A szeri pusztán

Ülök tünt hegyek ormán
jövőtlenül, múltról dalolván.
Ország-tetemre szólítván
dicső és dicstelen ősöket
amíg lehet, ha még lehet...

S jönnek a szeri pusztától
Muhin, Mohácson át,
Versailles magyar-rontó,
magyar életre három nemet mondó
fényes kastélyán át.
S szó kél: formázva-idézve óhajunkat:
"Csakis... Árpád véréből... királyokat!

1301-ig tartott,
s négyszáz esztendő omlott porrá
pár röpke év alatt.

Elakadt az isteni folyamat.
Szétszakadt az egy-szent Lobogó,
s lett belőle száz szél-kacagtató
piperkőc zászló.
Testvérből ellenség lett Aba Amadé,
s a gőgős kiskirály; Csák Máté.
Önhitten hírdette hatalmát Kán László,
feledve: az ország minden magyaré!

S hát máig sem okultunk;
összefogás nélkül nincs megmaradásunk.
De annyi harc, kín akkor minek volt?
Oly' sok magyar vér mért folyt el hiába,
annyi szép Emesénk mért lett meggyalázva,
ha mégsem lelhetünk béke-szép hazánkra;
Mária-országra,
vagy Magor-uruszágra?

Most látni csak; nem is négy várra,
de négy világtájra
feszült föl Koppány hű teste.
Valóban ezt érdemelte?

Ha elrendeltetésünk eleve az volt,
hogy vérünk vesszen, miért csak most?
S mért íly' rongyosan, így elkorcsosultan?
Hullottunk volna dicsőségben, gyorsan.
Dózsának nem kellett volna trónon sülni,
s vitéz fejedelmünk Rodostóba űzni.

Ha jövönk nem lehet, múltunk is minek volt?

... s a honban, hol szívünket senkisem érti,
Kossuth és Petőfi így próbált beszélni:
Duna-köztársaság! Szent Világszabadság!
Ha pusztulnunk kell, hát haljunk meg ezekért!
Ma elvakult szomszédok üvöltik:
Szemünket szemünkért,
jövőnket múltunkért!

És új nép is jő fel a közel-jövőben
új-Dévát rakni fel temetőinkben.
Ártatlan-fehér mész-csontjainkon
fog fölmagasodni a sátáni templom.

... Állok tünt egünk telén,
időtlenül.
A szeri pusztán magyar múltat
szór, szitál a szél.
Minden kegyelet nélkül.

S mert jövőnk is múlt már;
eleve-végül.

Pusztaszer, Anno Domini 1996.

Üres malomban

Molnár vagyok üres malomban,
ki malmának sarkait, elszórt szemek után kutatva
szemének dúlt tekintetével
ezredszer nézi át.
Ki tenné dolgát, de dolga nincs tovább...
Szúró szívéhez szorítja két,
- immár haszontalan - kezét,
majd dühre vált a tenni-képtelenség,
mert eszével tudja, lelkével átérzi:
itthon, s régi rögben az áldott föld alatt,
ürgék és önző hörcsögök harácsa folytán
elrejtve, mélyen meg van még a mag,
amellyel ő életre-éhes gyermekét
az Igazságnak fölnevelhetné.
… csak hozzájutni nem képes szegény.

A molnár-pap vagyok,
ki malom-templomában
a garat-oltár peremére áll.
Mást nem adhat; így önmagát veti
a lelket őrlő korongok közé.
S mert itt az ész már ítész nem lehet.
Hát szívetekből ti döntsetek!:
eledelül?
áldozatul?