Draco Malfoy

Egy kósza napsugár szűrődött át a nehéz brokátfüggönyök között, átszelte a szobát, csillámló fénycsóvát húzott a makulátlan ébenfa parkettán, felkúszott a míves baldachinágy faragványain, s bosszantóan megállapodott egy ponton, mégpedig egy egyenletesen szuszogó takaróbuckán.

Valahol egy óra kilencet ütött. A fekete atlaszselyem kitüremkedés panaszos nyöszörgést hallatott, s kócos, ezüstszőke tincsek bukkantak elő a takaró alól. Draco tüntetőleg a másik oldalára fordult, s nem kívánt tudomást venni a mai napról. Eltökélt szándéka volt átaludni az egészet, ő nincs itt, mindenki hagyja békén. Arcát párnái közé fúrta, hogy ismét átengedje magát a jótékony álomnak, mikor apró, gyors lépések zaja ütött meg a fülét. Sietős, türelmetlen kopogtatás, majd bebocsátásra sem várva nyílt is a nehéz szobaajtó.

- Jó reggelt, Draco úrfi!

A fiú hunyorogva megkísérelte kinyitni a szemét: egy ismerős, hegyes vitorlafülű, kis termetű lény sziluettjét vélte felfedezni az ajtóban, aminek sipító hangja volt, és kistányér méretű szemei zöldesen fluoreszkáltak a félhomályban. Csak Dobby az, az átkozott házi manó. Figyelmen kívül hagyva a vézna kis teremtményt kényelmesen bevackolta magát a finom ágyneműbe, de nem tartott soká nyugodalma. A manó éles, fülbántó hangján szüntelen karattyolt valamit, aminek megértéséhez Draco számára túlságosan korán volt, majd kegyetlenül széthúzta a brokátfüggönyöket, így vakító reggeli napfény árasztotta el a szobát. Draco fejére húzta a takarót, s nyűgösen kapaszkodott az álom utolsó, halovány foszlányaiba, de a manó nem tágított.

-… így Draco Malfoy uram kénytelen sietni, hacsak nem akarja lekésni a vonatot! – csontos ujjak bökdösését érezte a vállánál, majd aggályos taszigálást. – Kérem, fiatalúr, ébredjen, a méltóságos szülei már az étkezőben várják! Az úrfinak fel kell kelnie! Tizenegyre a peronon kell lennie!

Ja, persze. Hát hogyne. Hogyan is felejthette el? Ma indul a Roxfortba. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ahol első évét kezdi, és ahonnan leghamarabb a karácsonyi szünetben térhet haza. Nagyszerű. Igazából nem is felejtette el, csupán méla undora volt még a gondolatától is, hogy felhagy az itthoni kényelemmel és nyavalyás sárvérűekkel kényszerül egy légtérben tartózkodni, lássuk csak… az elkövetkezendő hét hosszú évben. Pompás, grimaszolt magában. Pedig varázsolni itthon is megtanulhatna, az apja igazán kereshetne neki egy kiváló tanítót, aki ért a mágiához, vagy ha mindenáron szocializált környezetbe akarják küldeni, miért pont a Roxfort? Ott a Durmstrang, és bár Bulgária messze van, legalább tanulhatna fekete mágiát. Ó, igen, az anyja félti az egyetlen fiacskáját, de egyszer úgyis kirepülne a családi fészekből, és akkor miért ne egy olyan helyre, ahol a számára legmegfelelőbb taníttatásban részesülne?  Badarság, az egész helyzet, az egész nap puszta badarság, ennyiért még csak felkelni sem érdemes. Hát ő nem is fog! Éppen erre az elhatározásra jutott, mikor mintha egy sétapálca fémes villanása sejlett volna fel előtte a vékony atlaszselyem paplan fölött, majd Dobby fájdalmas nyikkanása egy koppanás következtében.

- Fiam, ne kelljen még egyszer szólnom! – sziszegte Lucius Malfoy, miközben egy határozott mozdulattal lerántotta félálomban szendergő fiáról a takarót, s ingerülten kicsörtetett a szobából, nyomában a sajgó koponyáját tapogató manóval.

Draco bágyadtan nyújtózott egyet; már csak apja suhogó fekete köpenyét látta kilibbenni a szobaajtón. Az idősebb Malfoy meglehetősen ingerültnek tűnt. Draco fancsali képpel körülnézett; nem akaródzott felkelni, sokkal kecsegtetőbbnek tűnt magára húzni a takarót, és a puha ágy kényelmes oltalmában tovább lustálkodni. Ez azonban hiú remény volt; az apja így is elég harapós kedvében van, nem ajánlatos még jobban felhergelni, elvégre az súlyos következményeket vonna maga után. Megengedett magának pár perc önsajnálatot, majd egy rezignált sóhaj kíséretében kikászálódott az ágyból, és hozzálátott az öltözködéshez. 

