Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak az oldal létrejöttében: Izikének, aki a banneremet és vendégkönyvemet csinálta, valamint megtanított a képek készítésére, Fantának aki a buttonjaimat csinálta, Napsinak a mozgó Nyúlmami feliratot és az üzenőfalat, Sissinek pedig, hogy mindig buzdít!
Köszönöm!!!
|
|
|
|
ÁLOM
Legyen az
álomban tenger,
Végtelen ég kék,
messziről jövő
nyári zápor…
Aszfalton gőzölgő
forró pára legyek,
Lenyugvó napba
mikor belenézek…
Síratom emlékeimet,
s újra végigélem,
Pereg a perc,
s én futok utána,
Jelenemet egyszer
talán utolérem…
Akasa: Hajnali közhelyek
Emlékezem.
Azaz múltam morzsáit
Rágom.
Próbálom tetten érni
Sosemvolt bátorságom.
Neked semmit sem
Hoztam.
Kezemben semmi
Sincsen.
De arcom ráncaiba véste,
neved kezdőbetűit az
Isten.
S ha elalszanak bennem
A Dalok…
Eljön majd értem Apám,
És kézen fog a Halott.
S ha az Úr kérdezi,- Fiam!
Megérte?
A Te neved suttogom
Akkor.
S a földig hajolok a
szélbe
Marinaweb: A Tündérpor lángja
Ég, lobog a fájdalom tüze
S egy kistündérke szárnya,
Megpirul benne.
Hullámzik, csobog
a csodák tengere
S egy szép hableány
fényét
Leli benne.
A hajnali nap sugara
rámered,
S a fény lassanként
elrebeg.
Ebben lesz,
mit hosszan nézel,
A lángoló tűzben
tudod mit érzel.
Li Tai-PO:
Tündérsziget
Ó drága Napfény,
tündér Holdvilág!
Sugárotokból él
e holt világ,
S körökben,
miknek útja végtelen,
Ó hogy szeretnék
élni veletek!
Hallottam egykor,
régen, hajdanán,
Van egy sziget,
melyet túl Indián
Rejt kék ölén
a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn
aranyág fakad,
S tündér les rád
minden virág alatt!
Ki ide ér, az többé
sohse sír,
haja nem őszül
arca rózsapír,-
Ó Boldogság,
hadd jöjjek most veled,
Míg a tündérek
szigetére érünk,
Hol örök fényt
szitál a kikelet!
|
|
Reményik Sándor:
Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt,
ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor,
s örök idegen.
József Attila:
Úgy szeress
Tedd a kezed
Homlokomra,
Mintha kezed
Kezem volna
Úgy őrizz, mint
Ki gyilkolna,úgy
Mintha éltem
Élted volna
Úgy szeress,
mintha jó volna
Úgy, mintha
szívem szíved volna
Úgy őrizz,
mint ki gyilkolna
Úgy, mintha
éltem élted volna
Apolliner:
SZEMEDEN
Szemeden e
tengerszemen
Alámerül szegény
szivem
S a szerelem
S téboly vizében
oldja bent szét
A Bánat és az Emlék.
|
|
Lunának köszönöm!
|
|
|
|
Mikor a bujdosó Istennel beszél
Uram, én nem tudom az igazságot, miképpen osztogatod ezután, hogy mindenkinek bár maréknyi jusson. Annyit tudok csak: esztendeje immár, hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.
Tudnod kell Uram, hisz meindentudó vagy: nem akartunk mi semmi mást, csak élni. Szántani, vetni és remélni. Szántani, vetni és remélni jó munkáért vidám aratást. Nem imádkoztunk sokat, az igaz. De szerettük a világodat, Uram, ahogy megadtad: gondokkal telítve, búval és örömmel fűszerezve, a tövisek között egy-egy virág... szép volt Uram, jó volt a világ.
Szerettük a patakodat, mely zengve selyempartok közt vígan szökdösött. A szellőt, ahogy hegyeidről este virágillattal megrakodva jött. Hajnalodat, amikor bokrétásan felkacagott az ablakunk alatt. Szerettünk minden bokrot, fát, virágot, pillangót, felhőt, madarat...!
Apánk kezét. Anyánk mosolyát. Kisgyermekünk első kacaját. A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt. A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt, Feléd, Uram, akár a jegenye! Jövendőt kért! Békét és életet! Mégis a balkezed mozdult elénk s reánk bocsátottad a végzetet.
