-Tünés innen! És meg ne lássalak itt még egyszer, ezzel a förtelemmel! – Üvöltötte egy nemes Uru’baen –ben. Rongyos, férfiruhába öltözött lánnyal ordítozott, és hozzávágta a tálcát, ami az imént még roskadozott a sok ételtől. A lány lesütött szemmel szedegette a tányérok darabjait a földről, elerezve füle mellett a sértéseket. 13-14 éves lehetette, de arcán látszott, hogy sok szenvedést élt már át, zsenge kora ellenére.

-Nem meg mondtam, hogy EHETŐ ételt hozzál? Olyan nagy kérés ez? Vagy csak TE nem érted meg?!- kiabálta még mindig.

-Hozzak másikat, vagy elég volt ez mára?- motyogta a lány, és mivel érezhetően szemtelenül beszélt, hátrább húzódott, az ajtó felé.

-Azért fizetlek, hogy szemtelenkedj velem? Hozz azonnal másikat!- felelte az ember, és egy másik tányért dobott felé.

- Hozok, már is hozok.- dünnyögte a lány, és kihátrált a széttört edényekkel a kezében. Becsukta a háta mögött az ajtót, és nagyot sóhajtva lecsúszott a földre. A folyosó teljesen kihalt volt, ennek nagyon is örült. Már egy éve dolgozott Uru’baen-ben, leginkább a várban élő nemeseket szolgálta ki. Ételt vitt nekik, vagy fürdővizet, és esetleg még a papírjaikat is hurcolta utánuk. Ha pedig úgy kívánták, beállt a takarítók közé, mindez fejében egy nyúlfarknyi szobában élhetett.

-Már megint összevesztél ezzel a majommal? – kérdezte Murtagh. Pár hónapja ismerkedtek össze, és egészen összebarátkoztak.

-Igen. Valami baja van, megint, az étellel. Pedig állítása szerint, ez a kedvence. Nem bírom sokáig.- sóhajtotta a lány. Murtagh leült mellé, a földre.

-Azt hittem, már megszoktad. De hát ezek a talpnyalók egytől-egyig ezt csinálják. – mondta.

-Persze, már megszoktam… de nem mehetek el. Sehol sem találok munkát, és ez, hát, több a semminél.

-Igen… gondolkoztam rajta, amit tegnap mondtál… szerintem Tornac szívesen tanítana téged is. – Mondta barátságos mosollyal az ifjú.

-Nem vagyok benne biztos, hogy akarom. És ha megtudják?

-Aviel… ne kösd magad ezekhez, szabad vagy! Szabadon választhatsz magadnak tanulmányt.

-Ebben az időkben? Ugyan már. Te, Morzan fia, lehet, hogy ezt teheted, de én nem.

-Ne gondold, hogy valamiben is alacsonyabb rendű vagy. Az már más dolog, hogy nem akarod tudatni senkivel sem, hogy apád az esküszegők közé tartozott. Csodálkozom is rajta, hogy Galbatorix nem tud rólad.- tűnődött Murtagh.

-Ez valóban különös. De ha mindenképp szeretnéd, hogy tanuljak, akkor kérdezd meg Tornac-ot.- Egyezett bele végül Aviel. – És most mennem kell, éhes a nyomorult! –Nevetett, és elfutott.

-Szóval azt mondod, hogy ez a lány valamelyik esküszegő gyereke, és szeretné, hogy tanítsam.- Mondta Tornac.

-Igen, erről lenne szó. Igazából neked nem kéne erről tudnod, de te úgy sem mondod el Galbatorix-nak. – Felelte Murtagh, és kiült az ablakpárkányra.

-Akár az életünkbe is kerülhet.- dörmögte Tornac.- De titokban tartom. Egyébként, hol találtad ezt a lányt?

-Hát… azt mondta, egy éve dolgozik itt. De csak nemrég találkoztam itt vele. Aviel-nek hívják…- Mondta ködös tekintettel.

-És mond csak, nem találod különösen szépnek? – kérdezte bujkáló mosollyal az arcán Tornac.

Murtagh csodálkozva nézett rá, majd kicsit elpirult. –Ugyan, ne gondolj ilyenre.

-Hát jó. Viszont van egy rosszabb mondanivalóm.- Mondta komolyabb hangon.

Murtagh leugrott az ablakból, és az asztalra támaszkodott.

-És, mi lenne az?

- Tudod, mikor Galbatorix-al beszéltél, mondta, hogy majd hivat, Szóval, ma alkonyatkor akar veled beszélni.

-Aha. Akkor nemsokára indulok is.

-Válogasd meg a szavaidat majd, elég paprikás hangulatban volt, mikor beszéltem vele… Lehet, hogy azért, mert nem talált téged, de szerintem itt másfelől fúj a szél. Van egy olyan érzésem, a vardeneknek van valami köze mérgéhez, de ez csak egy feltételezés.

***

Murtagh mérgesen futott be szobájába. Nekiment pár embernek, feldöntött egy-két kosarat, de nem ált meg összeszedni. Zihálva előkapott egy zsákot, és beledobott pár ruhadarabot.

-Hová készülsz? Mit mondott a király?- kérdezte köszönés helyett az érkező Tornac.

