Fagyöngyök    

Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

Álom    

Álom, szelíd kis húga a Halálnak.

Tedd a szememre hűs gyerekkezed,
De képet ne varázsolj elibém,
Ne varázsolj se búst, se édeset,
Szemem fényébe szórd a homokot,
Szürke porát az öntudatlanságnak,
Mély sülyesztőn vidd le a színeket,
Aludjak, ó de álmokat ne lássak.
Álom, szelíd kis húga a Halálnak,
Mondd, hát az ébrenlét nem álmodás?
Nekem van elég álmom éberen,
Hajózzál, Álom, zsibbadt véremen,
De utast ne vigy magaddal a hajón!

Reinkarnáció    

Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengetyűmmel dícsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.

Záróra után    

Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbemereszti reszkető szemét.

Reszket és vele rezzen tétován
Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,
Égbefúrhatjuk érte bús szemünk
S szegezhetjük a sötét messzeségnek.

Egy-két csillag, ha megmarad talán
Lesüppedt sírok őrének felettünk,
És messzi pályán tán egy árva láng:
Amerre elment mind, akit szerettünk.

A gát    

A messzi gátnál harsog a Szamos,
Egy keskeny deszkapalló, csuszamos:
Rajta siklik a víz monoton árja,
Mindíg csak egy, csak egy dalt muzsikálva
Hallik a gát.

Ó tűnt nyarak, ó boldog nyári esték,
Gyermekszívek a halk mesét hogy lesték!
És minden áldott este künn a gát
Egy mesekíséretet muzsikált,
Jó volt a gát.

Aztán a zongorához ült az Élet,
Zengett a szív és a falak zenéltek,
Fájdalmas nagy crescendók jöttek-szálltak,
De sodrából ki nem hozták a gátat,
Kísért a gát.

És lassan elszáll bánat, unalom,
Elzúz minden szemet a szívmalom,
Vér nem hajtja az üres malmokat,
Egyedül zúg a csillagok alatt
Tovább a gát.

Tér és idő    

A Tér az ür, a roppant, ködös csarnok,
A Tér a behavazott pusztaság,
Rajta pár sötét nyom, fekete fák
És körvonalak, végtelenbe veszve;
A Tér a behavazott pusztaság
És részei: egy talpalatnyi föld,
Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő,
Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom,
Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom
S az Idő behavazni újrakezd,
Az Idő, ez az örök hóesés.

És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.

Művészet    

Ütött az élet? durva, póri hadnak
Tűrted orcátlan, győztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.

Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.

Emésztő láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szűröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.

A lehetetlent űzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!

Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!

Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?
Kövess és lássa bámuló szemed,
Hogy úr vagyok én millió halálon!

Én megérintem hűvös szürkeséged,
Én új Midás s e bűvös kéz alatt
Izzó arannyá lesz, amihez érek.

Ha van halott virágod, add ide,
Mártsd medencémbe száraz szirmait
S im, mindnek üde, bársonyos színe!

Ha gondod van még, szegény, beteg árva:
A léghajómból rendre kihajítjuk,
Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.

Tudom, követ a köznap: porkolábod -
De én ragadlak ünnepi tetőkre
És fenn - egy percre - eloldom a láncod.

Azután...    

A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.

Mi elmegyünk, ki tudja merre... messze,
Nyomunkba jőnek újak, mindíg újak,
Valahol örök takarodót fúnak.

Vagy visszatérünk? holnap? jövendőre?
Leszünk árboctetőkön Elmo-tűz,
Titoklánc, mely szíveket összefűz?

A gyűlölségünk lesz szúró tövis,
A szeretésünk csipkerózsa -
De ah, fogunk-e tudni róla ?

Akarom    

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Virágcserép    

Fekete földed mély öléből
Fakadtak piros tűzvirágok,
Fekete földed mély ölében
Fogantál sok-sok fehér álmot,
Fekete földed mély ölébe
Szíttad a harmatot, a nap hevét,
A virág elhalt, elporladt a föld:
Törj össze, vén cserép!

Tavon    

Hány fodra van a tónak,
Ha rajta ring a csónak?
Szívemnek hány redője:
Hány fodra rossznak-jónak?
Hány álomgyűrű tágul,
Vesz végbúcsút a mátul,
Oszlik és alakul meg újra,
Viharszárnytól hány örvény támad
Tölcsérit a fenékbe fúrva?

Az én tavam most tükörsíma,
Oly csendes, mintha halni hína,
Nem zúg a nádas, áll a szél,
A véghetetlen magasságból,
Valami égi rózsafáról
A holt tükörre libben egy levél.

"Tündérfok"    

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.