I. Minden hazugság

A Londonhoz közeli városkában ragyogóan sütött a nap, gyönyörű nyár eleji idő volt. Az egyik ház emeletéről halk zene szűrődött ki: Arina a Rómeó és Júliát hallgatta miközben egy fogalmazást gépelt. Fáradtan nyújtózott egyet és vágyakozva nézett ki az ablakon.

„Milyen jó lenne most egy fa tövébe elvonulni egy könyvvel… De nem lehet, ezt még sajnos be kell fejeznem. Még jó, hogy már csak pár hét van hátra a suliból.”

- Drágám, gyere le, vendégeid érkeztek! – hallotta az anyja hangját. A lány megadóan és meglepetten tápászkodott fel az íróasztalától. Vajon ki lehet az? Hisz sohasem jött hozzá látogató, neki nem voltak barátai. Világ életében amolyan magányos farkas volt, mindenki különcnek tartotta. De nem tudta, hogy miért nem szereti senki, hogy miért nem állnak vele szóba a többiek. Hiszen ő soha nem ártott nekik. Pedig megtehette volna…

Arina ugyanis más volt, mint a többiek. Érezte, hogy ő nem ide való, itt nem értették meg. Még a szülei sem. Úgy öt éves volt, mikor elmondta nekik, hogy előre látta bizonyos dolgok bekövetkeztét. Erre csak azt mondták, hogy ez egyszerű véletlen és túl sokat fantáziál. Ő viszont tudta, hogy nincsenek véletlenek. Mivel a szüleitől nem várhatott megértést, ezért azt már meg sem említette nekik, hogy a tudománya nem állt meg a szerény kis jóslásoknál. Ahogy nőtt évről évre, úgy nőtt az ereje is. Mikor nem látta senki, folyton gyakorolt és próbálta megtalálni képességei határát. Egyre csak régi könyveket és feljegyzéseket bújt a könyvtárban, hogy minél többet megtudjon a mágiáról. Ez a többi gyereknek még egy okot adott arra, hogy kirekesszék őt…

Útban lefelé egy pillanatra megállt a tükör előtt. Egy aranyszőke hajú ifjú hölgy nézett vissza rá, olyan zöld szemekkel, mint a legfényesebb smaragd. Akaratlanul is megigazította kissé ruháját és ment is tovább. Lement a lépcsőn és bement a nappaliba. Ott a szüleivel szemben két férfi ült a kanapén. Amint meglátták, hogy megérkezett az, akire vártak, rögtön felpattantak.

- Örülök, hogy végre találkozhatunk, Arina. Engedd meg, hogy bemutat…

- Nem szükséges. Nagyon is jól tudom, kik maguk: Albus Dumbledore és Perselus Piton.

- Pontosan – Dumbledore meglepetten nézett a lányra -, de ezt te honnan tudod?

- Már sokszor álmodtam magukról. Megtudhatnám, hogy mit óhajtanak tőlem?

- Mindenek előtt arra kérlek, foglalj helyet – mondta Dumbledore. – Sok mindent kell megmagyaráznunk neked.

A lány szót fogadott (bár meglepte, hogy miért kínálják hellyel a saját házában), leült egy fotelbe és türelmesen várt.

- Így sokkal barátságosabb. Kérsz esetleg valamit inni? Egy teát?

- Köszönöm, de nem – szólt a kimért válasz. Dumbledore-t nem zavarta meg a rideg elutasítás, négyüknek elővarázsolt egy-egy gőzölgő italt. Pitonon kívül mindenki örömmel elfogadta, bár Arina szülei meglehetősen zavartan ücsörögtek.

- Nos – kezdett bele végül Dumbledore -, mi azért vagyunk itt, mert eljött az ideje, hogy megtudd az igazságot… te boszorkány vagy.

- Ezt eddig is tudtam, köszönöm szépen.

- Igen, gondoltam, hogy előbb vagy utóbb rá fogsz jönni magad is. De a helyzet koránt sem ilyen egyszerű.

- Arina – vette át a szót remegő hangon az anyja -, nem mi vagyunk az igazi szüleid.

- Tessék?! – egyszerűen nem akart hinni a fülének.

