Csak így...
Hogy mért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Űzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.
Mikor ünnepet ül...
Mikor ünnepet ül Lelkedben az öröm, vagy fájdalom, - Lehet gyászünnep is - Akit nagyon szeretsz, Akkor hozzá mehetsz, Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!
Akit szeretsz, annak Egész lelket áldozz, Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
Akit nagyon szeretsz: Ne kívánd a házikódba társul, Örvendj, ha a lelked vadvirágos, Messze síkján néha hozzád társul. Örvendj, mikor járhatsz Bársony-puha karján Erdők muzsikáló, suttogó avarján. Vagy ha hegytetőkön, Meredélyek felett Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.
Akit nagyon szeretsz: Völgyben ne lakozzál, Hegyen találkozzál Ott társalogj Vele, Társalgásod imádkozás legyen, Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.
Akit nagyon szeretsz, Soha meg ne csókold, ne öleld meg, Áhítattal csak a kezét fogd meg.
Akit nagyon szeretsz: Közted s közte, mint egy tündérfátyol, Lebegjen a távol.
Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol, S hogy balgán letépjed, Őrizzen az Isten attól téged!
Ami el nem kophat Forró közelségbe', Hosszú megszokásba, Akárminek hívják: Annak az érzésnek örök a zománca.
Száraz levél
Egy lány hajába hullt, A véletlen, a szél Hozta. Gyűrött kis múmia-levél, A sötét fürtök közt pihen: Vándor, különös, oda nem való, Szomorú idegen, Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
A lelkem is, ha lány hajára száll, Ott úgy pihen, Mint ez a vándor, Ez a szomorú, száraz idegen. Hogy megpihent: tán maga sem hiszi, Egy pillanat - s a szél tovább viszi, Tovább, tovább...
Csipkerózsa
A vártoronyban szűzi csend, A pergő rokka elpihent, Áll az idő s nincs benne óra, Királyfi, átkozott kezed A tüskerácsra mér' teszed? Most boldog Csipkerózsa.
Százévig nőtt a lángsövény, Mögötte nincs könny, vágy, remény, Semmi, csak boldog álom, A gonosz tündér jót akart, Herceg, ez álmot ne zavard, Ne lássanak e tájon!
Alszik, tán rólad álmodik, Lovag, van bátorságod itt Álmához mérni rongy-magad? Az Élet vagy, te átkozott, A bűnt, a bajt, a jajt hozod S kezedhez szenny tapad
S ha vágynál mégis törni át, Találj szemben ezer halált, Szívedbe tüske törjön, Vérzőn szakítsd a lángfalat És úgy maradj a vár alatt, És szomjúság gyötörjön.
S Te csak aludj, kis Csipkerózsa, Áll az idő, nincs benne óra, Sorsod nem mostoha, Az álmod szent, A rokka elpihent, Aludj, ne ébredj fel soha!
Csillag a víz alatt
Ott lenn, a víz alatt Egy másik, mélyebb ég; S hogy kisímult a tükör: Ezernyi csillag ég, Ragyogj, ragyogj, Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj, Te örök Ideál, Tőled el nem választ Sem élet, sem halál, Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül, Fenn is, lenn is elérhetetlenül, Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj, Örökkön tiszta kép E lélek vízalatti, mély egén, Én már tudom: Csak azt nem vesztem el. A miről sose mondhatom: enyém. Ragyogj, ragyogj Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
Úgy fáj már minden...
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserű füvek, Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi őt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melyből a békesség kikél.
Add a kezed...
Add a kezed, így szépen, csöndesen, Nyugodtan add. Síma, ragyogó tükör a szívünk, Nem vet hullámokat.
Add a kezed, ilyen jó hűvösen. A csóknak édes mérge Megmérgezné a nyugodalmunkat, Ha hozzánk érne.
Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe', Innen hova hághatna még a láb? E csönd, e béke: ez itten a csúcs - És nincs tovább.
Add a kezed; lenn lakodalmas nép, Mirtusz menyasszonyfőn; A mirtuszt édes, irigyled-e még Itt, e kopár tetőn?
Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs, S a zuzmó tengve él, A lelkünket a nagy csend összehajtja, Mint két ágat a szél.
Add a kezed, látod lemegy a nap; A nappal szembe Nézzünk így, győzelmesen, szomorún, Kezed kezembe.
Add a kezed, egy percig tart csupán Ez az igézet - Ó de ez mélyebb, mint a szerelem, S több, mint az élet!
Egy virág úszik...
Egy virág úszik végtelen vizen, Ringatja szelíden az ár, Ősszel fogant, ugaron termett, Nem tudja, mi a nyár, Egy álom úszik végtelen vizen, Ringatja szelíden az ár.
Valaki állt egy kőhíd magasán, És a kezében volt egy kis virág, Ősszel termett, ugaron nőtt virág, És a szívében volt egy álom, S a vándor szólt: "Mit érek véle, ha valóra váltom?
Ez álomnak itt nincs otthona, háza - És ez a virág túlon-túl fehér: Az élet neki rút, s törékeny váza.
Ez az álom Se másnak, se nekem ne fájjon, Ne hulljon erre senki könnye És hervadó szirmához mi sem érjen, Még egy imakönyv se!
A virágot a folyóra bocsátom, A szent, örök folyóra, A tengerhez hadd vigye közelebb Minden hullám és minden óra, Lehullatom a szent, örök folyóra.
Tartsa meg öröknek az örök víz, És viruljon a tenger közepén, Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"
S úgy lőn. A vándor ott maradt, a hídon állva, És a virág - elment - az óceánba.
Hogy örvénylik...
Hogy örvénylik a csend: már feneketlen; Az idő éjfélre jár, hull a hó; Én az elmúlásról elmélkedem, És arról, ami örökkévaló...
A lámpám ég, a lelkem alig pislog, De jó a lelkemen e félhomály; Ilyen lehet az Isten közele - És ilyen lehet a közel halál.
Ilyen lehet egy ködös szerelem, Amelynek célja nincs és vágya nincs; Csak olyan, mint egy szentjánosbogár, S a sötét szívnek mégis drága kincs.
Magam vagyok és boldog egyedül, Az álmaimmal; - az álom erő, Mikor a valótól már elszakadt, S titáni árnyék: végtelenbe nő!
Élet portáján ha koldulni röstel, És felmagaslik némán, feketén, És megy a maga külön útjain: Koronás árnyék, fejedelmi rém!
Magam vagyok és boldog egyedül, A múló élet messze, messze van, A lámpám ég, a szívem alig rezdül, Csak álmaim röpdösnek hangtalan,
Magam vagyok és boldog egyedül, Éjfélután. Künn örvénylik a hó; És az elmúlásról elmélkedem, És arról, ami örökkévaló...
Sziklák
A kősziklákat mindíg irigyeltem, Kik állnak büszkén, mozdulatlanul, Állják a villámot, ha rájok sujt, S a harmat csöppjét, ha fejökre hull. Számukra soha sincs "talán", se "hátha", Mint dogmák állnak, oly konok-keményen, Mint zord, erős és önhitt férfiak, És hófuvásos, sivatag-nagy télben Fejükön csipkés jégből a sisak. A kősziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is, De szívem bánja, mit kimond a szám, Ajkamon éles az ige, mint a kard, De belül egy hang kérdez: "igazán?" S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni, S nem hajigálni kő helyett kenyeret, S lenni kőszírt, mely int és fenyeget, Kőszikla, mit meg nem ingat semmi. Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
|