Bartay András a Nemzeti Színház lelkes igazgatója1844 tavaszán húsz aranyat tűzött ki Kölcsey Himnuszának megzenésítésére.
Négy évtizeddel később Erkel Ferenc egyszer elbeszélte Gárdonyi Gézának a Himnusz keletkezésének történetét.
- Én nem pályáztam - idézi Gárdonyi Erkel szavait. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán a lakása előtt Bartay. Felhív és azt mondja odafenn:
- Írtál - e Himnuszt?
- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki effélékben kedve telik.
- Hát ő megírta már?
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap lejár a pályázat.
- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
- Micsoda szándékosság?
- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
- De ha nem is akarok.
- Kell. Nem érted, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyakról szól... hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.
Ezt mondta - folytatta Erkel - s ezzel betuszkolt engem egy mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
- Csináld meg rögtön!
- De bátyám, hova gondol!? Nem szivarsodrás az, hogy csak rögtön...
- Meg kell csinálni!
- Nem lehet. Késő már!
Felelet helyett Bartay egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam: alászolgája!
- Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is lehetne ezt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok.
És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első tanítómesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:
"Fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe."
És ott, a szoba csöndességében, megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé megvan a Himnusz, amint ma ismeri.
A Himnusz eredeti kézirata:
Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség... Elkezdjük... A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyimre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolás annyira eltöltött, hogy az első zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az addigi dallamok mindenféle csiricsári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit.
Az arcok megmerevednek. A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyim lett a dicsőség.
1844. július 2-án történt a Nemzeti Színházban.
A vegyeskari változat kézirata:
Chopin: A-dúr polonaise Op.40. No3.
(Kézzel írott gűjteményemből, nem az internetről másolva!)
Térden hallgatott muzsika
XIV. Lajos, francia király udvara előtt egyszer teljes zenekarral adták elő Jean Babtiste Lully Miserere - jét. A király az előadás megkezdésekor letérdelt, és így maradt, míg a zenekar játszott. Az udvari etikett előírásai szerint a jelenlevőknek követniök kellett XIV. Lajos példáját. Mikor a zsoltár eljátszását befejezte a zenekar, a király megkérdezte udvari marsallját, Grammont grófot, hogy hogyan tetszett neki a zene?
- Nagyon lágy a fülnek felség, de kicsit kemény a térdeknek!
Rengeteg kotta
Mozartot igen kedvelte II. József császár, pedig zenéjét nem értette teljesen. A Szöktetés a szerájból bemutatója után - 1782. júl. 12. - a császár így szólt Mozarthoz:
- Túlságosan szép a mi fülünknek és rengeteg a kotta, kedves Mozart.
- Éppen annyi a kotta felség, amennyire szükség van - válaszolt rá nyomban a zeneköltő.
A mesterséges hülés
Cherubinit meglátogatta egy havas téli délutánon egyik barátja. Megrőkönyödve látta, hogy ott három komor külsejű, nagy szakállú férfiú egy jegesvízzel telt nagy csöbörben taposgatott. A tájékozatlan látogató rémülten kiáltott fel:
- Uraim, az Isten szerelmére, mit művelnek?
- Ne ijedezzék, kedves barátom - szólt közbe Cherubini - , holnap a templomban egyik mise-kompozíciómat éneklik. Ehhez pedig néhány igen mély hangú énekesre van szükségem. Tehát most egy kis mesterséges hüléssel preparálom őket,
A becsukott Beethoven
A Köszörűshöz címzett Weiner - Neustadt-i kocsmában néhány festő és egy rendőrkomisszárius vacsorázott. Nyílik az ajtó, s belép egy rendőr, s a komisszáriushoz lép. katonásan jelenti:
- Becsuktunk valakit a fogdába. Ez az ember nem hagy békét nekünk. Egyre azt kiabálja, hogy ő Beethoven. igazoló írása nincs, se kalapja. Kopott házikabát van rajta.
A komisszárius parancsára az embert reggelig fogva tartották. Már majdnem délidő közeledett, mikor felébresztették a jóízűen hortyogó komisszáriust azzal, hogy a fogdába zárt ember igen türelmetlen. Azt követeli, hogy hívják el a Weiner - Neustadt-i zeneigazgatót, Herzog urat az majd igazolni fogja őt. Így is történt. Hezog összecsapta kezeit, amikor meglátta a fogdába zárt mestert, s fölkiáltott: Hisz' ez Beethoven!
