Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak az oldal létrejöttében: Izikének, aki a banneremet és vendégkönyvemet csinálta, valamint megtanított a képek készítésére, Fantának aki a buttonjaimat csinálta, Napsinak a mozgó Nyúlmami feliratot és az üzenőfalat, Sissinek pedig, hogy mindig buzdít!
Köszönöm!!!
|
|
|
|
ÁLOM
Legyen az
álomban tenger,
Végtelen ég kék,
messziről jövő
nyári zápor…
Aszfalton gőzölgő
forró pára legyek,
Lenyugvó napba
mikor belenézek…
Síratom emlékeimet,
s újra végigélem,
Pereg a perc,
s én futok utána,
Jelenemet egyszer
talán utolérem…
Akasa: Hajnali közhelyek
Emlékezem.
Azaz múltam morzsáit
Rágom.
Próbálom tetten érni
Sosemvolt bátorságom.
Neked semmit sem
Hoztam.
Kezemben semmi
Sincsen.
De arcom ráncaiba véste,
neved kezdőbetűit az
Isten.
S ha elalszanak bennem
A Dalok…
Eljön majd értem Apám,
És kézen fog a Halott.
S ha az Úr kérdezi,- Fiam!
Megérte?
A Te neved suttogom
Akkor.
S a földig hajolok a
szélbe
Marinaweb: A Tündérpor lángja
Ég, lobog a fájdalom tüze
S egy kistündérke szárnya,
Megpirul benne.
Hullámzik, csobog
a csodák tengere
S egy szép hableány
fényét
Leli benne.
A hajnali nap sugara
rámered,
S a fény lassanként
elrebeg.
Ebben lesz,
mit hosszan nézel,
A lángoló tűzben
tudod mit érzel.
Li Tai-PO:
Tündérsziget
Ó drága Napfény,
tündér Holdvilág!
Sugárotokból él
e holt világ,
S körökben,
miknek útja végtelen,
Ó hogy szeretnék
élni veletek!
Hallottam egykor,
régen, hajdanán,
Van egy sziget,
melyet túl Indián
Rejt kék ölén
a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn
aranyág fakad,
S tündér les rád
minden virág alatt!
Ki ide ér, az többé
sohse sír,
haja nem őszül
arca rózsapír,-
Ó Boldogság,
hadd jöjjek most veled,
Míg a tündérek
szigetére érünk,
Hol örök fényt
szitál a kikelet!
|
|
Reményik Sándor:
Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt,
ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor,
s örök idegen.
József Attila:
Úgy szeress
Tedd a kezed
Homlokomra,
Mintha kezed
Kezem volna
Úgy őrizz, mint
Ki gyilkolna,úgy
Mintha éltem
Élted volna
Úgy szeress,
mintha jó volna
Úgy, mintha
szívem szíved volna
Úgy őrizz,
mint ki gyilkolna
Úgy, mintha
éltem élted volna
Apolliner:
SZEMEDEN
Szemeden e
tengerszemen
Alámerül szegény
szivem
S a szerelem
S téboly vizében
oldja bent szét
A Bánat és az Emlék.
|
|
Lunának köszönöm!
|
|
|
|
Kigyúl a csillag
Még mindig, édes, várj még, várj, maradj, Emlékezet! Anyám te s én fiad, egyek vagyunk mi és nem emberek: mások vagyunk, oly személytelenek, mintha maguk az évek, egykori dolgok akarnák újrakezdeni álmukat bennünk. Ahogy odakint sokasodnak zenész barátaink a növő nyárban, minden örömünk, mely csak sorvadt, mióta tovatűnt, úgy ébred, nő most: tegnap félhomály födte még ezt is, azt is, s íme, már, ma már egyre több perc és táj ragyog: kigyúl a csillag, ha rágondolok, ha te idézed - mint bűvös Jelen áll körűl egész elmult életem, s ezt te akartad így, te rendezed, Múzsák anyja, anyám, Emlékezet!
Három lélek
Pezsdült lassan az osztály élete s vele az enyém; de szinte sose tudtam, ki vagyok, s mit teszek, s miért. Egyik lelkem a valóságban élt, tevékenyen, ahogy a többiek, vígan jött-ment, játszott, verekedett, úgyhogy néha csak bámultam: Ki ez, s mi közöm hozzá?... Óh, mert semmihez, semmi földihez nem volt még köze másik lelkemnek. Annak, akibe oly könnyen átszenderűlt ez (ez az első, a testi): Az csöndes, csupasz, s magányos volt, tétlen álmodozó!... De bármit bármelyik, többnyire jó volt, amit tett, míg külön tette, míg mintegy magától - csak a harmadik vált szégyenemre: az az állapot, melyben a gyors átmenet dadogott.
A Nagyerdő
Az erdő élni kezdett. Ősszel a játékórára előbb még maga a tornatanár vitt ki. Azután rabló-pandúr csábított s a sovány vackor-szüret. Majd az ibolya és a szamóca, az ijj s a kelevéz, a sok szép vessző, sima, suhogó, mit a bokrok, főleg a mogyoró, olyan bőven kináltak. Sohase kellett megvárni: már igérete elég volt a kalandnak: a terep maga súgta az eseményeket, s a lélek hitte őket: boldogan szárnyalt álmodott izgalmaiban - s hogy ne legyen minden csak képzelet, ott volt köröttem az élő keret, föl, Hadházig, zúgó birodalom, a zöld erdő a szőke homokon.
