Ének a hosszú télhez    

Óh, meddig kell még a nyers szél
     Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
     Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
     A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
     A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
     Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
     Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
     A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
     S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
     A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
     A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
     Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
     Csak halj meg tél, neked is adunk.

Az első olvasztó szellőhöz    

Idvez légy óh lágy szelletnek
     Első nyájas párája,
A szendergő természetnek
     Felserkentő postája,
Jer, végy bosszút csendességgel
     A méreggel tele szeleken,
S hirdess békét víg lengéssel
     A megdurvult komor egeken.

Majd a mord tél vasmarkának
     Jámbor meglágyúlásán,
S a fagy zúzos páncéljának
     Harmattá lett válásán
A szép környék örvendezvén
     Zöld bársonnyal befedi magát
S áldoz néked, tömjénezvén
     Fűszerszámos viola szagát.

A kis tollas nép zengését
     Hallom már a berkekben,
Pusztult honjok zöldűlését
     Sürgetvén víg énekben,
Járd bé kis szél lengéseddel
     A gyöngyellő ligetek ölét,
Háladásul majd ott vedd el
     Érző szívünk öröme jelét.

A tavaszhoz estendén    

Itt vagy hát már óh kezdetnek
     Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
     Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
     Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
     Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
     Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
     Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
     A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
     A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
     Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
     Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
     Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
     Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
     Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
     Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
     Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
     Amint értünk ma kikeletet.

Szükségben segítség    

Mind egy célra kell sietnünk,
     Mind egy úton ballagunk,
E pályát hogy kell követnünk,
     Mind jól tudnánk azt magunk,
Óh jól tudnánk, hogy egymásnak
     Közös segítségivel
E világi vándorlásnak
     Könnyen bírnánk terhivel;
De azt véljük, hogy rózsákat
     Csupán úgy szakaszthatunk,
Ha egynehány jámborkákat
     A tövisbe buktatunk;
Hogy az élet édes mézét
     Szánkba csak úgy nyelhetjük,
Ha a mások szája ízét
     Keserűvé tehetjük;
Hogy útunkban dicsőséggel
     Csupán csak úgy járhatunk,
Ha másoknak kevélységgel
     A nyakára hághatunk.
Ez ellen már hány ezerek
     Irkáltak, de hasztalan,
Mert csak gyötrik az emberek
     Az embert minduntalan. -
Bűnnek lelke! ki földünknek
     Színét így elfoglalád,
Csak tapodd hát életünknek
     Minden szépségét alád.
De tudd meg, hogy a jó szívet
     Meg nem tántoríthatod,
Bár elővégy minden mívet,
     Amivel bosszanthatod.
Buja! Bátran dobzódhatol
     A szegények zsírjából,
Ha jobb, amit kikaphatol
     Az éhhel-hólt szájából;
De a bálok majd elmúlnak,
     S ha kifarsangolhatunk,
Álorcáink majd lehúllnak,
     S akkor majd mi múlatunk.
Csikarj te is szegény fösvény!
     Élj húzással-vonással:
Majd ha elfogy ez az ösvény,
     Megalkuszunk egymással;
Bár bírós légy, s mindenemet
     Kényed szerint nyeljed el:
Egy magamnyi sírhelyemet
     Ott tán csak nem perled el.
Vad erőszak! rút kevélység!
     Gázolj bátran bennünket:
Jó barátok lehetünk még,
     Ha lejárjuk terünket.
Vedd el minden szabadságom,
     Lássad, hasznát hogy veszed:
Én ott kezdem méltóságom
     Majd, ahol te végezed.
Az igaz, hogy ily reménynél
     Sovárogni unalmas.
Mert addig a torkos elnyél,
     Elgázol a hatalmas.
De hiában! mert más mód nincs,
     Hordjuk tisztán szívünket,
Mulattat is ez a nagy kincs,
     Dicsőít is bennünket.

Végbúcsú    

Elunván már várakozni
     A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
     A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
     Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
     S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
     Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
     Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
     Ímé már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
     Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
     Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
     Csak titeket veszlek bé.

Nyári esti dal    

Halkkal ingó lanyha pára!
     Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
     Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle gyenge szellet
     Sík mezőnk határait,
A juhász a nyájja mellett
     Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza
     A lement nap hajnalát,
Míg az éjj becsillagozza
     Szétterítve fátyolát:
Addig a menny főldre hinti
     Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
     Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
     Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
     Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
     Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
     Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegűlve
     A virággal tarka rét,
Hímje nővel egyesűlve
     Néked ontja fűszerét.
A nap éles fénnye súllyán
     Minthogy úntig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
     Alva tisztel tégedet.

Óh, palolj rá, csendes este,
     Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
     Újra nyerjen életet.
Szállj le rám is sátorozva,
     Szenderítő nyúgalom;
Közbe-közbe szunnyadozva
     Csendesedj le, kis dalom.