Történelmi áttekintés
A sakkozás ősidők óta ismert játék. Különböző fejlettségű népek különböző szinten ismerték a játékot, de mégis tartották magukat a szabályokhoz, melyek azért a hosszú fejlődés mellett megváltoztak, mindamellett alapszabályai azonban csorbulatlanok maradtak. A játék kialakulását többen többféleképpen magyarázzák. Egyesek a fáraók mellett talált figurákból következtettek arra, hogy az egyiptomiak voltak a feltalálók, holott a ezek a bábok két másik, ókori táblajátéknak voltak a maradványai. Az egyiket 30 mezőn játszották 12 figurával, a másikat 144 mezőn 48 figurával, és a sakkhoz vajmi kevés köze volt mindkettőnek. Sakktörténészek sokáig hittek abban, hogy a görögök - Palamédesz(?) - unaloműző találmányáról van szó, miközben sikertelenül ostromolták Tróját. Később pedig a sakk görög eredetének hívei a reneszánsz kori olaszok lettek, míg a spanyolok - mintegy "ellenlábasként" - a perzsákat tették meg a sakk kitalálóinak. Később felmerült lehetséges származási helyként Babilónia és Kína - utóbbi hihetőnek tűnik, ám nem árt tudni, hogy a kínaiak is csak átvették és továbbfejlesztették a sakkot. Náluk az ún. "elefántsakk" dívott, amelyet egy 8·9-es táblán kellett vívni és a sakkhoz csak távolról hasonlított. Egy semleges zóna is szerepelt a játékban; ez volt a határfolyó, amely kettéválasztotta a táblát, s így lett 8·9-es.
Az arabok és a perzsák viszont egyértelműen Indiát tartják a sakk szülőhazájának. Erre utalnak a mai kutatások is. Az indiaiak már ismerték a 2 és 4 személyes sakkot is, ahol is elefántfigurák feleltek meg a mai futóknak. Az "őssakkot" négyen játszották, 64 mezőn, de dobókockákkal. Négy szín volt a játékban: piros, zöld, sárga és fekete. Minden játékos nyolc bábbal rendelkezett: királlyal, elefánttal (futó), lóval, bástyával (ezt harci szekérként vagy hajóként is ábrázolták), és négy katonával (gyaloggal). Minden bábu annyi mezőt léphetett, amennyit a játékos előtte dobott. A játék célja az volt, hogy az ellenfél trónját elfoglalják. A játékosok párt alkottak. Az nyert, aki legalább két királyt tudott elfogni. Maguknak a báboknak a rendje a korabeli hadsereg rendjét utánozta, amit alátámasztanak a Nagy Sándor korában keletkezett sakkfigurák is. Azt azonban nem tudjuk, miként alakult át a dobókockával játszott szerencsejáték kétszemélyes, kizárólag intelligenciára épülő kombinációs játékká. De tény, hogy a perzsák már a 6. században kocka nélküli, kétszemélyes játékként ismerték. Később - az arab hódoltság időszakában - az arabok megmutatták, hogy nem csak a csatatéren erősek, hanem a sakktábla mellett is. A sakk történetének legrégebbi ismert mesterei mind arabok voltak: al-Adli, ar-Rázi, és asz-Szúli. Ar-Rázit például kora legnagyobb mesterének tartották, s még egy művet írt "Elegancia a sakkjátékban" címmel. Maga az arab játék pedig már nagyban hasonlított a maihoz, bár különbségek azért jócskán akadtak. Például itt még tartotta magát az elefánt, amely - mai szemmel nézve - meglehetősen furcsa lépésmódot képviselt, ugyanis ez egyfajta futó volt (ahogyan ez már korábban kiderült róla), amely két mezőt is ugorhatott egyszerre, és sakkot is adhatott. Az arab játék már kifinomult pozícióérzéket, előrelátást és megfontoltságot követelt. A bábok menetmódja, elnevezése ugyan más volt, és a játszma jellegétől függően különféleképpen állították fel a figurákat a játék kezdetén, de a játék lényege már itt kialakult. A játszma előtt megválasztandó kiindulási pozíciókat tabidzsának hívták. A vakjátékot szintén ismerték az arabok, akárcsak a sakkozók közötti erősorrendet.
