Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak az oldal létrejöttében: Izikének, aki a banneremet és vendégkönyvemet csinálta, valamint megtanított a képek készítésére, Fantának aki a buttonjaimat csinálta, Napsinak a mozgó Nyúlmami feliratot és az üzenőfalat, Sissinek pedig, hogy mindig buzdít!
Köszönöm!!!
|
|
|
|
ÁLOM
Legyen az
álomban tenger,
Végtelen ég kék,
messziről jövő
nyári zápor…
Aszfalton gőzölgő
forró pára legyek,
Lenyugvó napba
mikor belenézek…
Síratom emlékeimet,
s újra végigélem,
Pereg a perc,
s én futok utána,
Jelenemet egyszer
talán utolérem…
Akasa: Hajnali közhelyek
Emlékezem.
Azaz múltam morzsáit
Rágom.
Próbálom tetten érni
Sosemvolt bátorságom.
Neked semmit sem
Hoztam.
Kezemben semmi
Sincsen.
De arcom ráncaiba véste,
neved kezdőbetűit az
Isten.
S ha elalszanak bennem
A Dalok…
Eljön majd értem Apám,
És kézen fog a Halott.
S ha az Úr kérdezi,- Fiam!
Megérte?
A Te neved suttogom
Akkor.
S a földig hajolok a
szélbe
Marinaweb: A Tündérpor lángja
Ég, lobog a fájdalom tüze
S egy kistündérke szárnya,
Megpirul benne.
Hullámzik, csobog
a csodák tengere
S egy szép hableány
fényét
Leli benne.
A hajnali nap sugara
rámered,
S a fény lassanként
elrebeg.
Ebben lesz,
mit hosszan nézel,
A lángoló tűzben
tudod mit érzel.
Li Tai-PO:
Tündérsziget
Ó drága Napfény,
tündér Holdvilág!
Sugárotokból él
e holt világ,
S körökben,
miknek útja végtelen,
Ó hogy szeretnék
élni veletek!
Hallottam egykor,
régen, hajdanán,
Van egy sziget,
melyet túl Indián
Rejt kék ölén
a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn
aranyág fakad,
S tündér les rád
minden virág alatt!
Ki ide ér, az többé
sohse sír,
haja nem őszül
arca rózsapír,-
Ó Boldogság,
hadd jöjjek most veled,
Míg a tündérek
szigetére érünk,
Hol örök fényt
szitál a kikelet!
|
|
Reményik Sándor:
Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt,
ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor,
s örök idegen.
József Attila:
Úgy szeress
Tedd a kezed
Homlokomra,
Mintha kezed
Kezem volna
Úgy őrizz, mint
Ki gyilkolna,úgy
Mintha éltem
Élted volna
Úgy szeress,
mintha jó volna
Úgy, mintha
szívem szíved volna
Úgy őrizz,
mint ki gyilkolna
Úgy, mintha
éltem élted volna
Apolliner:
SZEMEDEN
Szemeden e
tengerszemen
Alámerül szegény
szivem
S a szerelem
S téboly vizében
oldja bent szét
A Bánat és az Emlék.
|
|
Lunának köszönöm!
|
|
|
|
A bércek énekelnek
Hallottad már, mikor az esti-kék hegyek csoportja egy dörgedelmes ősvitába kezd?
Halvány lilán mikor leszáll az est, s a völgyben puska robbant zord halált, hallottad már a félelmes zenét: az őserdők felharsogó szavát?
A rianást, amely követve nyomba' a hang után a végtelenbe fáj, s fülekbe zúg:bújkáló idegen, a végtelen szentség előtt megállj!
És a vadász, ki lent a szőke völgyben csodálkozva a bérctetőre torpad, vad félelmében énekelni kezd, s önhangjától ijedten összeborzad.
Bogáncs
Száraz bogáncsot üldözött az orkán pókháló-fátylas, őszi dombon át, s közben halál-rapszódiákat orgonált.
Engem is úgy űz a Sors szele, és úgy szegődött társamul a bánat, mint bogáncshoz a bükkfa levele, s a kísérésben soha el nem fárad.
Testvér, ha látsz a bükkös alján szél-tépett, árva vad bogáncsot, suttogj el érte nagy titokba' a harmat-könnyes alkonyatba egy hófehér, szent imádságot.
Lohengrin
Megkérditek majd: honnan jöttem, miért vagyok, miért születtem, akkor tudom: ez a halál.
Akkor jön majd a hattyú értem, szomorú némán, hófehéren, s előttem csöndesen megáll.
Tudom előre: ez az óra létünknek őszi véradója, s e kérdés régen vár reám.
Akkor némán kengyelbe lépek, s a régi várba visszatérek, hó-sápadt hattyú-paripán.
