ŐRIZEM A SZEMED
Ady Endre
Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.
LORELEY
Apollinaire
Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba
Pörbe idézteté s alighogy látta volt Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt
A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley Miféle mágustól ered varázslatod felelj
Az életet meguntam a szemem átkozott Püspök ki belenézett az mind elkárhozott
A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel A lángra csak a lángra a férfibűvölővel
A lángjaidban égek gyönyörű Loreley Megbűvöltél most téged már más itéljen el
Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek
Kedvesem itthagyott már elment messzire A halált szeretem s nem vágyom semmire
Szivem ugy fáj ugy fáj már meg kell halni nékem Magamra nézek és belé kell halnom érzem
Szivem ugy fáj ugy fáj mióta nincs velem Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen
Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre Az őrült nőt e három a klastromig kisérje
Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát Fekete és fehér lesz kolostori ruhád
És úgy mentek tovább az úton mind a négyen Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen
A sziklafalra föl hadd másszak lovagok Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog
A tükröm hadd legyen megint a folyam árja Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába
A szélbe odafönt kibomló haja szállt Loreley Loreley három lovag kiált
A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz Szeretőm benne ül meglátott hív magához
Szivem megédesül lent szeretőm suhan Előrehajlik és a Rajnába zuhan
Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín
Akasa: Fragmentum
„Felemelkedsz, és
Lépteid nyomán
Ezüst pillék szállnak.
Én itt maradtam megint,
Az örökös magánynak.
Már a napok is
Mint a képek,
Jólnevelt magamba
Tépnek…
Én hiába szólítalak.
Elengedtelek téged.
„Már a napok is mint a
kések.”
„Pedig jöttél
Menedéknek.”
SZEMEDEN
Szemeden e tengerszemen Alámerül szegény szivem S a szerelem S téboly vizében oldja bent szét A Bánat és az Emlék
MEGBOCSÁTOM
Neked még azt is megbocsátom, hogy nincs mit megbocsátanom, kegyetlenül jó vagy te hozzám, a jóságod már fájdalom, neked még azt is megbocsátom, hogy vak gyanusításaim miatt én bünhödöm, felöröl a magam-fabrikálta kín, neked még azt is megbocsátom, hogy szüntelen kedvembe jársz s már nem tudom, mi ejt karomba: odaadás, vagy megadás, neked még azt is megbocsátom, hogy már e csöpp kétség miatt még selymes szóval símogatni rendelt sorom is vádirat, neked még azt is megbocsátom, hogy tiszta vagy, mint... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy tisztaságod csak úgy hiszem, ha piszkolom, mert égi már e tisztaság, hogy földibb legyen - szennyezni kell.
Neked még azt is megbocsátom, hogy megcsallak valakivel.
DAL
Bécquer
Elöbb halok meg, mint te: rejtve hordom szívemben idebenn a tört, amellyel kezed felnyitotta halálos, mély sebem.
Elöbb halok meg, mint te: ámde lelkem, a megátalkodott, a túlvilágnak küszöbén leül majd, s reád fog várni ott.
Múlnak az órák, a muló napokkal évek tünnek tova, aztán te is jössz, s bekopogsz az ajtón... ki nem jut el oda?
Akkor, ha minden bünt, mindent, mi gyarló, a földnek röge fed, s mint új Jordánban, a halál vizében lelked megfürdeted:
ott, hol az élet kúsza zürzavarja halk békévé simul, miként a hullám, mely a parthoz érve elhallgat és kimul:
midön a sír bezárul és kitárja az örök életet - mindent elmondunk egymásnak mi ketten. mit itt nem lehetett!
BÚCSÚ A SZERELEMTÖL
Drayton
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon; megtagadlak, már nem vagyok tied; gyönyörnek, ó, mily gyönyörnek találom, hogy ledobhattam bilincseimet. Egy kézfogás még, - töröld esküinket, s ha találkoznak sorsunk útjai, ne árulja el se szó, se tekintet, hogy a volt vágyból maradt valami. Most, bár szerelmünk már-már alig él, s ravatalánál zokog a hüség, és utolsót lüktet a szenvedély, s a tisztulás lefogja a szemét, most még, noha mindnyájan elsiratták, fel tudnád támasztani, ha akarnád.