A sakk eljut Európába Az első nyugat-európai mű, amely a sakkjáték elméletével foglalkozik, Spanyolországban jelent meg. Címe: "Sakk-, kocka- és táblajátékok" volt. Ez nem volt más, mint az ún. Alfonz-kódex 1283-ból. Jelentősége azért olyan nagy, mert ez volt az első olyan könyv, amelyben a mai felállásban szerepeltek a figurák - azaz létezett bástya, huszár, futó, vezér, király, és gyalog a megfelelő kiindulóhelyzetekben -, valamint ebben a könyvben lett először rögzítve például a vezér bővített lépésmódja. A játék útja Európába számos helyről kiindulhatott, valószínűsíthető az arab kultúra hatására Kis-Ázsiából a Balkánon, Bizánci Birodalmon keresztüli betörése Közép-Európába. Arab sakkfigurákat találtak Közép-Európa számos vidékén már a 11-12. századan. Származhattak Dél-Európából, de lehet, hogy a vikingek hozták magukkal Keletről.
A 15. század vége felé következett az áttérés a "gyorssakkra". E fejlődést a fers (vezér) és a fil (futó) hatáskörének megnövekedése jellemezte. Addig ugyanis ezek a figurák csak egy, ill. két mezőnyi távolságra léphettek. Lassan kifejlődött a páros mérkőzések és versenyek rendszere is. Az első ismert közép-európai sakkversenyt például 1467-ben rendezték Heidelbergben. A gyors fejlődésben nagy szerepe volt az egységes szabályok kialakulásának és a könyvnyomtatás feltalálásának. Az első nyomtatott sakk-könyvet Günther Zainer adta ki Augsburgban, 1472-ben címe "Az aranyjáték" (Das Guldin Spiel) volt. A 17. századra már minden megvolt, ami a mai sakkot jellemzi: hivatásos játékosok, nemzetközi versenyek, csapatversenyek, sztárjátékosok, vaksakk, sakk-könyvek, játszmagyűjtemények, és érdeklődő publikum.
A profizmus lassan kialakul Az európai sakk korabeli fellegvára Spanyolország és Olaszország lett. Innen kerültek ki a legnagyobb mesterek, s majdnem mindig e két ország sakkozói között dőlt el egy-egy bajnokság. Hegemóniájuk egészen a 18. századig tartott. Az európai udvarok buzgón áldoztak a sakkozás oltárán. Királyok, hercegek, és nemesek párbaja lett a sakk. Többek között Károly, Orleans hercege, aki maga is kiváló játékos volt, valamint Merész Károly, Burgundia hercege is híres játékosok sorát hívta meg udvarába. Olaszországban Seram hercege, Giacomo Buoncampagno pártfogolta a sakkot és a sakkjátékosokat. Spanyolországban 1575-ben került sor az első nemzetközi versenyre, ahol két olasz híresség, Leonardo da Cutro és Paolo Boi legyőzte a spanyolok két nagy játékosát, Ruy Lopezt és Alfonso Ceront (Ruy Lopezről például megnyitást is elnevezett az utókor). Ők voltak koruk Kasparovjai. A "királyok játékának" új korszaka a francia François André Dancian Philidor színre lépésével vette kezdetét. Nagyon híres volt vakszimultánjairól, melyeket mindig nagy közönség előtt játszott több, olykor egy tucat játékos ellen, és persze a játszmák nagyrészét meg is nyerte. Közvetve vagy közvetlenül Philidor tanításaira vezethető vissza Európa nemzeti sakkiskoláinak kialakulása. Berlinben például az 1803-ban megalakult első saját helységgel rendelkező sakk-klubban Philidor volt a példakép. Adolf Anderssen matematikatanár a berlini "sakktársaság" támogatásával indulhatott az első londoni nemzetközi bajnokságon. Anderssen szenzációs játékkal, fölényesen győzött, s ezzel a győzelmével a legújabbkori sakktörténelem első nemhivatalos világbajnokává vált. Az első hivatalos legújabbkori világbajnok Wilhelm Steinitz ugyancsak matematikatanár volt. Analitikus gondolkodás, elmélyült studium, szellemi és fizikai erőnlét, lélektani alkalmasság, a nehéz helyzetek intuitív meglátása, okos, kreatív kombinálás és iszonyatosan nagy memória volt már ekkor is a siker feltétele.