Kifogástalan külsővel ráérősen lesétált a hallba, majd az étkező felé vette az irányt. Szőke haját hátrafésülve viselte, sötét kardigánt, nadrágot és hozzáillő sárkánybőr cipőt viselt; ruházata kiemelte sápadt, elődeihez hasonlóan szép metszésű arcát. Alaposan körülnézett, végtére is csak pár hónap múlva láthatja viszont a helyet, ahol felcseperedett, s igyekezett minél jobban emlékezetébe vésni. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, ahogy lassú léptekkel kisétált komor, mégis otthonos szobájából, hátrahagyva kedvenc könyveit, festményeit, a különböző fekete mágiához szükséges használati tárgyait, a bútorokat, melyek eddigi élete mindennapi tartozékainak számítottak. Elhaladt a vizslató Malfoy -ősök portréi előtt, melyek gondosan tisztán tartva, díszes képkeretben szegélyezték a magas belvilágú helységek falait; az ősrégi, csillogóra fényezett lovagi páncélok mellett, s búcsúzóul hosszan megnézte magának a méregdrága drapériákat, falikárpitokat, s firenzei márványból faragott szobrokat is, melyek a legkülönfélébb hátborzongató démonokat, magasztos varázslényeket vagy éppen életnagyságú felmenőket ábrázoltak a folyosók különböző pontjain. Abraxas nagyapa portréja hűvös biccentéssel üdvözölte; az öreg mágus sápatag arcán a hegyes áll majdhogynem átszúrta a papírvékonynak tetsző bőrt, kobaltkék szemeit fensőbbségesen távolodó unokájára szegezte.

Az étkezőbe érve megpillantotta szüleit, akik már épp a reggeli végén tartottak, s útra készen vártak fiukra. A hosszú ébenasztal végén Lucius ült, s feleségével, Narcissával társalgott, aki szívélyes mosollyal üdvözölte a terembe lépő Dracót. Lucius szemrehányóan végigmérte az asztal másik végén helyet foglaló fiút.

- Nocsak, a fiatalúr méltóztatott lefáradni – jegyezte meg gunyorosan, és jókorát harapott kétszersültjéből. Draco feszengve eligazította magán mélyzöld kardigánját, és ezüst kését kezébe véve megkent magának egy szelet pirítóst.

- Jó reggelt – morogta egykedvűen.

- Készen állsz a nagy napra, Draco? – Narcissa halvány mosollyal palástolta aggodalmát, legfeljebb csak ujjai tördelése árulhatta el. – Olyan büszke vagyok rád, fiam.

Draco belekortyolt teájába, semmint válaszolnia kelljen, s míg étkezett, hallgathatta szülei bíztatását, hogy majd meglátja, milyen jó lesz neki a Roxfortban, mert holtbiztos, hogy a Mardekárba kerül, ahogy a Malfoy dinasztia összes leszármazottja; talál magának szövetségeseket, és mintha megemlítették volna megint azt a Perselus Pitont is, aki a család régi ismerőse, bájitaltant fog neki tanítani és a Mardekár házvezető tanára. Ilyen és ehhez hasonló dolgokat hallott szüleitől, mikor reggeli után kitessékelték a kúria ajtaján, mikor a gondosan karban tartott pázsit és tujasor mentén lesétáltak a salakon a limuzinig, majd az autóban is, ahogy a hátsó bőrülésről bámészan nézte távolodó otthonát. Mintha utoljára látná. A fekete limuzin láthatatlanná vált, majd a magasba emelkedett, s Draco már csak apró pontokként látta a birtokot, a kúriát, a kviddicspályát, környező épületeket, s később a távolban feltűntek London nevezetességei is. Több száz láb magasan suhantak; Lucius ült a volánnál, ez volt az, amit nem szeretett másra bízni.

Mikor feltűnt a látóhatáron a King’s Cross vöröstéglás homlokzata, csökkentett a magasságon és a St. Pancras Hospitaltól nem messze, a Pancras út elágazásánál, ahol kevésbé forgalmas a hely, az aszfaltra kormányozta a leszállásnál ismét láthatóvá varázsolt autót. A Malfoy- címerrel ellátott limuzin lomhán leparkolt a pályaudvar előtt, s elsőnek Narcissa libbent elő légies kecsességgel, majd kénytelen-kelletlen kiszállt Draco is, s végül Lucius maradt, aki mugliktól hemzsegő környezetben önmaga kényszerült a csomagtartóból kiemelni fia terjedelmes utazóládáját, és a muglik által annyira megbámult bagolyketrecet, benne egy riadtan pislogó lakóval.

