Rúg-kapálok.
Patkó nélkül, kovakövön
önsors-rontó, pata-vérző
táncot járok.

Számban keserű zabla.
Vér-rozsda-hab rajta.
Daróckötél nyakamon,
gőz csap ki orrlyukamon.

Hátam a nyerget,
véknyam az ostort
már nem tűri, nem viseli el!
Rohanni akarok
szűz-füves pusztákon
a szárnyaló ős-szelekkel.

… Verejtékben fürdő nyakam,
remegő, bőrödző lábam
fejét csóválva szelíden
paskolja meg az Isten,

s szól ítélet-mondatot:
„ Ami terhed van itt
ha kell; vidd világ végéig,
sorsod le nem dobhatod.”