon!
Bár, borus-álmos a reggeli nap és hűvös az alkony,
El ne feledd!: a tavasz, s a tüzes nyár kincseit őrzöd;
Régi fotók, emlékek, a szívedet átmelegítik!

Az öregedésről

Nézed, riadt szemmel, de látni nem mered,
Oly távolinak tűnt, s most szembenéz veled.
Véred összerántja a tompa döbbenet;
Elhiggyem? Ne higgyem? Talán csak képzelet.
Mostantól már tovább ne ámítsd önmagad!
Be kell ismerned, hogy leszálló ágba’ vagy.
El kell fogadnod, bár lelkedig meggyötör:
Rideg valósággal tekint rád a tükör.

Karácsony

Dísze
, , ,
virága, téli szobánknak,

erdeink éke: fenyő!
 , , ,
Elhazudott és sárbatiport szeretetnek
mindent átölelő ereje,
, , ,
Céltalannak hitt emberi létünk útmutatója,

csak te lehetsz!
Esküdözésünk elkeserítően bugyuta. Valljuk: tiszta marad és
  , , ,
Mennyei jóval, fennkölt hű-szeretettel telve a szivünk, addig ameddig
Béke, barátság édeni hangulatával a Szent Est újra reánk lel.
, , ,
Egy kis idő telik el csak az ünnep után, s a kezünk már
Réveteg bontja a fát, s kábán oltjuk a lélek gyertyavilágát.
, , ,
, , ,
, , ,