Neves játékosok A legnagyobb dicsőség, amely egy játékost csak érhet - a világbajnoki cím elérése mellett -, ha elneveznek róla egy megnyitást, cseljátékot vagy védelmet. Álljon itt néhány példa ezekre az esetekre:
Staunton-csel: angol sakkmester volt, akit 1843 és 1851 között a világ legjobb játékosának tartottak
Caro-Kann-védelem: Horatio Caro brit-német és Marcus Kann osztrák játékosokról
Cunningham-csel: Cunningham brit nagykövetről, akit a királycsel egyik változata foglalkoztatott
Falkbeer-ellencsel: az osztrák sakkmester 1850-től alkalmazta először
Jänisch-csel: az orosz sakkiskola egyik megalapítója 1847-ben elemezte
Marshall-támadás: 1918-ban játszotta az amerikai nagymester Capablanca ellen
Max Lange-támadás: a német nagymester és feladványszerző a 19. század derekán alkalmazta először
Muzio-csel: állítólag a nápolyi Muzio d'Alessandro játszotta 1634-ben a királycsel ezen változatát
Nimzovics-védelem: a dán-lett nagymester játszotta Ostendében, 1907-ben
Réti-megnyitás: a cseh nagymester 1923 táján vezette be a versenygyakorlatba
Aljechin-védelem: az orosz világbajnok 1921-ben a Steiner Endre elleni játszmában játszotta először
Tarrasch-védelem: a német nagymester 1880 után sokszor alkalmazta a vezércsel ellen
Winawer-ellencsel: 1901-ben, Monte-Carlóban mutatta be a lengyel mester Marshall ellen
Englund-csel: a svéd mester próbálta először
Canal-csel: az olasz játék egyik változata a perui nemzetközi mester, Esteban Canal felfedezése
Számos elhíresült játszma is bizonyítja e játék szépségét vagy éppen egy-egy játékos zsenialitását. A "halhatatlan lépéskényszeres játszmára" például a német Friedrich Sämisch nagymester és Nimzovics között került sor, ahol is a világossal játszó német még az első ütés előtt lépéskényszerbe került, és 25 lépés után kénytelen volt feladni a játszmát. A "halhatatlan feladvány" Konrad Bayer osztrák feladványszerző találmánya. Akiba Rubinstein egyik játszmája - a lengyel nagymester 1907 és 1914 között a világ legerősebb játékosai közé tartozott - "Rubinstein halhatatlan játszmájaként" vonult be a sakktörténelembe zseniális befejező kombinációja miatt. Wilhelm Steinitz hatvanévesen játszotta azt a játszmát, amelyet "Steinitz drágaköveként" őríz az emlékezet. A híres mattadások is gyakran győztes alkalmazóik nevét viselik. Ilyen mattadás a "Greco mattja" is, melyet Giacomo Greco 1619-es játszmájában játszott. "Légal mattja" egy francia nemes, Sire Kermur de Légal nevéhez fűződik, aki 1750-ben hét lépés után adott mattot Saint-Brie-nek. Ez a későbbiekben "tengerészkadét-mattként" vált ismerté.
A sakkelmélet mai fokán alapos elemzésekkel és megközelítőleg tökéletes módszertanok segítségével a játékos majdnem mindig meg tudja mondani mi a helyes, és mi nem. De még mindig nem olyan egyszerű a helyzet, hogy kijelenthetnénk: aki megnyeri a játszmát, biztosan jól is játszott. A döntő hibát bizonyára elkerülte azelőtt, mielőtt ellenfele felismerte és kihasználta volna, és így nyert.
|