Garay János
KIS MADÁR.
Pintyőke kis madár
Lánykától megszökött,
Ugrál, repül, nevet,
A kerti fák fölött.
«Várj, várj! megfoglak én!»
Szól a lány, s érte mén.
Pintyőke kis madár
Csak ugrál, csak nevet;
Lánykának kis keze
Csak űz, csak hesseget, -
S pintyőke s lányka száll;
Vadász megettük áll.
Vadász kegyetlenül
Leejti kis madárt;
Szép lányka könyezi
A szörnyü, szörnyü kárt!
«Ne sirj, oh szép alak,
Hogy megbántottalak!»
Rossz vagy, kegyetlen is,
Meg nem bocsáthatok, -
Zokogva szól a lány,
Madárt hol kaphatok?
«Madárrá válom én;
Szeress, oh égi lény!»
S a lányka föltekint:
Madárnak nagy lehetsz;
Inkább szeretlek igy,
A mint vagy, ha szeretsz!
S vadásznak hő karán
Olvadva csügg a lány.
ÉLET ÉS ÁLOM.
Gyermekéve ős honából,
Kis világa szűk lakából
A fiú bolyongni mén;
S hagyva völgye hűs virányát,
Messze, messze szebb hazát lát
Ideálok látkörén:
,Ott, ah ott a messzeségből,
Int reményem kék ködéből,
Túl e szűk völgy oldalán;
Arra bolygok, arra térek!
Mig a szép hazába érek. -
Isten hozzád, földi lány!'
Szól az ifju, s útra mégyen, -
Bár utána énekében
A leány sír és eped:
«Álomért ne hagyd az éltet;
Csak valóság idvezíthet:
Puszta gőz a képzelet!»
S évre év jön és lemégyen, -
Ah de egyre kék ködében
Volt s maradt a légi vágy;
S kis világa szűk lakába,
Földi lánya hő karába
A bolyongott vissza vágy.
S ott a lány, de férj karában, -
Szőke kis fi van balában, -
S ajkán ily szó hallható:
«Álomért hagyád az éltet,
Megvetvén a földi keblet:
Isten hozzád, álmadó!»
ŐZIKE.
Volt énnekem egykor egy őzikém,
Legelve találtam az éren;
Még most is örűlök a mint felém
Simúla szegényke szelíden.
Ő volt örömöm nekem egyedül,
Csak ő maga kedves előttem,
És síma nyakára szerelmemül
Egy kék szalagot kötöttem.
Mezőre legelni kivittem őt,
Itatni kivittem az érre,
S az ér is örült, ha ivá vizét,
A rét csalogatta füvére.
,Halld, ifjú, birtokos úr vagyok!'
S kincsével az úr kinálgat.
«Nem, kincses ur, arra nem áhitok:
Kincs nékem e kellemes állat.»
Drágán aranyozva, de gőggel is,
A czifra királyfi belépett:
,Halld, pénzt is adok, fiu, földet is!'
«Hagyd nékem az őzfit, a szépet.»
Utána kökényszemü lány jöve,
Vigadni, mulatni az érre,
,Mily kellemes állat ez őzike!'
S leszögzi szemét a mezőre.
«Vidd, angyal, oh vidd el az őzikét;
Nem kérve is a te sajátod!»
S a lány oda nyújtja piczin kezét:
,Örökre, örökre barátod!'
A KÉT HOLLÓ.
Bükágon éjsötéten
Holló vagyon,
Ül társa ellenében
A szirt-fokon.
Bükágról szól a holló:
,Én éhezem,
Mi lesz ma, barna rabló,
Eledelem?'
S a barna társ a szirton
Károgva szólt:
«Vitéz van ott az órmon,
Halvány és holt.
Pártütközetben hullt el,
Nincs fegyvere,
Mellette solyma nyögdel,
És hív ebe,
De Zille, nője, távol
A hűtelen,
Új férj karába' tánczol
Dús termeken.»
S csattogja társa, szárnyát:
,Ez kell nekem!
