Ha a The Dark Side of the Moon albumot egyszerre hallgatjuk az Óz a nagy varázslóval, a film képei gyakran szinkronban vannak a zenével és a szöveggel. Miután néhányan rájöttek erre, ezt a részt Dark Side of the Rainbownak vagy Dark Side of Oznak nevezték el. A zenekar szerint ez csupán véletlen.

Syd Barrett 1967 végén, egy koncert előtt egy egész tubus hajzselét és Mandrax tablettát kent a hajára, ami a forró reflektorok hatására elkezdett az arcára folyni; állítólag úgy nézett ki, mint egy csöpögő gyertya. A Madcap című Barrett-életrajzban Nick Mason tagadja, hogy Barrett Mandraxot is rakott volna a hajzselébe: „Syd sosem pazarolta volna el azokat a tablettákat.” Ez az olvadós jelenet a The Wall filmváltozatában is szerepel.

A Pink Floyd egy 1964-ben alakult zenekarból formálódott ki, mely gyakran változtatta a nevét: Sigma 6, The Meggadeaths, The Screaming Abdabs és The Abdabs. A zenekar megszűnte után néhány tag – Bob Klose gitáros, Roger Waters basszusgitáros, Nick Mason dobos és a későbbi billentyűs Rick Wright, aki ekkoriban fúvósokon játszott – új zenekart alapított Tea Set néven. Röviddel megalakulásuk után csatlakozott hozzájuk Syd Barrett, aki a zenekar énekes-gitárosa lett. Amikor egy rendezvényen egy másik zenekar is fel akart lépni ezen a néven, Barrett The Pink Floyd Soundnak nevezte el a zenekart (két blues-zenész, Pink Anderson és Floyd Council után). Egy ideig mindkét nevet használták, de végül az új győzött. A Soundot elég hamar elhagyták, de a The még 1969-ig, a More című film zenéjének megjelenéséig használatban maradt.

(...)  Roger Waters és Wright között egyre szélesedett a szakadék, ami odáig fajult, hogy Waters kirúgta őt a zenekarból a The Wall készítésekor. Wright maradhatott fizetett fellépőként a The Wall előadásokban, de azt követően már nem volt a Pink Floyd tagja. A történet iróniája, hogy egyedül Wrightnak volt nyereséges a turné, az előadások horribilis összegeit Mason, Gilmour és Waters fizette, míg Wright állandó fizetést kapott, a költségek nem terhelték. Az 1983-ban megjelenő The Final Cut album az egyetlen, amelyen Wright nem szerepel. Waters kilépése után Gilmour és Mason visszahívta, így az 1987-es A Momentary Lapse of Reason albumon ismét játszik. A nevét kisebb betűvel írták a borítóra, mert az 1981-es elbocsátási záradékában szerepelt, hogy nem léphet be újra az együttesbe. Ennek ellenére 1988-tól már ismét teljes jogú tagja az együttesnek, így a Delicate Sound of Thunder című dupla koncert lemezen már "rendes méretben" tüntették fel a nevét. 1994-ben a Pink Floyd utolsó studió albumán öt dalt szerzett és 1973 óta először ismét énekelt egy dalban (Wearing The Inside Ou). Wright – Masonnel együtt – az összes Pink Floyd turnén játszott.

1975. június 5-én, mialatt a vokált vették fel a "Shine on You Crazy Diamond"-hoz, Syd Barrett tért be a stúdióba. Meghívás nélkül jött, kopasz volt (a szemöldökeit is leborotválta) és kövér, még a zenekar sem ismerte fel. Jerry Shirley azt hitte, hogy egy Krisna-hívő. A többiek majdnem sírtak; Waters később bizalmasan elmondta, hogy elsírta magát. Eljátszottak neki egy dalt (Mason azt mondta, nem emlékszik, melyiket), de miután befejezték, Barrett egy szót sem szólt. Amikor valaki megkérte őket, hogy játsszák el megint, Barrett csak annyit mondott: minek játszanák el, hiszen az előbb már hallották. Utána eljátszották a "Wish You Were Here"-t is, és megkérdezték Barrett-et, mit gondol a dalról. Azt mondta: "Kicsit réginek hangzik". Barrett megkérdezte, miben segítsen a többieknek, mert éppen ráért. Azelőtt öt évig nem látták, és azóta sem találkoztak vele. A látogatás hatására Wright a "See Emily Play" refrénjének egy változatát játszotta az album utolsó másodperceiben.

A Wish You Were Here csomagolását teljesen feketére tervezték, felirat nélkül. A kiadónak ez nem tetszett, ezért egy matricát tettek rá, melyen két robot fog kezet a négy őselemet jelképező háttér előtt. A borító ennek a matricás csomagolásnak az eltávolítása után vált láthatóvá.