Most már igazán nem tudom: a sorsot hogyan s miképpen rendezed. De bujdosók könnyében s bánatában nem lelheted Uram a kedvedet.
Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég sem derít itt sugarat miránk. Bajor erdőkön bujdosó magyarnak bogáncsos úton nem terem virág. Más itt a szél. Másként suhog az erdő. Más nyelven szólnak a patakok. Bozót tépi a bujdosó magyart, kivert, hazátlan, árva és zavart... Uram, Te ezt így nem akarhatod!
Amerre járunk: köd lepi az erdőt. Nyögnek a fák és tövisek sebeznek. Bármerre indul céltalan nyomunk: még az ösvény is átfordul keletnek.
Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk! Mindegy hogyan és mindegy milyen áron! Nem akarunk többé bujdokolni ezen a zord, otthontalan világon! Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva, tépett lélekkel és halálra váltan: Csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!
Vert farkas mellé farkasnak beállunk, vagy koldusnak a templom küszöbére, rabnak, ha kell, testvér-rabok közé: csak hazajussunk végre! Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz s megértsük, amit zúgnak a szelek...!
Ha Szodoma láttán kővé változom: Uram, én akkor is haza megyek! Nincsen napodnak máshol melege. Sehol sem olyanok a csillagok. Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!
Add újra látnom apámat, anyámat, vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet... Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe eldobva végre a vándorbotot s úgy súgjam megadással: Miatyánk... sokat vétettem Ellened s nagyot... de nézd: megtörtént a Te akaratod.
Hálaadás
Ó, hála neked, könnyek Istene: hogy adtál nekem két síró szemet, és fájdalmat, és bánatot is hozzá, s egy lelket, aki sohase nevet.
Te tettél ősz rokonává engem adtál magától omló könnyeket, hogy megsirassak minden hantra hulló, reszketve hulló őszi levelet.
Ó hála néked könnyek Istene, hogy annyi bús mosolyt adtál nekem, s megenegdéd, hogy mindent eldaloljak egyetlen húrra hangolt lelkemen.
Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne, hogy húromat másra hangoljam át: Hálátlan voltomon haragra kelve, Isten-kezeddel leszakítanád.
Látható az Isten
Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben Ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. De jaj annak, ki meglátására vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt. Az csak olyankor látja őt, mikor leszállni fél az álom: Ítéletes, Zivataros, villám-világos éjszakákon.
| |
|
|
EMLÉKEZZ
Christina Georgina
Rossetti
Emlékezz rám,
ha tőled
messze-messze
a hallgatag
országba érkezem,
s nem foghatod meg
többet a kezem,
és nem fordulhatok
el tévedezve.
Emlékezz rám,
ha majd magad
leszesz te,
s nem szólsz
jövőnkről, úgy,
mint rendesen:
csak emlékezz és
értsd meg,
kedvesem,
késő tanács,
imádság,
minden eszme.
De ha felejtesz, s
aztán valahogy
emlékezel reám,
ne búslakodj,
mert hogyha
Éj s Romlás
a szenvedélyt
nem ölte meg,
mely hajdan
bennem élt,
százszorta jobb,
hogy mosolyogj
s felejts,semmint
emlékezz és
egy könnyet ejts
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz?
- Semmit, soha többé.
Miért?
- Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy?
- Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív?
- Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel?
- Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz?
- Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet?
- Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben?
- Ennyi.
Látsz végső célt?
- Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz?
- Hogy várom a halált.
Jó lesz?
- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít?
- Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy?
- Az, aki megadta magát.
Kinek?
- A fájó, örök Szerelemnek.
Albertini: Az angyal
Az ajtókba beleütődik
a fákba is bele.
A fény se látja Őt, a szél se,
s az ablakok szeme.
Igen: az ablakok szeme.
A városokban idegen már.
Róluk emléke sincs.
Holtan bolyong.
Holtan bolyong utcák során át.
Ne kérdezzétek! Csak elébe,
Vagy mégse, mégse.
Szeme, hangja, árnyéka sincs
Az sincs, bizony.
Láthatatlan Ő a világon
mindenkinek.
FEHÉR SIRÁLYOK
Yeats
Volnánk fehér sirályok,
édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík,
s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj
kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett,
mely nem múlik sosem.
Fáraszt a harmatos álom,
rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes;
se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra
harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok
lennénk
a habon, te meg én!
Lelkem szigetvilágok
s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne
s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna
láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok,
édes, a ringató habokon!
|
|
|
|