Balassagyarmat

Napfény és vihar

Voltak nevek, katlanként kondulók,
voltak fiúk, pokolba indulók,
voltak szomszédok, vad haramiák,
lapátkezű, lapátnyelvű kofák,
voltak vasvillák, rettenetesek,
voltak verő, görcsbehúzó szemek,
voltak koldúsok, vakok, reszketők,
voltak holdkóros, macskás háztetők,
voltak árnyak, az ördög leplei,
volt kis mécsem, őket hessenteni,
voltak napok, mint álmodott mesék,
s olyan hosszúak, akár ma egy év,
volt, négy kerítés közt, egy végtelen,
volt kertünkben egy púpos jégverem,
ősszel tar fejét zörgette a mák,
dob, trombita, jöttek a katonák,
és minden új volt, napfény és vihar,
minden egyszerre rend és zűrzavar.

Csipkefüggöny

Csipkefüggöny az ablakunk előtt,
fehér zuhatag. Hogyha délelőtt
besütött a nap, arany szédület
imbolygott rajta, s még légiesebb
lett a libegő lepke-szövedék.
Elnéztem a figuráit, a két
szögletes vadászt meg a lányokat,
s szerettem volna, hogy mozduljanak
végre, és hogy legyen történetük.
Néha alája bújtam: mindenütt
álom vett körül, piciny ablakok,
virágzó minták, tündér-alakok,
valami s mégis semmi: az egész
olyan volt, mint egy álló hóesés.
Máskor meg, míg az arabeszkeket
nézegettem, mint habzó felleget
hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! -
s szinte vártam, hogy elrepül velem.

Mamika szellemei

Bejárónőnk, Mamika, az öreg,
hozta házunkba a szellemeket.
Lelkeket hívott vissza és haza
háromlábú, kerek faasztala,
s ő beszélgetett velük. Még kicsi
lehettem, mikor elkezdte, csacsi,
öt-hatéves, ámuldozó gyerek.
S jöttek házunkba mások, öregek
s fiatalok, a vasútról Nagyék,
és imádkoztak, és a tenyerét
rátette mind a kis asztalra, és
kezdődött a napi szellemezés:
koppantás, egy: nem, ha kettő: igen,
kérdések s válasz, így, primitiven...
Ünnep volt (s néha egy kis félelem)
az egész ház... Tér, idő, végtelen
éj-nap folyton köröttem suhogott:
fekete árnyak, fehér angyalok.

Túlvilág felé

Ez Gyarmaton volt, a szellemezés,
ott kezdődött. De saját magam, és
még húsz év mulva, harminc mulva is
szellemeztem, játékból, sőt komisz
tréfákkal sértve anyámat, aki
az egészet tán még ma is hiszi...
Nekem az ős, érdekes babona
tetszett csak, később; de azokban a
régi napokban a hitem is élt.
Istennel a Szellem jól összefért,
s mintha nem volna elég egy világ,
másiknak nyitogatta kapuját...
Képzelem, tehát lehet: innen a
kísérleteim magyarázata,
makacs hitem gyökeréé, hogy az
anyag s erő mégiscsak ugyanaz,
álmaimé, a megmaradtaké,
örök utamé a túlvilág felé.

Az asztal táncolt

Az asztal táncolt, reccsent, kopogott,
néha a szobán is körbe futott,
lábai közt áttetsző kezeket
láttam, tolongó kísérteteket,
amint mozgatják: mind erőlködik,
hogy, barátilag, mondjon valamit,
intést, biztatást... Néha-néha rossz
szellem jött a hivásra és gonosz
zűrzavar támadt... Egyszer, hogy van-e
csakugyan Isten, az asztal dühe,
a kérdésre a válasz, szörnyü volt:
toporzékolt, ugrált, földig hajolt
és elhallgatott... Aznap sok imát
mondtunk és nem szellemeztünk tovább...
De általában nem volt félni mit,
az ember hallhatta halottjait,
rokonait: ők, sok jóakaróm,
voltak éjszaka párnám s takaróm.

Mesék és veszélyek

Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg
minden zegzúgot benépesitett
égen és földön és a föld alatt:
láthatókat, láthatatlanokat
megmutatott mindent, ami Lehet,
ami csak Volt s Van. Isten-hitemet
kezdte volna ki a kétely, hogy a
hétfejű sárkány s bármilyen csoda
csak kitalálás: alsóbbrendüek
voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek,
Óriások s a Halál - de ahogy
lehettek ördögök meg angyalok,
voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan,
hogy úgy féltem, úgy éreztem magam
a világban, ahogy egy lepke él
vagy egy légy a fecskék közt: végveszély
minden perc: nem tudni, mi lesz velünk,
bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk!

Porcellánkutya

Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek?
"Miatyánk, isten..." Már esteledett,
s anyám se kapott festéket sehol.
Ekkor, mint később, bajban, annyiszor,
fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat:
ki a kertbe és vissza! Szirmokat
hoztam, levelet, ami volt, virág,
mindent, füvet, pipacsot, violát,
s mialatt lelkem jobban tündökölt,
mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld,
piros, sárga s egyéb nedveket a
papírba, a képekbe, ahova
épp kívánkoztak. "Derék fiu vagy,"
simogatta meg égő arcomat
Márta néni. A porcellánkutyát,
mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át
megőrizte az emlék öröme.
Akkor eltört. Ez a története.