A csincsilla,ez a pufók, szürke mókushoz hasonlító barátságos, ám igencsak sokrétűen "felhasználható" kis rágcsáló Amerika felfedezésével, az Andok hegységbõl indulva kezdte meg európai hódító körútját (csak úgy, mint kollégája a tengerimalac). A csincsillák eredeti élőhelyükön csapatokba verõdve, a kövek között bújkálva élték éjszakai életüket. Nevüket a spanyol hódítóktól a CHINCHA indiánok után kapták, azok után akik vadásztak rájuk, húsukat megették, bundájukat pedig ruhaként, takaróként használták.

A CHINCHÁK azonban -bármennyire szerették volna- nem élvezhették túl sokáig a csincsillák által nyújtott kényelmet. Az őket leigázó Inkák ugyanis hamarosan megtiltották nekik a csincsillaruhák viselését, és a csincsillaprém pillanatok alatt az Inka uralkodóosztály ruha-alapanyagává vált -és kizárólag az Inka nemesek viselhették õket.

Nem sokáig örülhettek azonban az Inka nemesek a győzelemnek. A XVI. században ugyanis a Spanyolok leigázták őket (ha jól sejtem, sok CHINCHA indián dörzsölte akkoriban kárörvendõen a tenyerét , és elkezdõdött a spanyol nemesek híres -vagy inkább hírhedt- zsákmányszerzõ körútja.

Mivel adó már akkoriban is létezett, az egyik alattvaló egy ékszerekkel és aranytömbökkel telepakolt dobozt küldött Izabella királynõnek. Azt nem igazán szerette volna, ha megsérül az értékes doboz, ezért azt egy Inka vezértõl zsákmányolt csodaszép csincsillatakaróba csomagolta.

A követ, akinek át kellett volna adnia a kincseket, azonban úgy döntött, hogy -vajon miért:)- inkább a fényûzõ életet választja, és megszökött a kincsek legnagyobbb részével. Mivel volt egy kis lelkiismeretfurdalása, ezért a csincsillabundákba csomagolt dobozt biztos ami biztos alapon elküldte királynõjének. Pechjére nem jutott túl messzire, hamar elfogták a királynõ katonái. És, ahogy az már lenni szokott, a gonosz el is nyerte méltó bûntetését....vagy mégsem?...Hát, a nõk már csak ilyenek. A királynõ még soha nem találkozott ilyen gyönyörû, fényûzõ és ritka szõrmével, így elfogása után halálbûntetés helyett inkább lovaggá üttette tolvaj barátunkat:))

Így történt, hogy a csincsillabunda a spanyol nõk álmainak netovábbja lett, hiszen még soha senki nem találkozott ehhez hasonló lágy, puha, könnyû, kékes-szürkés árnyalatú, csillogó bundával. Mindenki, akinek akár csak egyszer is lehetõsége nyílt a bunda megcsodálására, irigykedni kezdett a királynõre. A spanyolok kereslete a csincsillabunda iránt pedig olyan óriásira nõtt, hogy Dél-Amerikában az arany és gyémántlázhoz hasonló állapot kezdett kialakulni. A csincsillabunda európai elterjedésével pedig a kereslet csak nõtt és nõtt és nõtt...

Azt hiszem semmi sem mutatja jobban a kereslet nagyságát, hogy pl. 1899-ben pl. Richard Glick a lipcsei "Csincsillakirály" egymagában 78.500 darab, majd 1900 és 1901 folyamán már több, min 300.000 darab csincsillabundát importált. Egyes számítások szerint ekkoriban több, mint egymillió csincsilla vált a hatalmas bundaéhség áldozatává.
Lényegében ezzel egyidõben, a brit bányatársaságokkal az Andokba érkezett angol úriemberek egyre inkább hiányolni kezdték az otthon már olyannyira megszokott rókavadászatokat. Angliából rókákat hozattak, hétvégenként pedig rókára vadásztak. Hét közben pedig a róka vadászott ... éjjel-nappal.... a csincsillára.

"Hála" az angol úriemberek hobbijának, a spanyol nemesek irigységének és az európai bundaéhségnek, a csincsillákat, sok más értékes állathoz hasonlóan a század végére már a kihalás veszélye fenyegette. Ennek hatására 1918-ban a chilei, a perui és a boliviai vezetés -végre- betiltotta a kis állatok vadászatát és a szõrmeexportot. De ekkor már úgy tűnt, hogy túl késõ volt.