Tavak világa
Kilencszáztíz. Új lakás. Vargakert. Pestre, Pestről arról jött, arra ment minden reggel-este a gyorsvonat. Lent pedig a nagy slak-töltés alatt gödrök voltak, meggyűltek, vízi fű, zsombék nőtt bennük, káka, gyönyörű sás, hínár, egy-egy sárga liliom. Odajártam. Tűnődtem a pókokon, ahogy futtukban nyíló pontokat rezzentettek szét a vizen; hanyatt evezett a vízi poloska; volt ebihal, kagyló; fogtam hím csibort, nagy ezüsthasút, zöldes-feketét, s csíkbogarat, az szegélyes. Az ég kék volt a vizen, s lejjebb, pár arasz mélységben, a síma, napsugaras homok sárgállt - és én órákon át néztem: de szép ez a búvár-világ!
Szeretet
Rettenetes izgalomba hozott a képzelt vita. Vad nyár lobogott köröttem, a fény szétvitt-röpitett a mindenségbe; s mert a képzelet úgy megnagyított, gúny és megvetés gyúlt bennem papok és templomok és egyházak ellen: hisz az istenit törpítik csupán, azt szégyenitik, úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás az álmunk is, égi rágalmazás és földi terror, tipornivaló. Mennyi kárt tettek, mily irtóztató vért ontottak már! Megtorló harag emelte karom, hogy pusztuljanak. - De rigó fütyült, és rezzent a kép: a kertben álltunk, s nagybátyám kezét láttam lebegni a fejem felett: "Legfontosabb, fiam, a Szeretet!"
Érzékenység
Az érzékenység volt a fő-bajom. Minden gondolat, minden fuvalom kivert magamból. És a képzelet - mint valami állandó szédület kísért, lengetett sok káprázatom: mintha hullámzó üvegormokon lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett, ami csak tetszett vagy keseritett, úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány bomlott, szó és kép megnőtt, valahány, mihelyt éreztem, csodálkoztam (és mindig éreztem! csodálkoztam!) és egyszerre minden árnyalatokat kapott, melyek nem voltak benne, vad, lelkendező színeket, lobogást - én meg kapkodást tőle, dadogást, s mivel mindez csak zavarba hozott, mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
Szétfúj a szél
És irígyelni kezdtem azokat, akik lelkesen is normálisak tudtak lenni, maradni. Sokszor oly laza voltam, mint egy homokszobor, reszelék-szobor, s egész lelkemet szorítottam, minden figyelmemet a külvilágra: kedv ha semmi sincs, akaratom, mint mágneses gerinc, tartsa össze omló szemcséimet, különben szétfúj a szél... Rengeteg új erő kellett hozzá, s fegyelem, hogy mégiscsak egyensúlyom legyen a belső hintán. Végül már egész villámgyors lett a visszazökkenés; - de azért ez a furcsa művelet, a kettős figyelés, kimeritett; s mit értek még a lélek kínjai, ha nem tudtam őket elmondani?
| |
|
|
EMLÉKEZZ
Christina Georgina
Rossetti
Emlékezz rám,
ha tőled
messze-messze
a hallgatag
országba érkezem,
s nem foghatod meg
többet a kezem,
és nem fordulhatok
el tévedezve.
Emlékezz rám,
ha majd magad
leszesz te,
s nem szólsz
jövőnkről, úgy,
mint rendesen:
csak emlékezz és
értsd meg,
kedvesem,
késő tanács,
imádság,
minden eszme.
De ha felejtesz, s
aztán valahogy
emlékezel reám,
ne búslakodj,
mert hogyha
Éj s Romlás
a szenvedélyt
nem ölte meg,
mely hajdan
bennem élt,
százszorta jobb,
hogy mosolyogj
s felejts,semmint
emlékezz és
egy könnyet ejts
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz?
- Semmit, soha többé.
Miért?
- Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy?
- Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív?
- Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel?
- Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz?
- Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet?
- Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben?
- Ennyi.
Látsz végső célt?
- Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz?
- Hogy várom a halált.
Jó lesz?
- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít?
- Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy?
- Az, aki megadta magát.
Kinek?
- A fájó, örök Szerelemnek.
Albertini: Az angyal
Az ajtókba beleütődik
a fákba is bele.
A fény se látja Őt, a szél se,
s az ablakok szeme.
Igen: az ablakok szeme.
A városokban idegen már.
Róluk emléke sincs.
Holtan bolyong.
Holtan bolyong utcák során át.
Ne kérdezzétek! Csak elébe,
Vagy mégse, mégse.
Szeme, hangja, árnyéka sincs
Az sincs, bizony.
Láthatatlan Ő a világon
mindenkinek.
FEHÉR SIRÁLYOK
Yeats
Volnánk fehér sirályok,
édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík,
s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj
kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett,
mely nem múlik sosem.
Fáraszt a harmatos álom,
rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes;
se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra
harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok
lennénk
a habon, te meg én!
Lelkem szigetvilágok
s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne
s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna
láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok,
édes, a ringató habokon!
|
|
|
|