- Tudod, amikor megszülettél, az édesanyád nagyon legyengült. Megbetegedett és pár hónap múlva… meghalt.

Arina erre nem tudott mit mondani és alig látott valamit is a szemét ellepő könnyektől.

- Az apád pedig pár nappal ez előtt tűnt el.

- Ő is… meghalt? – kérdezte a lány félve.

- Nem – vetette vissza a szót Dumbledore. – Nem is tudom, hogy mondjam el neked… Talán az lesz a legjobb, ha nem szépítem a dolgokat: az apád korunk legrettegettebb feketemágusa.

- Mi? Nem, az nem lehet.

- Sajnos nagyon is igaz. Pár nappal édesanyád halála előtt megpróbált megölni egy gyereket, Harry Potter.

- Megölni? Egy ártatlan gyermeket? De hát miért?

- Egy jóslat miatt. Egy jóslat, amely szerint egyedül Harry győzheti le őt. Épp ezt akarta megakadályozni. Azonban Harry édesanyja az életét adta, hogy megvédje egyetlen gyermekét, így a halálos átok visszaszállt Voldemortra.

- Voldemort? Így hívják az apám? Voldemort?

- Ez csak egy kitalált név, Arina. Az igazi neve Tom Riddle, de ezt nagyon szégyellte, mivel a mugli apja után kapta.

- Megbocsásson, de mit mondott, mugli?

- Varázstalan ember. Ez az ember, a te nagyapád, elhagyta Voldemort édesanyját, amint kiderült, hogy boszorkány.

- A szemét!

- Igen, Voldemort is pont így gondolta, ezért meg is ölte.

- Megölte? Az apám nem más, mint egy közönséges gyilkos?

- Nos, ott tartottam – folytatta Dumbledore, meg sem hallva a lány szavait -, hogy az átok visszaszállt Voldemortra. Noha nem halt meg, nagyon legyengült. Már csak árnyéka volt régi önmagának.

- Nem halt meg? Ezt nem értem. Nem azt mondta, hogy az átok halálos volt?

- De, az volt. Csakhogy Voldemortot nem ölte meg, csupán legyengítette. Mivel arra is képes volt, hogy megpróbáljon megölni egy kisgyereket, ebből te is láthatod, hogy mi mindenre hajlandó volt, csakhogy diadalmaskodjon a halál felett. Ekkorra már olyan szintre jutott, hogy nem veszítette el legféltettebb kincsét, az életét. Viszont csak árnyéka maradt régi önmagának. Tizennégy hosszú év után azonban újra testet öltött, visszatért, és újra elkezdte maga köré gyűjteni a híveit.

- És én? Én hogy jövök a képbe?

- Mindannyian úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb neked, ha elrejtünk a világ elől, hogy az a legjobb, ha nem tud rólad senki.

- Úgy gondolták? – csattant fel Arina. - Úgy gondolták, hogy jobb nekem, ha merő hazugság az életem? Minden hazugság, ami csak körülvesz! Maguknak köszönhetem, hogy engem itt mindenki különcnek tart, hogy bolondnak néznek, hogy nincsen egy barátom se!

- Én megértem, hogy felkavarnak téged ezek a dolgok, de nem kéne minket hibáztatnod azért, mert nincsenek barátaid…

- Pedig maguk tehetnek róla! Ugyan ki akarna barátkozni egy flúgos lánnyal, aki azt képzeli magáról, hogy a jövőbe lát, és feltűnően sokszor történnek körülötte megmagyarázhatatlanul furcsa dolgok! – kiabálta, miközben könnyek folytak végig az arcán. Az elmúlt évek minden megaláztatása, minden egyes kegyetlen emlék egyszerre özönlötte el.

- Azt hiszem, igazad van. Jobb lett volna neked, ha a varázsvilágban nőttél volna fel. De akkor, majd tizenhét éve úgy gondoltam, hogy itt nagyobb biztonságban leszel.

- Biztonságban? Ugyan mitől?

- Egyrészt Voldemort híveitől, akik, miután eltűnt a vezérük, a leendő Sötét Úrnőt látták volna benned.

- Mi?! – szakította félbe Arina. - Maga nem normális. Én, mint Sötét Úrnő? Ez nevetséges!