- Igyekezzünk, tizenöt perc múlva indul a vonat! – szólt a mágus, miután egy óvatos pálcaintéssel lezárta autóját, s feleségével karöltve igyekezett a pályaudvar bejárata felé. Draco kelletlenül megragadta utazóládáját, kulira helyezte, majd megszaporázva lépteit, tolta maga előtt a csomagot.

Áttolakodták magukat a varázstalan emberekkel telezsúfolt, füstös peronokon; Draco előhúzta talárzsebéből a menetjegyét – London-Roxfort. Kilenc és háromnegyedik vágány. Igen, már ott is van a műanyag kilences az egyik vágány fölött, közvetlenül a szomszédjában pedig a tízes, és bár köztük nem volt semmiféle sín, Draco tudta, hogy valahol ott kell lennie annak a mágikus válaszfalnak, amin átjuthat a Roxfort Expressz peronjára.

- Nos itt volnánk – vélekedett Lucius a kijelző tábla feletti nagy órára pillantva. Már csak tíz percük volt. – Gyerünk, Draco, mire vársz még? – azzal türelmetlenül a kilences és a tízes vágány közötti fal felé intett. Draco bizalmatlanul állt kuliját szorongatva, és összevont szemöldökkel nézett szüleire.

- Ugyan, drágám, ha félsz, inkább fuss neki – bíztatta Narcissa szelíden – Ne aggódj, nem fogsz beleütközni.

Draco torka teljesen kiszáradt, akkor sem tudott volna megszólalni, ha akart volna. Kétkedve meredt szüleire, akik díszes talárjukban és köpenyükben olyannyira elütöttek a muglik furcsa holmikat viselő tömegétől. Őt is igencsak megbámulták maguknak az emberek; tejfölszőke haj, ijedt tekintet, számukra különc ruházat, nem is beszélve a bagolyról. Lucius sürgetően a fal felé intett, amit Draco hiába fixírozott, továbbra sem tűnt valami illékonynak. Megacélozta idegeit, utoljára szüleire sandított, majd mély levegőt vett és nekifutott. Nem csukta be a szemét, látni akarta, mi történik. Hátrált pár lépést; a kilences és a tízes vágány felé igyekvő emberek minduntalan nekiütköztek, s ide-oda taszigálták. Megvárta, hogy elhaladjon előtte egy tíz-tizenkét tagú turistacsoport. Háromig számolt, majd egy furcsa gondolattól vezérelve teljes erőből tolva a kulit, a fal felé rohant. Csupán színes foltokként érzékelte az embereket, nem figyelt a néhány megbotránkozó sikkantásra, sem baglya zsémbes huhogására - szemtől szemben találta magát a vöröstéglás fallal.

Nem volt karambol. Már várta a fájdalmas becsapódást, de egy ismeretlen, borzongató érzés kíséretében a fal eltűnt – egy töredék másodpercig mintha káprázott volna a szeme, majd egy piros gőzmozdony bukkant elő a semmiből, mozdonyfüstöt pöfékelve a peronon ácsorgó emberek feje fölé. Egy tábla a magasban propagálta: Roxfort Expressz. Indulás: 11 órakor. Elégedetten elmosolyodott, s kíváncsian szemlélődött, de egy perc sem telt el, egy erős, bőrkesztyűs kéz szorítását érezte vállánál.

 - Jól vagy, fiam? – kérdezte Lucius, vagy Draco legalábbis ezt vette ki a zsivaj és a súlyos utazóládák csikorgása közepette. Draco bólintott. Anyját keresve hátrafordult; a nő már rég mellette állt, csak az izgalomban nem vette észre. A vöröstéglás fal helyén egy boltíves átjáró díszelgett, kovácsoltvas kapuval, rajta feltűnő vörhenyesre mázolva: Kilenc és háromnegyedik vágány.

- Mondjátok csak – faggatózott Draco túlharsogva a tömeg zaját, közben sietősen haladva a vonat felé. Biztonságban érezte magát, ilyenkor mindig beszédesebb hangulatba kerül. – Ez a Perselus Piton is itt lesz valahol? Honnan fogom felismerni?

- Találkoztál már vele. – Narcissa gyengéden elterelte fiát egy népes vörös hajú család útjából. Lucius arca megvetően megrándult, s hangsúlyozottan tudomást sem véve kerülte ki Weasleyéket. – Járt már nálunk, apádat kereste, be is mutattunk neki. Magas, fekete hajú férfi, ritkán jön, de akkor elég sokáig időzik – tette hozzá, látva fia komor arcát.

