Budapest

November-éj, 18 ősze. A
mundér még rajtam. No de most hova?
Eddig a vonat tudta célomat:
"Pest, Pest!", s hozott. De most?! A kapukat
zárták mögöttem, s rossz volt a magány,
ahogy ott, legfelső lépcsőfokán
a Keletinek, álltam s néztem a
nagy Baross-tér holdhideg palota-
sorait: sehol egyetlen rokon!
Egy koffer könyv volt minden csomagom,
meg egy kenyér, anyám sütötte még
Debrecenben. S ez itt Pest. Szörnyüség
mégis, így, vakon nekivágni a
világnak, pénztelenül, tétova
ábrándok után! Mint hangos bilincs,
gúnyolt a szabadságom. Vissza? Nincs -
csak oda nincs út! De hát hova van?
Sehova? Mindegy: nem hagyom magam!

Őszes úr

Zerkovitzné, szép, magas, barna nő,
boldogan újságolta: "Kitünő
lakása lesz, tanár úr!" Pár hete
tanítottam két fiát. "Tudja-e,"
folytatta, "ki volt az az őszes úr,
aki a minap Önt oly ravaszúl
kivallatta?" "Ravaszúl? Engem? Ő?"
"Jó barátunk; bornagykereskedő,
mint az uram." "No de hogy vallatott?"
"Beszéltek, s Ön észre sem vette, hogy
Graf átröntgenezte!... Graf a neve."
Éreztem, hogy pirulok. "Nagy hire
van a szakmában, európai!
Ön tetszett neki. S azt kérdezteti:
nem költözne-e hozzá? Öt szoba,
egy az Öné..." "És a bér? Mennyi a...?"
"Ugyan! Gráfék oly..." - Karácsony után
így lett lakásom; s nevelőapám.

Új lakás

Szőrösen, álmos medve, s katona-
köpenyben, másztam fel Gráfékhoz. A
háziasszony (Frau Mali: bécsiek
voltak ugyanis) elszörnyedt. Ha egy
vándorcigány; de hát egyetemi
hallgató! Vagy nem?... Én meg valami
tündérvárat véltem zendülni a
szobákban, forgót, s szemem a kacsa-
lábat kereste már... Fegyelmezett
csöndben két szobalány segédkezett
kipakolni árva kofferemet:
egy ing, három harisnya, két gatya
került át a szekrénybe, könyv s füzet
viszont vagy száz... Magamra hagytak... A
radiátorból ömlött a meleg,
bakancsom szőnyegen süppedezett,
parkett, lámpák... Így, mintha fellegek!...
Hogy ébredtem, másnap dél lehetett.

Új világ

Szívem dobbant: dicsőbb kort nyit a nap;
s melyért annyi hő kebel megszakadt,
jön a nagy perc, az íge testet ölt!
Óriás perc: föl, csillagokba tört
a káprázatom! Új jelvényeket
árultak; majd az angyali sereg
szétoszlott. Bolt nyilt. A mozik tele.
Zúgott, szürkéllt az élet üzeme,
de bennem robbant hit, szó, fény, plakát:
óriás nap ez, itt az új világ!
"Ez? Ez csak polgári forradalom!",
hűtött le egy kolléga a köruton.
"Mi történt ma?" - ráért, hazakisért -;
"Néhány szó és állás helyet cserélt!..."
Otthon meg Graf: "Új kor? Új kor a jó
termelés, elosztás. A többi: szó...!"
Megborzadtam. Valóság, mi lehetsz?
Gyerek vagyok? Nem értek semmihez?!

Csillagok utasa

Hogy először tengeren - már megint
a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,
mennyi szépség mindenütt! Rohanó
fény lett a kis velencei hajó
s rajta én a csillagok utasa.
Tulajdonképp sírnivaló, hogy a
Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,
az ötlírás jegy, a táj, a kövek
a Márkus téren a talpam alatt,
s hogy a gőzös most énvelem szalad
ki a Lidóra az örök vizen!
Mintha valami szörnyű félelem
űzött volna, hogy mindez nem igaz
és eltűnik, úgy ittam-ettem az
új világot, Alpokat, utcalányt,
tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,
összevissza: minden pillanatom
ima volt és újjongó fájdalom.