- Másrészt biztosak voltunk benne, hogy előbb vagy utóbb megtalálja a módját és visszatér. És akkor…

- Akkor mi?

- Meg fog ölni téged is.

- Miért ölne meg engem? Hiszen a lánya vagyok, nem?

- Talán épp ezért… hogy ne használhassunk fel ellene.

- Ez kész agyrém… és neki van róla fogalma, hogy élek? Hogy hol vagyok? Egyáltalán ki vagyok?

- Eddig csak azt tudta, hogy van egy lánya – vette át a szót Piton. – Nem tudta ki az, merre keresse, hogy él-e még. Azonban amint újra alakot öltött, az első dolga volt, hogy a keresésedre induljon. Főleg, hogy édesanyád meghalt.

- Azért, hogy megöljön engem is? – kérdezte alig hallhatóan.

- Ezt még mi sem tudjuk pontosan – válaszolta Dumbledore. – Csak azt, hogy tudja, itt vagy, és már csak idő kérdése és ő is megjelenne itt. Épp ezért velünk kell jönnöd.

- Tessék?

- Velünk kell jönnöd, Arina. Ebben a házban nem vagy többé biztonságban.

- Ezt mégis hogy képzelik? –csattant fel. - Beállítanak ide, közlik velem, hogy az egész eddigi életem egy merő hazugság és az apám, aki mellesleg egy pszichopata gyilkos és világuralomra tör, meg akar ölni engem! – az utolsó szavakat már ordította. – Ez nekem túl sok!

- Megértem, min mész keresztül, de erősnek kell lenned.

- Ti tudtátok? – fordult Arina hirtelen a szüleihez. Vagy legalábbis azokhoz az emberekhez, akiket tizenhét évig a szüleinek hitt.

- Igen, tudtuk – mondta alig hallhatóan Arina „apja”.

- Hogy voltatok képesek ezt titokban tartani? Hogy voltatok képesek minden nap a szemembe nézni? Hazudtatok nekem, minden egyes szavatok hazugság volt!

- Csak a te érdekedben, kicsim. De ez nem változtat azon, hogy nagyon szeretünk téged!

- És most mi lesz? – fordult Dumbledore-hoz.

- Velünk jössz, Arina. A következő évet immár egy olyan iskolában fogod tölteni, ahol mindig is kellett volna, beismerem, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolájában. Ott meg tudunk téged védeni. Ám addig is a Főnix Rendje főhadiszállásán fogsz lakni.

- Főnix Rendje?

- Majd később minden kérdésedre megkapod a választ. Most menj fel és csomagolj össze kérlek, sürget minket az idő. Egy percet sem vesztegethetünk tovább. Minél hamarabb indulunk, annál jobb.

- A szüleim… illetve… ők is velünk jönnek? – mutatott Arina a „szüleire”.

- Nem. De ők sem maradhatnak itt. Most menj, pakolj össze.

Arina szó nélkül felállt és felment a szobájába. Bár nem látszott rajta, belülről szétfeszítette a düh. Mindenki hazudott neki. Másrészt viszont… boszorkány. Ez mindent megmagyaráz. Pedig volt idő, amikor majdnem beleőrült a dologba. Nem tudta mire vélni azt a sok furcsa „véletlent”, ami mindig csak vele esett meg. Annak ellenére, hogy késésben volt, mindig idejében megérkezett mindenhová. Néha, természetellenesen gyorsan, két perc alatt tette meg az egyébként húsz perces utat az iskolába. Mikor leejtett valami törékenyt, az csodák csodájára olyan szerencsésen érkezett a földre, hogy egy darabban maradt. Ha nem értette a leckét, a tanárok sosem őt szólították, ha nem tudott jól felkészülni a dolgozatra és rettegett, hogy rossz jegyet fog kapni, akkor valami mindig közbejött, és a dolgozat elmaradt. Arról nem is beszélve, hogy most már az álmai, amikben úgy érezte, hogy repül… nos valahogy már azok is valóságosnak tűnnek.

