A könyv a kevésbé ismert, éppen ezért annyira nem is népszerű Agatha Christie történetek közé tartozik. Ennek egyik oka lehet, Hercule Poirot és/vagy Miss Marple személyisége, okoskodása és emberismerete, a helyükre lépő Race ezredes pedig (részben szűkre szabott jelenléte miatt) nem tudja betölteni a nyomozótól elvárt szerepet. Ennek egyenes folyományaként a kelleténél többen magyaráznak az olvasónak, aki szegény bizony elveszik a folyamatos mesélőváltásokban, miközben néhányan közülük az igazság helyett valami egészen mást mondanak.
Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy hasonló cselekménnyel már ismerünk egy Christie írást (A sárga írisz), amit ráadásul még a mostani TV-sorozatban is vetítettek, David Suchet főszereplésével. Ezen mondjuk nem csodálkozhatunk, elvégre Poirot történetről van szó. Szóval ne lepődjön meg senki, ha menet közben déja vu érzése támad, de aztán mégsem úgy alakulnak az események, mint „korábban”.
A gyilkosság mellett még egy hangulatfokozó elemet használ az írónő, mégpedig a misztikumot. Ez avatott kezekben tényleg nagyon hatásos, de ezúttal nem voltam meggyőzve. A természetfeletti érzékeltetésénél többre van szükség, mint pár szereplő időnkénti kijelentéseire és furcsa viselkedésére - valahogy kilóg az egész történetből (bár az is lehet, hogy csak ködös őszi délutáni olvasmányról van szó, nem pedig verőfényes nyáriról).
De nem folytatom, mert a végén még elfogynak az alkotórészek - azt pedig nem szeretném. Mert a felsoroltak ellenére tetszett a regény, a sokszereplős narráció következtében a megoldás egészen a befejezésig nyitott maradt.
Érdekességként megemlítem, hogy a történetben szereplő testvérpár (Rosemary és Iris) viszonya hasonlít Agatha és nővére (Madge) kapcsolatára. No meg ez az utolsó alkalom, hogy Race ezredessel nyomtatásban találkozhatunk.
|