Az elengedett művészt Herzog lakásába vitte, hogy kissé kipihenje magát. Másnap váratlanul előkelő látogató érkezett Herzoghoz. Maga a polgármester kereste meg a mestert, és szebadkozva kért bocsánatot a történtekért.
A vendéglátó gazda tisztességes ruhákat kölcsönzött Beethovennek. Maga a megisztrátus küldte el fogatát, hogy a komponistát hazavigye Badenbe, ahol akkoriban lakott.
A mester előző nap házikabátban kis sétára indult. Elgondolkodva ért a csatornához. Egészen megfeledkezett arról. hogy hazamenjen. Elmélyedve ment a csatorna mentén. Közben beesteledett.
Beethoven egyszercsak éhesen és holtfáradtan ismeretlen környezetben találta magát. Weiner - Neustadt volt. Kiváncsian nézegetett be a pislákoló ablakokon, hátha talál valaki ismerőst. Kopott, rendetlen öltözéke gyanússá vált és ezért vették őrizetbe.
Az elfogott mester hiába erősítgette, hogy ő Beethoven. Fölényesen elintézték:
- Hát még mit nem! Maga csavargó! Így nem nézhet ki Beethoven!
A jófülű haldokló
Rameau francia zeneszerző haldokolva betegágyán feküdt. Családja elhívta a papot, aki a művészt már eszméletlenül találta. A lelkész leült a haldokló mellé, és el kezdett imádkozni. A halotti zsoltárt énekelte. Az első taktusok után, a pap legnagyobb megdöbbenésére, Rameau felnyitotta szemeit, és szemrehányó hangon így szólt:
- Az Isten áldja meg főtisztelendő úr, hogy lehet ilyen hamisan énekelni?
Az álfuvaros
Bachot egy francia muzsikus állandóan zaklatta értéktelen szerzeményeivel és unalmas történeteivel. A francia komponista nap mint nap megjelent a mesternél. Bach nem utasíthatta ki a francia vendéget, hanem megunva locsogásait, elhatározta, hogy valamivel alaposan megtréfálja.
Amikor meglátogatta Bachot a híres orgonista, Krebs, a mester megbeszélte vele a bosszú különös formáját. Krebsnek egyszerű fuvarosruhát kellett öltenie, s miközben a francia ott üldögél a mesternél, a szobába kellett jönnie valamilyen ürüggyel.
Így is történt.
Megérkezett a francia muzsikus. Leült és végnélküli ömlengésbe kezdett. Bach hallgatja türelmesen, míg végül is bejött a fuvarosruhába bújt Krebs valamit jelenteni. Bach egyszer csak odafordul a fuvaroshoz:
- Mondja barátom, tud maga zongorázni?
Krebs, az álfuvaros igennel felelt. Odaült a fortepianohoz, és mesterien ellátszott néhány szonátát. A francia szóhoz sem tudott jutni csodálkozásában, s még jobban meglepődött, hogy ő, aki mindig a francia iskola előnyeit dicsérte, ezt kapta végül Bachtól:
- Látja kedves barátom, így játszanak nálunk a kocsisok!
Orr szonáta
Mozart komolyságáról sokat beszéltek már, de néha ő is szívesen tréfálkozott. Történt egyszer, hogy Mozart váratlan, kedves vendéget kapott: Haydn jött látogatóba. A házigazda így tréfálkozott Haydnnal:
- Fogadjunk, hogy nem tud egy darabot eljátszani, melyet nem régiben komponáltam.
Haydn komolyan nyújtotta a kezét: - Állom a fogadást!
M. áthozta a másik szobából a frissen írt kéziratot. H. leült a zongorához. nagy figyelemmel végig olvasta a kompozíciót. Fellélegzett. Ó, hiszen nem nehéz. Már a billentyűkön jártak az ujjai, egyre vidámabban játszott. Egyszerre megállt. Felkiáltott:
- Eh, mi ez? Két kezem játszik a bal és a jobb oldalon, és itt a kéziraton még egy hang rezeg középen. Ez hiba. Nem tudja ezt eljátszani senki.
A vendég zavarán jót nevetett Mozart. S mikor Haydn méltatlankodva felkelt a zongorától, s zavarában azt sem tudta hova üljön, a házigazda titokzatos mosollyal ajka körül helyet foglalt a zongoránál. Játszani kezdte tréfás kompozícióját.
