Szorongás

Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek?
Mozgó polipok ágyamon. Kezek.
Cselédek? Kezek bent és odakint
s a szívem körűl. És kezek megint,
kezek, fenyegetően, tétován
s szolgálatkészen... ahogy a cigány-
mesékben!... Száraz kitin-bőr-kezek
s árnykezek, kik asztalt terítenek:
vagy tőrt rántanak? Másznak a falon,
átinognak a csukott ablakon
s szétolvadnak a levegőbe, ki
s be (mint Macbeth boszorkányai);
de hidegek, némák, kísértetek,
denevérként surranó vészjelek,
póktündérszörnyek, ötlábú kezek;
nem tudom, mik... élők s gépiesek...
Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt.
Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetűk!

Ars poetica

Drótoztam épp az uj lány papucsát.
"Lehet erről is verset írni?" - "Hát...
Verset érzés fűt." - "S ez bizony nem az!"
"Nézd más szemszögből. Lehetne panasz.
Sőt méreg. Hogy herdálom az időm!
Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn
kifogni viszont egész jólesik.
Vagy a suszteron. Még a gyerek is
örűl, ha gyárt valamit a keze."
"De ha nincs..." - "Gyártson a képzelete!
Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha
volt a szögedhez az a parafa.
De így majd tart. Türelem kell, s ami
nincs még, az akarat kieszeli."
"Jé! Mit nem tetszik..." - "Én már üveget,
varrtam már azt is! S most mossunk kezet."
"De ügyes az úr..." - "Hát még a fiam...
Egyszóval: érzés!... Na, jó?" - "Csakugyan!"

Elismerés

Vendégségben volt nálunk az apám;
roskatag már s nyugdíjas. Volt-e rám
büszke? - sohase tudtam. Sorozat
könyvem alig érthette. Neki csak
a visszhangjuk számított, gondolom,
s a család híre; így szomszédokon
mérte s a helyzetemen: ki vagyok;
s az bizony sanyarú volt. Míg papok
dicsértek - (Mihály bácsi!) - valamit
érzett, "amivel büszkélkedhetik";
csakhogy Mihály már nem élt... Nos, hogy ott
volt nálunk s az új könyvre hallgatott,
a majdnem-kész "Tücsök"-re, hirtelen
itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen,
mert Klára hivta, hogy kész az ebéd,
megigazitotta pápaszemét,
s szégyellősen magához szoritott:
"Hát ez, fiam... valami... nagy dolog."

Hólé

Kanyarog ide, kanyarog oda,
fut és ácsorog, de nem tétova,
mert akármerre csipog, csörgedez,
mindig okos és következetes,
hiszen nem jobbra, ahogy balra se,
hanem szivének vonzalma fele
igyekszik, ahova jutnia kell:
Dunába, földbe... (Vagy az égbe fel!)...
Ezért olyan jókedvű, amikor
buvik maszatos kupacok alól,
vagy ha még a fehér dombok alatt
csipkéz ujjnyi barlangfúratokat,
vagy ha pici kék tócsákban megáll,
s gyűszűnkint issza a langy február...
Most megint indúl... Locspocs rajzait
mintázza és továbbcsörgedezik:
holnap már tán nem is lesz más nyoma,
csak egy életút térképvázlata.

Az egész tó

Fehérben napozott. Szélcsöndes ujj
száz cirógatta; bátortalanúl,
de tavaszian. Jólesett neki.
A sok arany kör, mely húnyt szemei
alatt imbolygott, mélyre, messzire
belefúródott (egy-két centire),
s úgy feszitette teste rügyeit,
hogy az már virághusnak s egy kicsit
liliomszagnak érezte magát.
Talán az is volt. Fogta illatát
körötte tíz félmeztelen fiú:
szemük mohó méh! Örökmámorú
kút okádott mellettük. De neki
sajdultak emberi idegei:
elpirúlt, fölkelt, víz alá bukott.
S én láttam (fentről), négy végtagja hogy
nyílt és csukódott - mit megőrjitett:
az egész tó vele szeretkezett.

Régi és modern

Örök helyzet... "Alámerűlt a Hold.
Utána a Fiastyúk. Áthajolt
delén az éj. Áltattál csak, öröm!
Elmúlt az óra. Magam, feküszöm."
Így fájt Sapphó. Négy teljes héten át
ingó tutajon, ingó parti nád
között napra-nap leste; jön-e, kit
tiltott a törvény, de akart a szív.
Így fájt. Kétezer éve! A kabint,
melybe húzódott, lám, én is megint
megépítettem, mint már annyian:
ismétlődik minden minduntalan;
s mint alattam a csobogó vizek,
úgy dúdolom modern énekemet:
"Lemerűlt a Fiastyúk, le a Hold.
Az utolsó vonat elzakatolt.
Éjfél van. Ma is áltattál, öröm!
Múlik az élet. Magam feküszöm."

Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön, s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekűl
s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.