-Elmegyek innen. Ha akarsz, velem jöhetsz. – morogta Murtagh. Röviden elhadarta a beszélgetést. (Akit nagyon izgat, az első könyvben talál róla némi leírást, ott, amikor Murtagh elmondja Eragonnak, hogy ő Morzan fia.)

-Szóval utazunk. És merre akarsz menni?- kérdezte komoran Tornac.

-Nem tudom. Csak el innen! Most pakoljunk, aztán este indulunk!

Szótlanul összeszedtek néhány ruhát, egy kis élelmet, és fegyvereket. Mikor készen voltak, lementek az istállóba, és két lovat kivezettek az istállóból. A lovászokkal elhitették, hogy Galbatorix küldte el őket, és muszáj lovat adniuk nekik.

-Azért kéne valami pontos út, nem?- kérdezte Tornac, mikor már kint ügettek az utcán.

-Kéne, de még nem gondolkoztam ezen…- sóhajtott Murtagh. – Csak érjünk ki a városból.

Tornac bólintott. –Nézd, a kapu előtt felsorakoztak a katonák! Mi a…

Murtagh elkáromkodta magát, és elővette kardját.

-Hát nem tehetünk mást, harcolunk!- kurjantotta, s belevetette magát a küzdelembe. Tornac utána futott, és rögtön egy ügyes mozdulattal levágott egy fejet. Mindenképp túlerőben voltak a páncélosok, s a védekezésük is jobb volt, a könnyűfegyverzetűekkel szemben. Csak átvágták magukat a védelmen; felpattantak lovukra, és kivágtattak a kapun. Utánuk nyílzáport, és még több katonát küldtek.

Murtagh káromkodva leugrott a lováról, és eléjük rohant.- Vágtass el innen! – kiáltotta vissza barátjának. Az csak bólintott, de nem ment tovább. Az ifjú nem értette a hírtelen megtorpanást, nem is foglalkozott vele sokáig, gyorsan el akart szabadulni. Kisebb sebeket kapott, s nagy sokára végzett a legtöbbel. A nyilasok kitartóan lőtték őket, és még épp kereszttűzben álltak. –Tornac, menj már! – üvöltött hátra Murtagh. – Én megállítom a többit!

-Nem fog menni, nézd! Visszafutottak a városba, és erősítést kérnek!- köhögte Tornac.

-Mi a fene!? – Murtagh eltette kardját, és barátjához futott. Rögtön megértette, mért nem vágtatott el; a lova hátsó lábából három nyíl állt ki, csodának számított, hogy még elbírta lovasát. Rémületére öreg barátja hátából, és oldalából két-két nyíl állt ki, mély sebet ütve a bőrön.

-Menj tovább egyedül… engem hagyj itt, menekülj! – mondta alig hallhatóan. Lovának lábai összecsuklottak. Murtagh letolta barátját a halott ló mögé, ami védőpajzsként tornyosult föléjük.

-Mi… de az… nem lehet! Meggyógyítalak, vagy keresünk valami gyógyítót, csak bírd még egy kicsit!- mondta az ifjú, és nagy nehezen felemelte Tornac-ot. Csak-csak összeesett barátja súlya alatt, homlokát bőven áztatta a veríték. Fogait csikorgatva feltette saját lovára az embert, majd hátrább ált, hogy kifújja magát. Tornac már alig élt, így nem tudta tartani magát, lassan csúszni kezdett lefelé; valaki azonban a segítségére sietett. Murtagh gyorsan visszahúzta a lóra barátját, így láthatta, hogy Aviel volt a segítő.

-Te meg mit keresel itt?!- kérdezte kissé szemrehányóan.

-Téged. Vagy is hát, csak megláttalak titeket harcolás közben, és utánatok jöttem. Mi történ vele?- kérdezte, fejével Tornac- ra bökve.

-Aha. Halálán van, sietek, keresek gyógyítót. Te, pedig menj vissza, mert nemsokára jön az erősítés. – Szólt Murtagh, és felugrott Tornac mögé, a nyeregbe.

-Már itt vannak.- mondta szórakozottan Aviel, és közelebb lépett Murtagh-ékhoz. Kezét az ifjú vállára tette. – Vigyázz magadra! – mondta neki.

-Te is! – felelte akadozva Murtagh. Hosszan nézett a lány szemébe, s felé hajolt. Ekkor azonban Tornac megszólalt.

- Tegyél le ide, és meneküljetek! Én már nem élem meg a hajnalt…- hörögte. – Vigyázzatok magatokra!- mondta. Murtagh tátott szájjal nézett rá. Barátja feje ernyedten dőlt vállára, s többet nem mozdult.

-Nem lehet… ez nem igaz…- rebegte Murtagh. Hátrapillantott, s látta, hogy a katonák már nagyon közel járnak hozzájuk.

-Kérlek, temesd el valahová! Ha kérdezik, hová tűntem, mond, hogy nem tudod! – mondta, és leemelte Tornac-ot lováról. Aviel átvette.

-Ha ezt kívánod, megteszem. Ő volt Tornac?

Murtagh bólintott. A katonák üvöltése már hallatszott; Gyorsan lehajolt a lányhoz, egy gyors csókot nyomott a szájára, majd elvágtatott.

Mikor már elég messze tudta magát, megállt, és hátranézett. Épp látta, hogy Aviel betemet egy gödröt, majd elrohan a város irányába.

-Még is, mit tettem?