Amikor aztán a H. szerint eljátszhatatlan részhez ért, hirtelen lehajtotta fejét, orréval érintette a billentyűt, s jókedvűen tovább játszott. nem akadt meg egy pillanatra sem.
Haydn elveszítette a fogadást, megfricskázta Mozart orrát, és kijelentette:
- Nos kedves barátom, ön mindenkit az orránál fogva vezet.
A londoni zeneműkereskedőnél
London egyik kitűnően felszerelt zeneműkereskedésének vezetője igen büszke volt arra, hogy nála a legkényesebb zenei izlésű vevő is megtalálja, amire szüksége van. Nem tartott mást, csak híres, nagy mesterek műveit. Ismerték is jól nevét és izlését a londoniak. Egyszer egy ismeretlen férfi nyitott be hozzá. A kereskedő látta, hogy előzőleg nagy érdeklődéssel nézte a kirakatot. A vevő, öltözködéséről ítélve, külföldi lehetett. Ezt a feltevést kiejtése is megerősítette. A kereskedő a tőle megszokott udvarias hangon kérdezte:
- Mit óhajt , uram?
Az idegen meglehetősen általánosságban fejezte ki kívánságát:
- Valami jó zene kellene!
- Nálam nincs is más, csak jó zene. Itt minden jó izlésű vevő kielégítheti legmagasabb igényét is!
- Kérem, ajánljon nekem valamit, amit érdemes lenne külföldre is elvinnem - mondta a vevő.
A kereskedő nem sajnálta a fáradtságot. Egyik kottát a másik után szedte le a polcról, s mind a vevő elé rakta. Közben lelkesen beszélt.
- Elsősorban Haydn műveit ajánlom. Itt van pl. ez a pompás vonósnégyes. A földkerekségen ilyet még nem írtak! De ha nagyobbszabású művek érdeklik önt, azzal is szolgálhatok. Nálam megkaphatja Haydn szimfóniáit is!
Az utóbbit szinte diadalmas hangon mondta, mint aki tudatában van annak, hogy most a legszebbet, legértékesebbet ajánlotta fel egész készletéből. Biztosra vette, hogy ezzel végre sikerül vevőjét kizökkenteni közömbösségéből. Az idegen előtt ugyanis ekkor már halomszámra hevertek a Haydn-kották, de alighogy egybe-egybe belelapozott, máris félretette őket. A kereskedő már éppen indult, hogy leemelje a polcról a Haydn szimfóniákat, amikor a vevő megszólalt:
- Inkább más szerzőtől mutasson valamit!
A kitűnő zeneműárus csodálkozva nézett rá, s szinte kihívó hangon kérdezte:
- Miért?
- Mert ezek nem érdekelnek - hangzott a meglepő válasz.
Ez már kihozta sodrából a műértő elárusítót, felháborodva kérdezte:
- Ugyan mi kifogása van önnek Haydn zenéje ellen?
- Kifogásolni valóm éppen akadna bőven, de ne töltsük ezzel az időt. Elégedjék annyival, hogy nem érdekelnek Haydn művei.
A kereskedőnek több sem kellett. Nemhogy megelégedett volna ezzel a felvilágosítással, hanem teljesen elvesztette a türelmét. Még a köteles udvariasságról is megfeledkezve, haragos megvetéssel mondta:
- Ha önnek nem felel meg Haydn zenéje, akkor vegye tudomásul, hogy az én üzletemben nincs az ön izlésének való zene!
Gyorsan összeszedte a kirakott kottákat, s mérgében éppen valami gorombaságot akart mondani, amikor kinyílt az üzlet ajtaja, s belépett rajta egy muzsikus-ismerőse. Eléje ment és hevesen elpanaszolta neki, hogy mit vesződött hiába ezzel a vevővel, akiről nem tudja kicsoda, de hogy a zenéhez nem ért az biztos. Nem szereti Haydn muzsikáját!
A londoni zenész az elbeszélés közben odapillantott a vevőre, s ügyet sem vetve a kereskedő panaszára, felkiáltott:
- Mester, Ön itt?!
A megszólított Haydn volt.
Az önérzetes zeneműkereskedő utóbb megbocsátott neki - de csak neki! - , hogy kifogásolni valója van Haydn zenéjében...
AJÁNLOM AZ OLDALT