"Non inutilis vixi"
Az életünk egy furcsa kis mese, szeszélyes játék, bús színész dolog, minden egy szürke váz körül forog, fénnyel cifrázva, könnyel is tele... Az életünk egy furcsa kis mese.
Ami körülvesz, minden: színfalak. Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak, a fény, a rózsa, a dal, a babér, ha majd kilépünk, újra visszatér, s új élet-színészeknek itt marad. Ami körülvesz, minden: színfalak.
S vajjon, ha majd a halk függöny legördül, s érezzük már a Csend leheletét, elmondhatjuk a taps elé kiállva, hogy nem játszottuk mi sem el hiába e végzetes, csodálatos mesét?
"Nolite tangere circulos meos"
Mikor nagyon erős a támadás, mikor letéptétek már minden álmomat, s számomra többé semmi, semmi más: erős, nyugalmas szent hitem maradt, mikor lelkemen már mind romok a délibábon épült templomok: hogy a hitemet senki meg ne sértse, Archimédeszként a vaksötétbe magam körül egy bűvös kört vonok.
Eddig lobogtam, küzdtem, vágytam, égtem: utolsó végváramba visszatértem, s dárdák elől páncéltalan magam egy láthatatlan körrel kerítem.
Megálljatok! Ezen túl Én vagyok, és a Hitem!
Nekünk mi marad?
Ha majd lehull az utolsó levél, mely fogva tartott még egy kis nyarat: nekünk mi marad?
Ha majd a dombot hómező takarja, temető lesz a tölgy-erdők avarja, s halottá némul minden vadpatak?
A tél kacagva szórja a szelet, vándormadár lesz minden boldogságunk, és enyhülést többé hiába várunk, mert jaj, majd sírni nem lehet!
Ha elszáll, majd a legutolsó álom, amelyben hittünk még egy kis nyarat, s a napsugár is messze költözött: reménytelen, nagy hómezők fölött nekünk mi marad?
Miért sír a szél?
Miért sír a szél? jaj miért zokognak ezek a könnyes régi nóták, rügyek között a hervadást mért dalolják?
Mért hajtja le fejét a fenyves, s mért tép az est szívünkbe jobban, mikor a rózsaszínű némaságba dobban?
Nyárfalevél mért reszket úgy, s mért keresi a lomb a sírját...? Harmat-könnyüket a hajnalok, jaj, mért sírják?
Ha jönne valaki, aki egyszer megmondaná nekem, csak úgy csendesen: ahol ennyi csoda-virág terem, a hullámos erdélyi bérceken mért sír a szél...?
| |
|
|
EMLÉKEZZ
Christina Georgina
Rossetti
Emlékezz rám,
ha tőled
messze-messze
a hallgatag
országba érkezem,
s nem foghatod meg
többet a kezem,
és nem fordulhatok
el tévedezve.
Emlékezz rám,
ha majd magad
leszesz te,
s nem szólsz
jövőnkről, úgy,
mint rendesen:
csak emlékezz és
értsd meg,
kedvesem,
késő tanács,
imádság,
minden eszme.
De ha felejtesz, s
aztán valahogy
emlékezel reám,
ne búslakodj,
mert hogyha
Éj s Romlás
a szenvedélyt
nem ölte meg,
mely hajdan
bennem élt,
százszorta jobb,
hogy mosolyogj
s felejts,semmint
emlékezz és
egy könnyet ejts
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz?
- Semmit, soha többé.
Miért?
- Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy?
- Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív?
- Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel?
- Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz?
- Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet?
- Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben?
- Ennyi.
Látsz végső célt?
- Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz?
- Hogy várom a halált.
Jó lesz?
- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít?
- Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy?
- Az, aki megadta magát.
Kinek?
- A fájó, örök Szerelemnek.
Albertini: Az angyal
Az ajtókba beleütődik
a fákba is bele.
A fény se látja Őt, a szél se,
s az ablakok szeme.
Igen: az ablakok szeme.
A városokban idegen már.
Róluk emléke sincs.
Holtan bolyong.
Holtan bolyong utcák során át.
Ne kérdezzétek! Csak elébe,
Vagy mégse, mégse.
Szeme, hangja, árnyéka sincs
Az sincs, bizony.
Láthatatlan Ő a világon
mindenkinek.
FEHÉR SIRÁLYOK
Yeats
Volnánk fehér sirályok,
édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík,
s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj
kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett,
mely nem múlik sosem.
Fáraszt a harmatos álom,
rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes;
se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra
harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok
lennénk
a habon, te meg én!
Lelkem szigetvilágok
s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne
s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna
láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok,
édes, a ringató habokon!
|
|
|
|