Sárga liliom

Mi bánt? Mi? A sors! - Ne nevess ki! - A
sárga liliomnál, a pocsolya
partján álltunk - emlékszel? - süppeteg
nádon, tőzegen imbolyogva, meg
ölelve egymást és csókolva (te
félve, hogy látnak, én boldog fene-
bánja-kedvben). A kékbőrű vizet
néztük; s már nyúltam, letörni, neked,
tündérkém, az új tündért, amikor
észrevettem, hogy egész hangyaboly
szorong rajta: az áradt Balaton
felett, mint egy zöld-sárga árbocon,
ott rekedtek: az illat és a méz
csalta csapdába őket, a munka és
kötelességtudás: vagy ötvenen
őrjöngtek a kis, nyurga szigeten,
rabok, veszendők... Lám! - gondoltam, és
szívem elszorult. - Ennyi az egész.

Fény, fény, fény

Lázadás lettem, égiháború,
tűzvész; nem szelid sugárkoszorú;
fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar!
Villám-agancsait a Zivatar
büszkén hordozta előttem, hiszen
heroldom volt, apám és istenem;
de nem tudtam kótázni a szavát,
vagy csak néha. Már nem fogott a gát,
a babitsi, és erőm parttalan
áradt, hígult. Új formák mágnesét
akartam; s törni a régiekét
(nem lévén urunk); s új izlést, s olyan
új logikát, mely, mint egy zenekar,
saját magának is belerivall
a dallamába: vágyak s mámorok
viharát zengtem Wagner álmodott
lelkével, ifjú, káprázó titán,
dörgő dobokkal és lángtrombitán.

Adria

Először a szem, aztán a kezem
csókolt, aztán minden érzékemen
elömlöttél, hullám hullám körűl,
aztán gyönyör és táj összevegyűlt,
és táj és ember: egymás partjain
ringtunk, hevertünk, s mi voltunk a szín
a nyári réten, a pipacs, s a nap,
s láttuk, a lepkék bennünk párzanak,
s felhő voltunk s kék-arany végtelen,
és már nem tudtam, hogy mi van velem:
a mondhatatlan zsúfolta a szám,
de összevissza dadogtam csupán,
hogy édes, és hogy iszonyú zene,
és szárnyak, és isten árama, te,
aztán kiégtek a tudott szavak:
villámok kettős deltája szakadt
lelkünkbe, és elmerített a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

Hangok tükrében

Mikor láttátok? Nem jár már közénk.
Miket szeret most? A várost, a fényt.
Az embereket? Azt csak hiszi. De
titeket, felhők? - Nincs ránk ideje.
S rátok, tücskök? Opera kell neki!
Sajtó, tudsz róla? Hogy bolseviki.
Lélek, te mit? Tisztuló tüzeket.
Hivatal? Nős, albérlő, egy gyerek.
Pénz, ismered? Kit? Hogy hívják? Ugyan!
Pletyka, te? Frakkja s száz viszonya van.
Festő? Mongol-arc, haja barna, lóg.
Pincér? Bal kettő: pohár vize volt.
Szívébe táj mélyre mi hasitott?
Én: Tátra; Tenger; Mi: Dolomitok!
S mit mondtok rá ti, kritikusai?
Jó; rossz; képtelen; őrült; mesteri.
Ész? Szárnyas hit. Szív? Istentagadó.
S te, Csillag? Mégis miközénk való!

A legfőbb boldogság

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.

