-Igen, lehet, hogy így van.- hagyta rá a lány. – Akkor mikor indulunk?

A két fiú megütközve nézett rá.

-Épp az előbb ecseteltük, hogy majdnem meghaltál, és te meg már rohannál el, mi? – Hüledezett Murtagh.

-Ő… Igen!- vágta a rá szórakozottan Aviel. Jót derült magában a fiúk aggódásán, de nem izgatta rajta magát. Végtére is, a barátok megmentik egymást.

-Na jól van, szerintem, ha láttad volna a sebed, most nem lennél ilyen könnyelmű. – tette hozzá Eragon.

-Elhiszem, hogy igazatok van, csak… nem akarok tovább itt időzni. Minket köröznek! És ha nem figyelmeztetjük a vardeneket, pár napon belül itt van az ellenség… nem beszélve róla, hogy Urú’baen szomszédságában vagyunk!- sorolta lelombozódva. Néma csönd állt be. Mindnyájan gondolataikba merültek. Végül Aviel törte meg a csendet.

-Akkor legalább egyikőtök elrepülhetne a vardenekhez! De szerintem Eragonnak kéne. Benne bíznak a vardenek. Aztán itt van Murtagh is… neki kockázatos lenne itt maradnia is, és elmennie is.- tért a lényegre.

-Igazad van. – Helyeselt Eragon. – A tojást elviszem magammal, és odaadom nekik, hogy őrizzék.

-Igen. Én nem megyek a vardenekhez, hanem itt maradok. Aviel, neked van valami varázsitalod, amitől megváltozik az arcod! Ha adnál belőle, elrejtőzhetnék itt. A háziak úgy sem láttak még. – Mondta Murtagh.

-Igen, van. Úgy kell használni, hogy először ezt a növényt megrágod, aztán az itallal együtt lenyeled. Általában azonnal hat. – Felelte Aviel, és átnyújtotta a növényt, és a kis fiolát. Murtagh bevette szájába a növényt, és undorodó arckifejezéssel rágcsálta, aztán ivott egy kortyot az üvegből.

-Ez… borzalmas…- suttogta, s torkát markolta. Röpke percek elteltével arca elváltozott, vonásai megerősödtek, jobbesetben senki sem ismerné fel. Haja hosszabb lett, akár össze is foghatta volna, és világosabb lett, a napfényben akár szőkének is beillett. Szeme kékeszöldre színeződött. Eragon és Aviel megkövülten bámulták az ifjút, majd összenéztek, és harsogó kacagásban törtek ki. Murtagh gyorsan megnézte magát a szobában felállított tükörben, s szörnyülködve leült egy székre. Aviel nevetés közben legurult az ágyáról, de azon nyomban felállt, és megvizsgálta a kötést.

-Murtagh… rád sem ismerek…- Mondta nehezen, még mindig nevetve.

-Örülök, hogy így tetszem. De mindezt félretéve… új nevet is kéne használnom, nem?- felelte szórakozottan.

-Igen, egy új név… hmm… legyél, mondjuk  Drgan

-Micsoda hülye név… ez jó lesz!

-Jól van, meddig maradunk?- kérdezte kuncogva Aviel.

-Ameddig meg nem gyógyulsz. Sérüléssel sehogy sem tudsz majd harcolni… márpedig úgy érzem, erre sor kerül még párszor, mire vége lesz ennek.- Morogta az ifjú, még mindig feszengve, ülve székén. –Akkor ideje lenne távozni… Eragon, te el tudsz menni a vardenekhez egyedül. Én kiveszek egy szobát valami fogadóban.

-Ne egyet… kettőt.- Szólt közbe a lány. – Én nem maradok itt sokáig, és ha megbocsátasz, nem fogok veled egy szobában aludni.

-Nem tudom mennyi itt egy szoba, de ha gondolod, kiveszek kettőt. Ha van, ha nincs, akkor kénytelenek leszünk egy szálláson osztozni.

-Igen… tudom.

Eragon felállt, és távozásra készen az ajtóhoz ment. – Akkor én indulok is. – Mondta, és elment. A szobára néma csönd telepedett. Murtagh tüntetően a cipőjét nézte, de azt előre tudta, hogy nemsokára elérkezik a pillanat, amikor kénytelen lesz szót váltani Aviel-lel.

-Hát… én megyek is.- Morogta végül, felpattant, és szó nélkül a kilincsre tette a kezét. Hátra nézett, a nyelvén volt egy mondat, de inkább az orra alatt dörmögött egy köszönést, és elhagyta a szobát.

***

Megyünk a vardenekhez. – Jelentette ki Eragon, és felült sárkánya hátára.

Menjünk. Aviellel mi van?

Ó, már képes lenne nekirohanni Galbatorix-nak is.

Akkor, ha jól értem, már jól van.

Igen. Murtagh vele marad addig, míg meggyógyul, aztán, remélem, elkíséri hozzánk.

Saphira bólintott egyet hatalmas kék fejével, és elrugaszkodott a földről. Egy ugrással a levegőben termett. Eragon magához szorította a ládát, melyben a sárkánytojás lapult, nehogy leessen, és összetörjön.

Csodálkozom rajta, hogy nem kelt ki Avielnek a sárkány…

Igen, én is arra számítottam, hogy új lovast avathatunk, de úgy tűnik mégsem.