A fordulat 1918-ban következett be, amikor is egy Mathias F. Chapman nevû, az Anaconda Coppernek dolgozó bányamérnök egy indián vadásztól megvette élete első élõ csincsilláját. Ekkor született meg Chapman fejében a saját csincsillatenyészet megalapításának a gondolata. A sors iróniája, hogy eredetileg -hozzánk hasonlóan- ő maga is háziállat szerepet szánt volna a kis szőrmókoknak, ám végül a szőrmepiac irányába fordult. (Durva. Még a mai napig is az az általános vélemény, hogy ha nem lennének szőrmetelepek, a csincsilla se lenne... mialatt lehet, hogy pont ezért nem terjedt el korábban? Elgondolkoztató...)

Társai természetesen bolondnak hitték, amikor bejelentette, hogy az összes eddig történt háziasítási kísérlet kudarcbafulladása után, pontosan õ fogja megmenteni a kihalástól ezt a fajt. Indián vadászokat fogadott, és az élve elfogott "kék" csincsillákért cserébe aranyat igért nekik.

A csincsilláknak több típusa (alfaja) is élt a hegyek között, mint pl. a kisebb méretű és az alacsonyabban fekvő területeken élő "Costina" és a magasságot kedvelő "Lanigera". Mivel az alacsonyan élő -és így könnyebben levadászható- Costina addigra lényegében már teljesen kihalt, Chapman a nagyobb méretű Lanigera típusú csincsilla után kutatott.

Négy évig (1919-1922) járta az Andok lemagasabb, kb. 4300 és 5500 méter közti csúcsait 23 indián társaságában, így sikerült összegyûjtenie 11 élõ példányt (vegyesen Costina és Lanigera típusút - 7 hímet és 3 nőstényt). A keresés embertelen körülmények között zajlott. Jól jellemzi a helyzetet, hogy volt olyan csincsilla is a megmentettek között, akit szamárháton, hatalmas (egy 5 gallonos, kb. talán 19 liter körüli) olajos"hordóban" hoztak le a hegyről - méghozzá anélkül, hogy egy csepp vizet is kapott volna az étel mellé. Az indánok szerint ugyanis a csincsilla ha vizet kap, meghal. (Szerinted?:)
A csincsillákat végül speciális, Chapman által kifejezetten nekik készíttetett faketrecekben, nap elől védve, jéggel hűtve lassan, sok-sok pihenővel hozták le a hegyekből - hogy hozzászokhassanak a magasságváltozáshoz.
A chilei kormány azonban megtagadta a csinek kiutaztatását és úgy tűnt, hogy hiába volta sok fáradozás. Chapman azonban kitartó ember volt így elérte, hogy 1923-ban engedélyezzék ennek a különleges és értékes szállítmánynak az országból történő kivitelét.

Az új hazájukba vezető út aligha volt izgalommentes. A csincsillákat vonattal, gőzhajóval, teherhajóval, a hajóra egyszerűen zsebben "felcsempészve", jéggel, nedves kendőkkel hűtve szállították Kaliforniába. (A Palena nevű gőzhajóval utaztak át Callaoba, a japán Anyu Maru nevű teherhajóval pedig San Pedróba - Kaliforniába)

1923 február 22-én pedig a 11 csincsilla helyett 12 sikeresen meg is érkezett az Egyesült Államokba (Sajnos az egyik csincsilla meghalt, ám két bébi is született). Õk lettek a mai csincsillapopuláció õsei.
Chapmennek nem volt könnyű dolga és úgy tűnt, minden körülmény ellene fordult. Miután a csincsilláit Los-Angelesből a farmra költöztette, úgy tűnt, gondok lesznek a vízzel, majd mindez fokozandó betörtek hozzá és elvitték a csincsilláinak csaknem a felét, akik közül sokan el is pusztultak a tolvaj sivatagon át történő szökése közben. (Állítólag - bár valószínűleg Európában adták el őket)

Mathias F. Chapman valószínűleg tényleg nagyon szerette a csincsilláit... és ők is őt:) Azt hiszem az a tény, hogy az egyik, a szállítóketreceket készítő német kovács után elnevezett "őscsincsilla" "Öreg Hoff" Chapman 1934 december 26-i halálát is túlélve kb. 22 évesen halt meg, mindent elmond.

Bár a mai csincsillapopuláció és maga a csincsilla-üzletág létrejötte Chapman nevéhez fűződik, a mai csincsillák (és talán a Te csinjeid ősei) már nem feltétlenül csak ezeknek az ős-csiniknek a leszármazottai. Az USA-ba ugyanis vérfrissítés gyanánt később újabb Costina és Brevicaudata típusú csincsillákat is behoztak Dél-Amerikából.

Ennek ellenére az 1950-es években egy tenyészpár még mindig dollárezreket ért és egyre többen látták meg az ÜZLETET a csincsillatartásban, találták meg a csincsillabunda potenciális piacát, és alapították meg az elsõ szervezeteket a csincsillabundák értékesítésére.

Hamarosan az elsõ csincsillabunda sztenderdek is megjelentek.