Dsida Jenő

Örök vers    

Fáradt-szelíden megy a Szépség -
Felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.

Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.

Hideg sírással jön az éjjel -
A vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.

Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?

Lángok    

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok
sírnak a lángok.

Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kivülök még, ó, ami fájna!)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
ízzik a kályha.

Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsban ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassu hunyása,
hamvadása.

Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölü sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.

Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok. -

Bolygó lélek    

Ködfallal vagyok bekerítve most.
Ime, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vigat, se panaszost.

Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.

Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!

Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:

mert, jaj, mindünknek más világa van! -

A vándor    

Bús vándor ballagott az úton át,
s égszín szemével megkérdezte tőlem:
Nem tudod: merre van a rózsafa?

- Nem láttam, vándor, soha rózsafát.

Mézes szerelem forrás kútfeje
melyik irányban csörgedez, csobog?
Mert lázas szomjban eleped az ajkam.

- Nem tudom, vándor, nem élek vele.

Keresem, hol a kék csillag ragyog
s aranyporos a boldogságnak útja -
Nem igazítsz el, hogy haza mehessek?

- Nem tudom, vándor, idegen vagyok.

Ibolya-csokor    

Ibolya-csokrot álmodtam az éjjel.

Jeges az ablak, pihézik a hó,
álmos a reggel, míg lassan megyek.
Ismerőseim járnak szerteszéjjel,
de nem ismerek rájuk
és nem köszöntöm őket...

Hátam mögött verebek súgnak össze:
Ez ibolyáról álmodott az éjjel!...

Új Loreley-vers    

Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) -
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.

Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.

Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen mélyen.

Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja -
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.

Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.

Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
...és vártam, egyre vártam.

Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.

Felhők fejedelme    

Egy viharterhes éjszakán
sötét felhők királlyá tettek,
leszálltak hozzám gomolyogva
és hódolattal körülvettek.

E viharteljes éjjel óta
egyre jönnek a ködcsomók,
jön a sok újabb szürke felhő,
halk tisztelgés, sok furcsa bók.

S velem maradnak mindörökké,
beléjük merül homlokom,
ha könyvbe nézek, gépen írok,
vagy csilingel a telefon.

Felhő-ország lett az országom.
Ködbe veszett a világ képe.
Senki sem láthatja az arcom,
s én se nézek a más szemébe.

Suttogó, tompult szürkeségben,
mely ködpárás verset fakaszt,
álmodok távoli országot,
kéjremegésű friss tavaszt,

egy részeg, erős szép királyfit,
ki napsütésben tántorog...
Felhők, felhők, fekete felhők,
miért lettem királyotok?

Hajnali kövek    

Egy átjárónak tört köve vagyok
sáros kis utcán, derengés fele
félénk vággyal és nagy csenddel tele.

Köröttem mások, más apró kövek,
sárba ékelve, mindmegannyi bátor. -
Eső után van, hallgat a sikátor.

És várunk, várunk feszült-csendesen,
sok-sok hajnali, ázott, néma kő,
hogy valaki majd talán erre jő,

fényes-fehéren, esős hajnalon,
tűzhomlokából sugarat eresztve:
Huszadik Század, az új Hit, az Eszme!

Mi csak átjáró tört köve vagyunk,
sáros kis utcán, hajnalfény fele
várakozással és csenddel tele.

Sóhajtó álma mindünknek csak egy:
Izzó szemével talán énfelém int,
s talán én leszek, kit lábával érint...

Névtelen vágy    

Szép lenne:
ha a költőnek lenne egy homályos kertje,
melyet nem fog körül semmilyen kerítés,
szürke ködökben foszlanék négy határa...
és a közepén állna egy sokablakos kastély.

A nagy kertben sétálna a költő
széles, nagykarimájú kalapjában
és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében,
számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.

Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek
a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei,
kampós botjával maga előtt kaparászna,
hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.

Megállna az alkonyati hűvösben.
Rádőlne a tóparti szomorufűzfák hallgató törzsére:
kilesni a mélységes csend titkát
és ritmustalan sorokba dalolná másnap,
harmadnap egyedül, csendesen, egymagának...

A kastély ablakából pedig örökkön-örökké
két tágranyílt szem kisérné minden léptét,
s ha nagyon messzire talál elkalandozni,
mindig lenne, aki könnyezve félti:
hátha elmegy és nem tér többé vissza!...

Jövendő havak himnusza    

Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel bíztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!

Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!

Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke, messze-érző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!

Üdvözlégy, Eljövő,
ki sáros, szürke, sívár világunknak
mondod, takarva bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy, titkos Eljövő!

Öreg október    

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...

A szent szégyen    

R. Berde Máriának
Mi szégyenünk:
hogy kiürítjük lelkünk kamaráját:
Éhes vagy? Egyél! Szomjas vagy? Igyál!
- s mégis adózzuk a föld uzsoráját.

Mi szégyenünk:
hogy tavasz-esten a tilosba mentünk
s örök-gyermekes, átölelő hittel
rimes magzatot fogamzott a lelkünk.

Mi szégyenünk:
hogy ne szégyelljük azt sem, ami már van,
s foszlott-elárult megbélyegzettségünk
hisz a bünéből kifürdött világban.

Mi szégyenünk:
hogy szivünk néha a vérével ir,
hogy nem lépünk a káromlók hidjára
és papirunk nem fekete papir.

Hogy imádkozzuk:
- Velünk a könny! Hát ki van ellenünk?
s jajdulásunk is muzsikába zsondul
Ez a mi dalos, örök szégyenünk.

Dsida Jenő Idegen ébredés   

Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
végigdördül még egyszer rajta,
finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
miért nem ér földet a lábunk?
A sötétség tágranyitott ajtaja
elott apró sugárrongyok libegnek,
minden elmúlik, és mi elalszunk.
Ébredésünk ágyát idegen virágok
illatozzák, idegen lesz az
ének és a tengerek arca.
S nem emlékezünk egymás nevére.

Abafája, 1929