„Vakító zöld fények villantak. Egy kis lény sétált ki a fényből, és valamit magyarázott, egy különös, földöntúlinak tűnő nyelven....Vanilor”

Murtagh megkövülten meredt a távozó lányra. Tövis taszított egyet rajta a farkával, ezzel arra célozva, hogy ne hagyja csak úgy elmenni.

-Aviel… Ugyan, ne butáskodj. Itt megfagynál egyedül…- Próbálta meggyőzni barátját az ifjú. Szíve a torkában dobogott, furcsa érzése volt, olyan, amelyet eddig csak kétszer érzett. Megpróbált elhessegetni egy képtelen szót, de valahogy a fejébe ragadt. Szerelem… ugyan már! Megrázta a fejét, és komorabb hangnemre váltott.

-Semmi értelme annak, hogy elmenj. Eragon amúgy is erre jön, remélhetőleg neki sikerül lebeszélnie erről.

-Hol j…?

Ekkor egy hatalmas zafírkék sárkány suhant át a fejük fölött, majd kecses libbenéssel Tövis mellé szállt, és Eragon hangos puffanással leugrott a nyeregből.

Aviel visszafutott Murtagh mellé.

-Hová készültetek?- Kérdezte felvont szemöldökkel az érkező fiú. Meglepetésére Aviel üdvözlésképpen átölelte, majd Murtagh mellé állt, és a szabályosan tátott szájjal álló ifjú képébe vigyorgott.

-„Te…te…”- tátogta Murtagh, de észbekapott, és érzelmeit letörölte arcáról.

-Figyeljetek. Én nem akarok tovább a terhetekre lenni, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek. – váltott komorabb hangnemre a lány.

-Ne hülyéskedj. Mért akarsz elmenni?- Csodálkozott Eragon. Kérdőn bátyjára pillantott, de az csak a cipője orrát bámulta. –na jó. Ha az a bajod, hogy Murtagh nem jöhet velünk Ellesmérába, vagy valami ilyesmi, akkor elmondanám, hogy ő semmiképp nem akar odamenni. Viszont van valaki, aki szívesen találkozna veletek. – A szavaknak súlyos behatása volt, de az említetteken csak apró jelek látszottak. Murtagh felkapta a fejét, és villogó szemeit Eragon, és Aviel között jártatta. Aviel arcán apró vörös foltok jelentek meg, és igyekezett nem a fiúkra nézni.

Eragon sóhajtott egyet, és Saphirához sétált. Nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen valakit. A zafírpikkelyek mögül Nasuada bújt elő. Boldogan mosolygott Murtaghra, de arcán látszott, hogy egy cseppet tart is tőle. Az ifjú fejet hajtott előtte, Aviel csak áldogált mellette.

-Murtagh! Örömmel látom, hogy élsz, és elméd még tiszta, nem fertőzte meg Galbatorix. Hálával tartozok neked, még úgy is, hogy elárultál minket. A te segítségeddel szerezte meg Eragon Galbatorix utolsó tojását. Köszönöm. – Mondta még mindig mosolyogva, a többi közlendőjét már mindenkinek címezte:- viszont a tojás nem maradhat a vardeneknél. Nekünk már amúgy is sok a gondunk. A tündék felajánlották a megőrzését, de ha nem kel ki, semmi hasznát nem vesszük. Gondoltuk, hogy el kéne vinni Surdába, hátha ott meglenne a lovasa, de Eragonnak most Oromis leckéire kell koncentrálnia. Murtagh, rád sajnálom, de nem bízhatjuk. Viszont Eragon megemlített egy lányt, aki szerintünk meg tudná ezt tenni. Aviel a neved, igaz?

Az említett bólintott. –Elviszem, ha úgy gondoljátok.

Nasuada és Eragon bólintottak, majd Eragon levette a nyeregből a tojást.

-Már most indulok? – Kérdezte kicsit idegesen Aviel, és átvette a csomagot. Eragon válaszolni, de akkor vakító fény villant, s a következő pillanatban, Aviel a hóban ült, és pislogva nézte az ölében ücsörgő kis sárkányt.

-Ez meg mi volt?- Kérdezte a lány, a többiektől várva a választ.

-Úgy tűnik, te is lovas lettél…- nyögte Murtagh.

-Ezt nem értem. – Mondta fejcsóválva Aviel.- Akkor most mit kéne csinálnom?

-először is nevet kéne adnod neki, nem gondolod?- Tanácsolta Eragon.

-Vanilor….-Bukott ki belőle. A sárkány bólintott egyet, bár arckifejezésén látszott, hogy jót derül az emberek zavarán. Saphira és Tövis kíváncsiskodva dugták oda nagy fejüket Aviel felé, és megszaglászták Vanilor-t.

-Ezt a nevet hallottam álmomban.- mentegetőzött Aviel, és megsimogatta Vanilor fejét.

-Akkor új terv. Először is Ellesmérába kell mennünk. Murtagh, te elvileg nem jöhetnél velünk, de csak egy darabig leszünk ott, szóval megvárhatsz minket.

Mindenki nagy meglepődöttségére Murtagh beleegyezett az utazásba.

-Mire várunk még? Induljunk!

(Folyt. Köv)