Solymát te űzd, kutyáját
Én elverem!'
És szállt a két dögéhes,
Károgva szállt,
S a holt vitézen édes
Tápot talált,
Mig Zille, nője, távol
A hűtelen
Új férj karába' tánczol
Dús termeken.
A SÍR.
Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.
,Ki vagy te, sírok őre?
Alattad mely sir ez?'
«Tekints e puszta kőre,
Megmondja, mit fedez:
Mi kincsem volt s világom
E nagy világ ölén,
Legkedvesebb barátom
Itt nyugszik, - a remény!
S halmára lehevertem,
S halmán itt hervadok,
A temető lett kertem,
S kertésze én vagyok.»
És mint a kőre nézek,
S az írást olvasom,
Nagy borzadalmat érzek,
Remeg minden tagom:
A sír sötét ürében
Magamra ismerek;
S a sírásó szemében
Saját könyűm remeg.
TAVASZI DAL.
Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága!
Lombtalan áll a berek,
Víg madárka nem cseveg;
S mégis ah, mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Szellem-csókod az,
Ébredő tavasz!
Oh e bimbó-ezredek
Nem soká kifejlenek!
Ebből illatár fakad,
Abból csörge ér szakad,
Ez növény, az zöldfa-ág,
Ez fűszál lesz, az virág,
S ez, mely itt van keblemen,
Érezem,
Ez - szerelmi dal leszen.
EGY ÁLOM.
Meghalva voltam, úgy rémlék előttem, -
Éjfélsötétté vált a szép világ;
A zöld mezőt, a patakot köröttem
Forró, tüzes szelek kiszáriták;
Egy tűzokádó hamvatag lávája
Halotti szemfödélül hullt reája.
Némán, sötéten egy gyászos koporsót
Vitt négy ember a temető felé,
Örülten járt a fergeteg toborzót,
A síri dalt hárfája nyögdelé -
Ilyen lehet a végitélet napja,
Mely a világot majdan eltapodja.
A gyász koporsóban holtat vivének,
A szemfödél engem takart vala,
Fülembe síri hangok csendülének,
Szemembe tűnt az enyészet angyala;
Sötét szárnyának rém legyintésére
Jéggé fagyott szivemnek minden ére.
Dohos penészszag, rothadás, enyészet,
Fagy és éj vett körül jéghidegen;
Erőt nem érzék, lelkem semmivé lett,
Enyészni érzém minden idegem.
Egy perczenet még - rémes, szörnyű képek!
S a feloszlásnak küszöbére lépek. - - -
Igy értük el a temető kapúját,
Magától nyilt meg rémes ajtaja,
Messzéről a sír már tátotta száját,
Mely végnyugalmamul készűl vala. -
De hol vagyunk? Egy bájvirányban állok,
Hol mindenütt kéjt s örömet találok. -
Egy szép virágkert tárul föl előttem,
Mosolygó rétek, illatos mezők;
Holtak helyett élők járnak köröttem,
Itt hű barátok, ott jó ismerők;
Üdvözlő serge hölgyek- s férfiaknak,
Kik engem nyájas-szívesen fogadnak.
És én közöttük járok ép tagokkal,
Életörömben szívem feldobog;
Fülem mindütt rokon magyar hangot hall,
Érzem, hogy élek, hogy otthon vagyok,
Megint itt élek hát a drága honban?
Vagy föltámadtam-e; mig meg se haltam?
Igen, még élek! élünk mind a ketten,
Én, s az imádott szép magyar haza!
Nehéz kisértet torlott meg felettünk,
De isten volt, ki megoltalmaza - -
Oh volna jóskép e nehézkes álom!,
És teljesülne, mint rajtam, hazámon! -
Igen, igen! én el vagyok veszendő,
És elveszendünk százan, ezeren;
De néked élni kell, imádott, szent hon!
És élni fogsz én magyar nemzetem!
Miként a phőnix ezredévet éltél
S hamvából a phőnixnek új élet kél! - -
|