John Andreson, szivem, John
John Anderson, szivem, John kezdetben, valaha hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod, John, hajad leng deresen, de áldás ösz fejedre, John Anderson, szivem.
John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem.
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé. Miért? - Valami megváltoztatott. Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok. Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel? - Igy kell tönkremenni. Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét. Mégis, mi éltet? - Csak a mult, az emlék. Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.
Látsz végsö célt? - Csak egy gondolatot. Mire gondolsz? - Hogy várom a halált. Jó lesz? - Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít? - Mert tudom, ki vagyok. Ki vagy? - Az, aki megadta magát. Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.
"Legszebb a rózsa, nyáresö után ha szirmán a vízcsepp napfényt törve reszket; legszebb a csók, mit édesít sugára könnyes szemeknek..."
/Giovanni Pascoli: Sírás/
Ha ÁTÖLELNÉL
.... és én is átölelhetnélek, végetérne a végtelen várakozás, beteljesedve kialudna az örök vágy. Testem a tested lenne, tested a testem lenne, egymásba feloldódva, egymásba elmerülve - megszünne a külön, és nem lenne más csak az EGY. Ha ölelés után elengednél és elmennél, - és én is elengednélek, - benned gyúlna fel a vágyam. S én csak maradnék, kifosztva és betelve, várva egy újabb találkozásra. Ha hosszú-hosszú útra mennél, vinnéd vágyam' és az álmom', - mit neked szánva a szívedbe zártam. S hogy nekem mi maradna? Te! Te! Te! Igen Te mindig megmaradsz nekem. Még ha nem tudja senki sem. Még ha nem tudja senki sem, vagy ha mindenki tudni véli, én lelkem mélyébe zárom közös perceinket és mélységük titkait.
Nyugasztaló
Már rég nem gondolok felőled, A szerelem ma temetőkert, Már nem járom a temetőket.
Már rég nem énekelek néked, Az énekek nagy messzeségek, Már nem látom a messzeséget.
Már üldögélek földi porban, Gyönyörködöm alkonybiborban S álmot lelek homoki borban.
József Attila: Tedd a kezed
Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna.
Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna.
Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna.
Szerelem?
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhojén, mely ragyog És rajta túl derengo csillagok.
Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a teton, Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom, mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven símogat, Mint márciusi szél a sírokat!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Kányádi Sándor: Szemed
Mióta fürkész ez a
szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaira fák, kövek,
mérgeződtek tengerek
tőle,
hamvadtak lábon
dzsungelek;
csak én állom még
egyelőre
s csalok belőle
könnyeket.
Kosztolányi Dezső: Szeretet
Mennyi ember van, akit szeretek. Mennyi nő és férfi, akit szeretek. Rokonszenves boltileányok, kereskedősegédek, régi és hű cselédek, lapkihordók, csöndes, munkás írók, kedves tanárok, kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor, meg-megállunk, szemünk összevillan s én még maradnék tétovázva, talán, hogy elmondjam ezt nekik. Mégsem beszélek, mert csak a részeg aggastyánok, s pulyák fecsegnek. Ilyesmiről szólni nem ízléses. Meg aztán nincs is időnk. De hogyha majd meghalok egyszer s egy csillagon meglátom őket, átintek nekik kiabálva, hajrázva, mint egy gimnazista: "Lásd, téged is szerettelek."
Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim
Az én szemeim vének és vakok, a te szemeddel látom csak a fényt meg; te viszed súlyát terhem nehezének, te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok, a te szellemed ragad engem égnek; tél fagya dermeszt, nyarak heve éget, s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már, benned születnek gondolataim, szavaim lángját lelked tüze szítja;
nem érek többet nélküled a holdnál, amely az égbolt éji útjain csak a leszállt nap fényét veri vissza.
CHANSON
Wilde
Aranygyűrű, fehér galamb, ez illik néked, életem. Ó mért szeretsz boldogtalant? Kenderkötél való nekem.
Tiéd a kertek mosolya, elefántcsontház, rózsaágy, enyém egy szűk-szűk nyoszolya, fehér bürökvirág s a vágy.
Mirtust és jázmint te neked a lázas vörös rózsa ring. Én árva ciprust szeretek, s testvérem a bús rozmaring.
Neked milliom szerető, a sírok kövér füve zöld. Nekem liliom, temető és három ölnyi föld...
Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem
|