1977 táján az a mondás járta brit zenész körökben, hogy aki a Pink Floyd vezetője lesz, előbb-utóbb megőrül. Igaz volt ez az alapító-frontember Syd Barrettre, és minden jel arra mutatott, hogy Roger Waterst, aki előbb Syd szelleme ellen hadakozott, majd teljesen saját elképzelései alá rendelte az együttest, szintén ez a sors fenyegeti. Ennek első nyilvánvaló jele az éppen 30 éve megjelent album, az Animals volt. A sokak által afféle Barrett-emléklemeznek tartott, két évvel korábbi lemez, a nagy sikerű Wish You Were Here volt az utolsó olyan munkája a cambridge-i csapatnak, ahol az egyes tagok még többé-kevésbé egyenrangú felekként vettek részt a munkában. Az Animals viszont jószerével Roger Waters önálló agyszüleménye, amelynek fő ihletője George Orwell Állatfarm című regénye volt. A nem is annyira utópisztikus történetből a megalomán üzletembereket jelképező Kutyákat (Dogs), a korrupt politikusokat és álszent erkölcscsőszöket jelképező Disznókat (Pigs), valamint az öntudatlan Birkákat (Sheeps) emelte ki. És hogy Orwell szelleméhez hű legyen, a gyakorlatban is bemutatta, mit jelent: "Vannak egyenlők és egyenlőbbek". Társait egyszerű kísérőnek fokozta le, David Gilmour-nak nagy kegyesen engedett egy kis beleszólást a komponálásba, ellenben teljesen kizárta belőle Rick Wright billentyűst és Nick Mason dobost, akik pedig értékes ötletekkel járultak hozzá korábban a Pink Floyd-hang avantgárd stílusához. Egyúttal eltűntek a korábban szintén jól ismert, erőteljes hármas vokálok is, szinte csak Waters keserű hangját lehet hallani. Később Gilmour elárulta, hogy a lemez három darabja közül kettő még 1974-ből származott, de akkor félretették őket. Valószínű, hogy ez a lecsupaszított stílus is erősítette a lemezből áradó rosszkedvet, amely Waterst egyre inkább hatalmába kerítette. És bár a lemezbemutató turné ugyanolyan látványos előadásokat produkált, mint a korábbiak - itt jelentek meg a héliummal töltött óriás disznók a Floyd koncertjein - Waters egyre inkább úgy érezte, hogy a koncertek is csak róla szólnak, és felette áll az őt hallgató "birka" tömegnek. A turné utolsó állomásán a színpad közelében állt egy kicsi, ámde túlfűtött csoport, akik a számok közötti szünetekben bekiabálták a dalok címét, amiket hallani szerettek volna. Amikor Roger szeme megakadt egy különösen nagyhangú klikktagon, aki azt üvöltötte: "Játsszátok a Careful With That Axe-et, Roger!", elvesztette a türelmét, és leköpte a delikvenst. Roger később megbánta tettét, és ez az esemény is hozzájárult az erősen önéletrajzi ihletésű mérföldkő-lemez, a The Wall (1979) megszületéséhez. Bár az Animals is többszörös platinalemez lett, az album mégis a Pink Floyd hanyatlásának kezdetét jelentette. A The Wall, bár a történelmi körülményeknek köszönhetően jócskán túlnőtt jelentőségén, még inkább mélyítette a szakadékot Waters és a többiek között, míg a "depresszió-trilógia" harmadik darabja, a The Final Cut (1983) már szinte magánszám (Wright nem is vett részt benne), annak ellenére, hogy Waters ragaszkodott hozzá, hogy a mű Pink Floyd-lemezként jelenjen meg. Ez lett a "nagy négyes" hattyúdala, és bár mind a Gilmour vezette Pink Floyd, mind Waters magának követelte az örökséget, egymás nélkül egyikük sem volt többé az igazi.

Az Animals albumon található "Pigs (Three Different Ones)" harmadik szakaszában Waters Mary Whitehouseról mondja el véleményét, őt már meg is nevezi. Szerinte az asszony egy prűd, szexuálisan elnyomott, „tisztaságmániás városi egér” („House-proud town mouse”, utalás Aiszóposz A falusi és a városi egér című meséjére). Whitehouse már ezelőtt is úgy tekintett a zenekarra, mint akik a szexet és a kábítószereket népszerűsítik, így véleménye nem sokban változott róluk. Néhány ember (amerikai politikusok is) félrehallották Whitehouse nevét – a Fehér Házat (White House) értették rajta –, ezért a Pink Floydot amerikaellenesnek titulálták. "Az Atom Heart Mother – úgy gondolom – nagyon jó, főleg arra, hogy kidobják a szemétbe és soha többé senki se hallgassa meg![...]Eléggé dagályos, igazán semmiről sem szól." – Roger Waters – Rock Over London Radio Station, 1985. március 15.; leadták: 1985. április 7. és 14. Amikor David Gilmour egyik alkalommal megunta, hogy képtelen bármilyen használható ötletet kiharcolni Rickből, felvette, amint Rick csak unalmában futtatja ujjait a billentyűzeten, nem tudván, hogy hangfelvétel készül róla. A néhány perces anyagból végülis három számhoz is merítettek ötletet. Ezek között volt egy kifejezetten zongoradarab, amiben valójában az eredeti unalomból készült felvétel lett felhasználva. A The Madcap Laughs belső borítóján látható meztelen nő Barrett akkori barátnője volt. Mindenki úgy ismerte, hogy Iggy, az eszkimó.