Draco szürke szeme kisvártatva felcsillant. Felrémlett előtte a kép, mikor kezet fog egy nálánál jóval magasabb, titokzatos mágussal; a varázslónak arcába omló hollófekete haja volt és horgas orra, elismerően rámosolygott, mintha ismerné, majd hosszú órákra elvonult apjával a könyvtárszobába, ahol fojtottan beszélgettek, majd amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul távozott. Az apja mindig zord volt, ingerült és hallgatag a férfi látogatásai után. Nyilván többnyire rossz híreket hozott. Draco akkoriban nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

- Nézd csak, ott vannak Monstróék! – Lucius egy szintén háromtagú családra mutatott, közvetlenül a peron szélénél ácsorogtak. Gregory, Monstroék egyetlen fia bambán intett, mikor észrevette őket. Draco kajánul elvigyorodott – mégsem lesz olyan elveszett az első roxfortos éve alatt. A fiú szüleihez hasonlóan zömök volt és morózus, busa fején barna haját rövidre nyesték, s tétován ácsorgott egyik oszloplábáról másikra helyezkedve. Termete vetekedett észbeli képességének hiányával. Ha ő itt van, Craknek is a közelben kell lennie. Nem éppen a legnívósabb „baráti kör”, de a célnak tökéletesen megfelel.

Gyanúja beigazolódott, Crak családja is perceken belül megérkezett. Lucius ridegen biccentett, majd sebtében túljutott a protokollnak megfelelő kérdéseken, s türelmetlenül ezüst, cizellált gravírozású zsebórájára pillantott. Öt perc múlva tizenegy.

Draco unottan körbenézett – a vagonok többségét már elözönlötték a diákok. Némelyek az ablakon kihajolva beszélgettek szüleikkel, mások még a peronon búcsúzkodtak, vagy éppen ádáz harcot vívtak az egyes kupék ülőhelyeiért.

- Vigyázz magadra! – Narcissa tőle szokatlanul, kitörő érzelemmel ölelte magához fiát. Draco meghökkenve veregette meg édesanyja vállát, s a csontropogtató szorítás közepette arcába hullottak a finom parfümtől illatozó, dúsan leomló szőke fürtök. A nő bánatos búcsúcsókot lehelt fia arcára, majd elengedte a kínosan feszengő fiút, s minden erejét latba vetve igyekezett visszatartani könnyeit.

- Ne feledd, Draco, ki vagy – szólt Lucius szigorúan – Viselkedj Malfoyhoz méltón. – fél kézzel átölelte a fiút, s ajkába harapva fojtotta magába érzelmeit. Az érzelmi kitörések a gyengeség jelei. A gyengék, pedig nem sokáig maradnak életben. Draco épp ki akart bontakozni az ölelésből, mikor a mágus a füléhez hajolt, és belesuttogott. – Mire a beosztási ceremónia véget ér, a seprűd a ládád mellett fog várni a szobádban.

Draco cinkosul elvigyorodott; amikor elmentek az Abszol útra beszerezni számára az iskolai kellékeket, elcipelte szüleit versenyseprűket nézni, és bár az elsőévesek még nem rendelkezhettek saját seprűvel, az apja megtalálta a módját, hogy Draco becsempészhesse az iskolába saját új szerzeményét. A fiúnak rögtön jobb kedve lett a hír hallatán. Draco mosolyogva anyjára nézett, aki szemeit törölgetve ácsorgott Lucius és a Monstro házaspár mellett. Narcissa meghatódott, akaratlanul is szemébe szöktek az örömkönnyek: az ő Draco fia nem gyermek többé, felnőtt és a mai naptól kezdve a saját útját járja.

- Mire vártok? – förmedt Draco a Crak és Monstro gyerekekre; a fiú már fellépett a peronról a vagon lépcsőire, s onnan utasította leendő évfolyamtársait. A két srác összerezzent, először nehézkesen felcipelték Draco súlyos ládáját és kalitkáját, s csak utána foglalkoztak saját poggyászaikkal. Draco kihajolt az ablakon, onnan integetve szüleinek, s bár semmi kedve sem volt az utazáshoz, magára erőltetett ismét egy félmosolyt. Legalább a seprű ott lesz.

Éles füttyszó hasított keresztül a pályaudvaron: pontban tizenegy óra, a Roxfort Expressz indulásra kész. Kisvártatva tompa csattanás jelezte, a vonat elindult. Az ifjabb Malfoy rámordult Crakre és Monstróra, amiért nem voltak elég fürgék, és hagyták eldőlni a fiú utazóládáját, ami hangosan puffant a deszkapadlón. Draco pár pillanatig nézte távolodó szüleit, mígnem azok teljesen belevesztek az emberáradatba, majd fejével intett a két fiúnak, hogy hozzák utána holmiját. Draco flegma megjegyzéseket téve arrébb lökte az útjába kerülőket, és utat tört magának a leghátsó kabin felé.