Linnet Ridgeway, a húszéves, aranyszőke hajú, csinos, okos, és rendkívül gazdag lányról bárki, aki látja, vagy ismeri, azonnal azt gondolja: túl szép, hogy igaz legyen. Igazságtalan, hogy neki mindene megvan, míg mások örülnek, hogy élnek. Szinte már-már királynőként viselkedik.
Jacqueline de Bellefort, Linnet legrégebbi barátnője éppen az ellenkezője. Sötét hajú, kissé latinos temperamentumú, rendkívül büszke lány, akinek a szülei a tőzsdekrach során teljesen elszegényedtek.
Simon Doyle nagydarab, csinos, első látásra is rendkívül szimpatikus fiatalember, aki egy elszegényedett nemesi család legifjabb gyermeke. Egyszerre áll Linnet és Jacqueline házassági terveinek középpontjában.

Ők hárman alkotják azt a szokatlan szerelmi háromszöget, amelynek a regény - legalábbis részben - óriási sikerét köszönhette. A mások férjét vagy feleségét elszerető emberekről a szerzőnek egyébként is megvolt a maga személyes, nem éppen pozitív véleménye, első férje ugyanis egy másik nő miatt vált el tőle.
Rajtuk kívül természetesen számos színes és érdekes figura fordul meg a regényben, amelyben a szerzőre olyannyira jellemző, több regényében is alkalmazott, a „zártszoba-rejtény” továbbfejlesztett változatának is tekinthető alaphelyzetre épül a cselekmény.

A Karnak fedélzetén utazó, különböző társadalmi rétegekből érkező, egymástól teljesen eltérő egyéniségű emberek közül, ha jobban utánanézünk, szinte bárkinek oka lehetett elkövetni a gyilkosságot. De annak, aki a leggyanúsabb, megdönthetetlen alibije van. Még szerencse, hogy a fedélzeten utazik - jól megérdemelt szabadság címén - az idegesítő kis belga detektív, Hercule Poirot is.

Agatha Christie jellegzetesen szórakoztatta önmagát és rajongóit azzal, hogy regényeiben más regényekre vonatkozó utalásokat helyezett el. Most sincs ez másként, hiszen hol az egyik, hol a másik szereplő szájába adott szavakkal szóba kerülnek olyan személyek vagy események, amelyek vagy A titokzatos kék vonat, vagy a Nyílt kártyákkal, vagy a Gyilkosság az Orient expresszen című regényekben szerepeltek.

A regény Nagy-Britanniában először 1937-ben, Magyarországon pedig, legalábbis ezzel a címmel 1987-ben jelent meg. Poirot kéjutazáson címmel ugyanis 1938-ban, más fordításban egyszer már kiadták.

A történetből kisebb-nagyobb változtatásokkal maga Agatha Christie írt színdarabot, amelynek londoni bemutatója 1946. március 19-én volt az Ambassadors Theatre-ben. A darab fél év múlva került a New York-i közönség elé, Rejtett horizont címmel, 1978-ban pedig, Anthony Shaffer forgatókönyve alapján, John Guillermin rendezésében 140 perces angol mozifilm készült belőle.

Az 1920-as évek Egyiptomában játszódó történet filmváltozatában mutatkozott be első ízben Peter Ustinov Hercule Poirot szerepében. Mellette olyan színészek alakították a főbb szerepeket, mint Mia Farrow (Jacqueline de Bellefort), Lois Chiles (Linnet Ridgeway), Simon MacCorkindale (Simon Doyle).
Bár ez a film nem lett akkora siker, mint a négy évvel korábban készült Gyilkosság az Orient expresszen, azért a bevétel lehetővé tette egy következő Christie-regény - „A kristálytükör meghasad” - megfilmesítését, amelyben Miss Marple szerepében a Halál a Níluson-ban mellékszerepet játszó Angela Lansbury brillírozott.

Annyit azért szeretnék megjegyezni, mint teljesen személyes véleményemet, hogy Hercule Poirot szerepére nem éppen Peter Ustinov a legalkalmasabb személy. Már Agatha Christie sem így írta le a figurát, ráadásul, amióta a tévében megláttam David Suchet alakját, mást el sem tudok képzelni a kis belga nyomozó szerepében, mint őt. Ha a szerző élne, biztosan ő is így érzene.