Mint a szerelem

Olyan ez majdnem, egész olyan ez,
mint a szerelem. Mos, öblít a szesz,
a részeg láng. Mélybíbor trombiták
hozzák a lélek örök hajnalát
s a tudat a húsnál meztelenebb.
Vagy hangos tükör vagyunk? Idegek
feleselése? Kiéivel? A
táj ismerős: zöld-arany mámora
ringatott fénynek, árvíznek... Mikor?...
Csak az néma volt... Ez meg... Hogy sodor
a megállt idő!... Csukódik a szem,
s álom harsan át érzékeiden,
álom, mely tűz-ábrákká alakít,
álom, mely lázként tágít, zsugorít,
álom, melyben viharként száll veled
a tulajdonképp tétlen képzelet,
álom, melyben ég s föld zeng s tündököl,
és egész testünk csorduló gyönyör.

Gyöngeség

Millió méh zümmögő moraja
árad be ablakomon. Bár soha
ne kéne mozdulni! Szívem alig
bírja robotját, dobbantásait,
úgy húz, úgy fojt, úgy megöregedett.
De te mikor fáradsz ki, gyűlölet,
gonosz, ki folyton kísérsz, tudva, hogy
dühöddel szemben védtelen vagyok?
Gondoljon rám a Föld túlsó felén
haraggal csak egy ellenségem, én
már szenvedem ádáz fulánkodat:
az gyilkol most is. Kint delel a nap;
nagy béke zsong. Nem volt igazatok!
Nem lesz! Óh Krisztus, de gyönge vagyok,
de keresztény, de beteg! Harc? Velem?
Ne vétkezzetek tovább ellenem!
Szörnyű ez... S óh, kint a nyár zsivaja,
millió méh zümmögő moraja!

Rémület

Ahogy hideg hasukkal mereven
összetapadtak, az a szerelem,
az a látvány a régi temető
árkában a hídroncs s a barna kő
között, ahol a hegyről lejövet
megláttam őket, az a jelenet
azonnal meghökkentett, bár alig
értettem, s inkább hogy egymást ölik,
vagy tán már meg is ölték, valami
effélét gondoltam, még akkor is,
mikor kissé megemeltem, előbb
(miként hittem) a férfit, majd a nőt:
aztán valami megborzongatott
s egyszerre minden eszembe jutott:
kettős gyönyörük négyes kapcsa, és
hogy most hetekig így maradnak, és
egyebek, Én, Te, s Isten, s így tovább. -
És rémülten néztem a két csigát.

Nem és Igen

A fülkében csak ti. Megszakitott
csókként röpködtek a szavaitok,
sóváran már s még anyagtalan, és
magasból szállva a tények nehéz
világa felé. Tudtátok, mi lesz,
de a Nem! még erős volt: hátha ez,
ez az egész csak csapda, s nem a vágy,
az igazi, hanem a hiuság,
hátha csak az eseng úgy bennetek.
Harc volt kezdődő közösségetek,
s a vereség félelme. De, hogy ott,
a kék parton járt a vonatotok,
s megállt, egy percre, a tónál, ahol
válni kellett, már úgy váltatok, oly
kész szövetségben, mint két vesztes, és
mikor a fütty szólt, a felismerés
egyszerre nyilalt át szíveteken,
hogy kár volt várni, s hogy: Igen, igen!

Nem igaz!

S aztán, hogy újra találkoztatok,
már mint két testvér. A teljes titok
szabaddá tette vágyaitokat.
Megtanultatok hallgatni, sokat,
vagy sok szóba, ha éppen úgy esett,
rejteni a kevés szükségeset,
télbe a nyarat, halott formulák
játékába a remegő csodát,
mesét gyártani, igazit, talán
még repülni is a hold sugarán,
tündérmódra vagy boszorkányosan,
és úgy szeretkezni, nyilvánosan,
hogy aki látja, az se higgye el...
Ki még kérdez, ennyit sem érdemel.
Aki meg ért, gondoljon a maga
életének káprázataira,
s mondja, hogy: hipp-hopp! Mondja, hogy... Mit?... Azt,
amit én, hogy: az egész nem igaz!

Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort,
és mind jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) -
el tudnád felejteni valaha?

Gyönyör

Te, nagy zsongás, te (milyen ópium
s kié?), ki könyörűlsz a szomorún,
a keserűn, te, édes! Halk zsivaj,
vagy még annyi se, kint és bent, a jaj,
a baromi bőgés, az életé,
ha te méred, te, csillagok felé
és onnan ide ívelő ütem,
gyönyör, akivel töltekezni nem
győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda,
te, kioltó, aki magad vagy a
fény és sugárzás! Szent összhang, olyan
vágyva hívtalak, oly fájdalmasan,
mint soha még; és most, hogy áramod
átcsendül rajtam, szinte vacogok:
ezt az ős mámort, ezt hogy kellene,
ezt, megtartani? Mi kötne, zene,
hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz?
Mi tetőzne? Egy revolverlövés.

Galagonya

Hogy megy ez az álló galagonya!
Rőt bogyóin át ami valaha
volt, az áramlik, legelső nyara. -
Honnan és hova, Növény, te örök?
Csövekbe zárva gyökér s mag között
sose hagyod el dolgos börtönöd,
soha, te, majdnem mozdulattalan,
és mégis haladsz, lassan, biztosan,
ahogy óvó alagútjaiban
belülről, lassan, kitüremkedő
mozgással, titokzatos agyvelő,
a termeszállam épül. Vak erő,
vakon is látsz? Ágbogas ritmikád
türelme Év s Nap roppant taktusát
maggá lassítja: azaz lépsz tovább
a közös táncban, s ami valaha,
magadba zárva a végben is a
kezdet maradsz, Egy, Te, Galagonya.

Nincsenek

Nincsenek ott. Bárhova fordulok,
mindenütt üresség: nincsenek ott.
A kéjes szűz, a repeső szobor
a tengerparton, aki oly vad, oly
érdekes volt, amilyen szomorú,
nem integet szirtjéről. Háború?
Nem, még az se. Csak nincs. A bölcs nagyúr,
aki - s a jó szív, a gondtalanúl
fecsegő vigasz, s a nyugodt zseni
a plántái közt, és az isteni
tragika a deszkáin, s a barát,
aki úgy kéne: az egész világ
kiszűrte őket, tájak, műhelyek
kiejtették, szobák és életek,
nyomtalanúl. Bárhova fordulok,
ég és föld üres: ők nincsenek ott,
s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek?
Apály sodorja őket. Nincsenek.

Kandalló előtt

Szeretem a kandalló parazsát,
a leégett fa nyugodt aranyát,
a bíbor máglyát, a sok, szögletes,
izzó fény-kristályt s a még láng-eres
imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó
rúnák gyúlnak benne az álmodó
lélek elé. Titkok? Mit mondanak?
Nyitom a rácsot: álarcként tapad
arcomra a hő, s a fény elvakít:
peng a parázs: tűnt nyarak húrjait
zendíti tán a búcsúzó anyag:
vágytalan gyönyör minden pillanat,
amije van még, tündérmuzsika
és ragyogás. Az arany zuzmara
borzong itt-ott, hűl és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat,
s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.

Köszönöm!

De nem csoda: ahogy még sohase,
nyomott az élet. Képek üteme,
szavai, ti gyorsabbak voltatok,
egy éj alatt mindent elmondtatok,
én lassúbb, hisz volt rá elég okom.
De némúljon végre a fájdalom,
hiszen hálától csordul a szivem,
hálától újra s ezerszeresen:
tavaszi tücskök, ma kapunk alatt
megint hallottam a hangotokat,
az örömét... Köszönöm!... S köszönet
nektek is, nők, barátok, emberek,
kik, mikor minden remény elhagyott,
segítettetek, vígasztaltatok,
Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi,
Ózd, Igal, Patak: hazám szivei:
áldjon meg, Akit, ha hisszük, ha nem,
Istennek mondunk közönségesen!