Végre itt hagyhatja ezt az átkozott helyet. Nem köti ide semmi. Tulajdonképpen örülnie kellene. Hisz ennél a helyzet már csak jobb lehet. Nem kell többet hallgatnia a rosszindulatú megjegyzéseket… A lánynal minden akaraterejére és önuralmára szüksége volt, hogy el tudja őket viselni. Pedig ilyenkor legszívesebben a falnak repítette volna osztálytársait. Tudta, hogy csak egyetlen mozdulatába kerülne. De azt is tudta, hogyha megteszi, akkor neki annyi. A többiek nem tudhatnak az erejéről. Így csak tűrt és tűrt, sőt amikor csak tehette, próbált segíteni mindenkinek. Már ha azok hagyták.

Vegyes érzésekkel elkezdett pakolni. Bár egyedül csak lassan haladt, örült neki, hogy nem jött fel az anyja, hogy segítsen neki. Egyedül akart maradni. Abban a közel másfél órában, amíg mindenét összeszedte, elbúcsúzott addigi életétől. Tudta, hogy ezután minden más lesz… valami megmagyarázhatatlan bizsergés járta végig… izgatottság és kíváncsiság.

Mikor elkészült, lement és megkérte az apját, hogy segítsen neki lehozni a bőröndöket.

- Ha megengeded, ezt majd én elintézem – mondta Dumbledore és suhintott egyet a pálcájával. – A holmid már a főhadiszálláson van. Gyere, induljunk mi is.

Ám Arinának szöget ütött valami a fejében.

- Uram?

- Kérlek, szólíts Dumbledore professzornak.

- Professzor úr, nekem nincs pálcám…

- De van, most azonban ideje, hogy induljunk. Majd mindent megbeszélünk.

- De mégis hova megyünk?

- Jó hogy mondod. Grimmauld tér 12. Ezt jól jegyezd meg, viszont ne mondd el senkinek sem.

A lány a szüleire nézett, akik odaléptek hozzá és megölelték.

- Arina, nagyon vigyázz magadra! És mindig hallgass Dumbledore-ra!

Majd Dumbledore és Piton is megfogta Arina karját, és egy pillanat múlva már egy teljesen más házban és egy teljesen más világban voltak. Arina tudta, hogy az élete igazán csak most kezdődik el…

II. Felemás fogadtatás

Arináék egy régi ház előszobájába érkeztek.

- A csomagjaid az emeleti szobádban vannak – szólt Dumbledore. - Nekünk most mennünk kell, de ígérem, holnap eljövök és minden egyes kérdésedre válaszolni fogok. Addig is ismerkedj meg a többiekkel… Ne aggódj, itt mindenki tud a dologról – tette hozzá, látva a lány arcát, aki tényleg azon gondolkodott, hogy beszélhet-e nyíltan az itt lakók előtt.

- Akkor viszlát holnap, Arina.

- Viszontlátásra.

Ekkor egy vörös hajú, mosolygós arcú, pufók asszony lépett ki a konyhából, időt sem hagyva arra, hogy alaposabban is szemügyre vehesse a főhadiszállást.

- Szervusz, kis drágám. Te vagy Arina, igaz? Én Molly Weasley vagyok.

- Nagyon örvendek, Mrs Weasley – válaszolt csendesen. Teljesen össze volt zavarodva, egyedül szeretett volna lenni, hogy átgondolhassa az egészet. Túl zavaros volt neki az egész.

- Gyere, kincsem, biztos éhes vagy. Olyan nyúzottnak látszol – szakította félbe Arina gondolatmenetét.

Mrs Weasley bevezette a konyhába, leültette egy székre, ő maga pedig nekiállt, hogy összeüssön valami harapnivalót.

- Anya mikor jönnek már meg Fredék? – kérdezte egy magas, szintén vörös hajú fiú, miközben belépett a helyiségbe.

- Ron szívem, ne légy türelmetlen. Tudod, hogy milyen sokat kell dolgozniuk, hiszen szünet van és a boltban csak úgy nyüzsög a ráérő gyereksereg. Egyébként ma este itt lesznek. De miért nem üdvözlöd új vendégünket?- bökött a fakanállal az asztal felé Mrs Weasley.

- Szia. Én Arina vagyok.

Ron egy árva szót sem tudott kinyögni. Csak bámult rá tátott szájjal.

