Ars poetica
Kiváltam. Így emelkedik szürke felhők fölé a Nap lövellve vakító, vakító-édes sugarakat. Kiváltam.
Kiváltam. Korunk költői értetlenül állnak. Mellettük pórázon kutya-jambusok. Én farkasok közt járok -ínyük, foguk véres- velük szájkosaras írókba harapok. Kiváltam.
Kiváltam, s most itt vagyok sosem-látott Réten ordas verseim védő várfalam. Minden, mit szeretnék lábam elé térdel. Kiváltam; így változhat végül minden általam.
Eldorádó
Egyre kevesebb melegséget érzek. Egyre lazábban köt a társaság. Egyedül vagyok… rá bólint volt-hársfám. Varjú köhög, belőlem kiszállván.
Meg-nem-értés? Mellőzés? Ó, dehogy! Csak jég-szavak; Kedv-sziklámról, olvadt-gleccser Vízeséseim omlanak.
Régen még hallottam halk neszezést egy messze-őserdőben, hol aranyat ástam barátaimmal, és találtunk is bőven.
Most egy régi versem rossz töredéke lidércként villan fel bennem: ˝Elmennék, ha halál hívna…˝, így írtam, de már meghalni sincs kedvem.
Már ha jövök is; csak mintha mennék. Fáj egy simító kéz hiánya falba-vert, drága homlokomon. De nincs mit tenni, minden hiába.
Magány
Az egyedüllét, e vész-fekete zápor koppolva fejemet, űz ki a szobából,
s terel panelek mamutfenyői közé, hol zaj-dudák búgnak. Bújnék falam mögé.
Mert itt a csönd sem elnyugvó rétek csendje, csak süket fülek őrjítő sistergése.
És az egyedülség sem termékeny magány; fészek-üresség ez koppasztott téli fán.
Mit távolról véltem hívogató kéznek; már közelről látom letiltó tenyérnek.
S csak bolygok, mint dögvirág körül ődöngő, becsapottságára eszmélő lódongó,
mely ál-virág-urnába békével szédül, leszálló ágban és minden remény nélkül.
Vámpírok korában
Vámpír-korunk éljük, Foga van a szónak. Azok most a legbölcsebbek Kik már nem is szólnak.
A szemekben kardél, Indulatok lángja. Baziliszkusz szemek Tekintenek rád ma.
Marék nyugalomért Bármit odaadnál, De már oly’ üres vagy, Mint kinyalt kutya-tál.
Utolsó erődből (úgy hiszed, még lehet) szalmaszálért nyúlnál, megfognál egy kezet.
Szalmaszálból kötél, mentő kézből ököl lett már e világon, s bölcsődből sírgödör.
Az ember, társainak vérszomjas farkasa. Kiáltanod is kár; nincs aki meghallja.
Vámpír-korunk éljük, komor idők járnak. Azoknak a legjobb, kik még éjfél előtt otthonra találtak.
|