*** 

Az ég esti homályba burkolódzott. A nap rég nyugovóra tért már, az utca kihalt volt, és a házakban lámpát gyújtottak. Aviel az ablak előtt ült, és arcát az üvegnek nyomva kémlelt ki a szürkületbe. Az ajtón kopogtattak, a lány gyorsan behúzta a függönyt. A kis szobába a ház urának felesége lépett be. Kis fa tálcán húst, és kenyeret hozott, azt letette a kis asztalra.

- Jobban vagy? – kérdezte barátságosan.- Hoztam egy kis ételt. Igaz, elég szegényes, de hát másunk nincs.

-Igen. Köszönöm az ételt. Én hozzászoktam efféle ételhez, nem vagyok hercegnő. – Mondta a lány, és várakozóan az ablakra pillantott.

-Hát jó. Hozok neked valami ruhát, a lányom biztosan ad neked egyet. – felelte, és távozásra készen felállt.

-Ne, ha megkérhetem, ne leányruhát hozzon. Szokatlan kérés ez, de én szoknyában nem tudok harcolni. – szólalt meg hírtelen Aviel.

-Harcolni? Ne butáskodj, nem való az neked. De ha ezt kívánod…- Válaszolta az asszony, meglepett arckifejezéssel. Kiment, majd pár perc múlva egy nadrággal, és inggel, és egy köpennyel tért vissza.

-Tessék. Szerintem ez jó lesz rád. Hamarosan meggyógyulsz. A város gyógyítója páratlan. – Mondta. Aviel megköszönte a ruhát, majd mikor az asszony elköszönt tőle, és aludni ment, felvette új öltözékét. Minden pontosan, mint ha rá varrták volna, úgy állt. Tudta, hogy hol találja a friss kötőanyagot, ezért kicserélte a hátára erősített anyagot. Sebe már teljesen begyógyult, varrass volt, és kicsit fájt, ha hozzáért. Keresett egy kis pergament, meg egy tollat, és abban a hiszemben, hogy a háziak tudnak olvasni, ráfirkantott egy kis szöveget, melyben megköszönte a ruhát, az ételt, és a segítséget, és hogy a városban marad, de a barátjához megy.

Gyorsan letette az ajtó mellé, és kiment a házból. Kis hóréteg még mindig fedte a falu útjait. A legnagyobb ház az egész szalmatetős városkában, egy kivilágított hely volt. Nagy ajtaja előtt fa cégér hirdette:

Ezüst farkas

Hangos zene hallatszott ki a fogadóból, és mivel szerte a faluban ez tűnt az egyetlen szállóhelynek, Aviel úgy döntött bemegy. Meleg volt a helyiségben, nagy, kerek faasztalok előtt ültek a városlakók. Kívülről tágasabbnak tűnt minden, itt zsúfoltan voltak a székek, asztalok. Zsibaj volt, a beszélgetést elnyomta az élőzenekar dallama.

-Aviel! Gyere ide!- hallotta a lány a háta mögül. Megpördült a tengelye körül, és szembetalálta magát Murtagh-al.

-Mi a…

-Gyere, a szobában beszélünk! – suttogta még mindig az ifjú.

Aviel bólintott, és követte Murtagh-ot egy kis, dohos szagú helységbe. Ott két ágy állt, egymástól messze. Egy asztal volt még, és egy kitört ajtajú szekrény, melyből molylepkék szálltak ki.

-Szóval? – kérdezte Aviel, miután becsukta maga mögött az ajtót.

-Szóval. Ez lenne a szoba, amit bérelni tudtam. Ezért a disznóólért kellett annyit fizetnem, kettőt nem adott a fogadós, és ezt is csak egy hétre kaptam. – Hadarta Muratgh, és ledőlt az egyik ágyra.

-Aha. Nagyszerű. És… Nem ismert fel senki? – Kérdezte feszengve a lány, és nem tágított az ajtó elől. Tanácstalanul az egyik lábáról a másikra lépett.

-Nem.- hangzott a tömör felelet. – Mennyi ideig hatásos ez a szer?

-Sokáig, az biztos. – Sóhajtotta Aviel, és kibújt köpenyéből. Azt ledobta a másik ágyra, és

Ráült. –De ne használd el! Még kelleni fog, hogy visszaváltozz, és ebből nem terem mindenütt, úgyhogy jól vigyázz rá!

-Persze, még van belőle. Kérsz enni?

-Nem. Figyelj, nem indulhatnánk Eragon után, akár most azonnal? – Kérdezte hírtelen a  lány. Murtagh csendben felült, és nagyot sóhajtott.

-Szerintem még gyenge vagy egy nagy úthoz. Persze, szárnyalva biztonságos, és gyorsabb az utazás, de szerintem pár napot várhatunk itt. Hacsak nem talál meg minket Galbatorix.

-Nem vagyok gyenge! Se perc alatt begyógyult a sebem, semmi bajom nincs! – Duzzogott Aviel. Murtagh eleresztette a füle mellett a mondatot.

A lány felállt, és az ablakhoz ment. Az párás volt, és koszos, ezért letörölte a kesztyűjével. Kint apró lámpások csoportja látszódott, melyeket páncélba öltözött emberek fogtak.

-Rossz hír. Úgy látom a birodalom katonái, jöttek látogatóba.

Murtagh villámgyorsan mellette termett, és elkáromkodta magát.

-Nekem nincs kedvem válaszolni a kérdéseikre, szerintem tűnjünk innen, szépen, gyorsan, és emlékezetesen.- Mondta, és kacsintott egyet a lányra. –Fogd a kardot, szükséged lehet rá.

(Folyt.Köv.)