- Ó Ron, mit állsz itt az ajtóban, mint egy szobor? Engedj már be minket! – hallatszott egy lány hangja. Ron arrébb állt, bár a száját elfelejtette becsukni. Továbbra is meredten nézte Arinát.. De legalább a lány és a mögötte igyekvő fiú már be tudott jutni a konyhába.

- Most már mindent értek.Szia, én Hermione Granger vagyok.

- Én pedig Harry Potter.

A lány nyelt egy nagyot. Lassan Harry szemébe nézett. Szóval ő az. Ő az, akit az ő apja még gyerekként meg akart ölni.

- Sziasztok. Engem Arinának hívnak – mondta csendesen.

- Arina? Milyen Arina? – tette fel a rettegett kérdést Hermione. Arina vetett egy futó pillantást Mrs Weasley-re, aki bátorítóan bólintott egyet. Sóhajtott egy nagyot még mielőtt megszólalt.

- Arina Riddle.

- Micsoda?!- kérdezték egyszerre hárman, Harry már ki is vonta rá a pálcáját.

- Harry, az Istenért, mit művelsz?- kérdezte rémülten Mrs Weasley. – Azonnal tedd le azt a pálcát!

- De ő Voldemort lánya! Egyáltalán mit keres itt? Hogy juthatott be ide?

- Dumbledore hozott ide.

- Dumbledore? Mégis minek? – pálcájával még mindig Arina szívére célzott.

- Azért, hogy megvédjen az apámtól. Dumbledore úgy véli, hogy engem is meg akar majd ölni.

- És eddig hol voltál? – kérdezte Hermione.

- Egy London melletti kisvárosban éltem. Egyáltalán nem tudtam arról, hogy nem az igazi szüleimmel. Egészen a mai napig. Én is csak pár órája tudom.

- És mégis mi az, amit tudsz?

- Nem sokat. Dumbledore mindössze annyit mondott, hogy az anyám a születésem után megbetegedett és pár hónap múlva meghalt. Pár nappal az után, hogy Voldemort eltűnt. Évekre.

- Igen, ezt mi is tudjuk – szólt közbe cinikusan Harry.

- Amint testet öltött, elkezdett engem keresni. Dumbledore szerint azért, hogy velem is végezzen.

- Dumbledore szerint? Miért te nem hiszed? – hitetlenkedett Hermione.

- Nem tudom, hogy mit higgyek. Nem tudok róla semmit. Csak a nevét. Semmi mást. Fogalmam sincs, hogy mi a terve velem.

- Szerintem Dumbledore-nak igaza van - mondta Hermione. – Nyílván úgy gondolja, hogy mivel a lánya vagy, örököltél valamennyit az ő erejéből.

- Ja, szerintem is – szólalt meg végre Ron. – El tudjátok képzelni Tudjukkit, amint szerelmi tanácsokkal látja el egy szem pici lányát? Vagy ahogy ölelkezve vigasztalják egymást, hogy ma csak tíz embert sikerült megölnie, nem pedig tizenegyet! – nevetett a saját viccén.

- Ron, hagyd abba! Ez egyáltalán nem vicces, sőt!

- Hagyd csak, Hermione.

- De Arina…

- Jobb lesz, ha minél hamarabb hozzászokom. A többiek is így fognak rá reagálni a Roxfortban.

- A Roxfortban? – kérdezte Hermione. – Te is a Roxfortba fogsz járni?

- Dumbledore azt mondta, hogy már csak ott biztonságos nekem.

- Abban biztos lehetsz – szólalt meg hosszú hallgatás után Harry. Egyébként már a pálcáját is eltette végre, és leült a lánnyal szembe. A többiek pedig követték a példáját. – És mi is ott leszünk, hogy megvédjünk téged.

Arina egy mosollyal jutalmazta ezt a kijelentést. Csak egy dolog járt az eszében: teljesült az álma, végre barátokra lelt.

Mrs Weasley pedig Arina elé tett egy jó nagy tálat, tele szendvicsekkel és egy másikat, ami a különféle sütemények súlya alatt roskadozott.

- Köszönöm szépen. Elnézést, de kaphatnék egy pohár vizet?

- Hát persze, drágám. Ron! Ezt nem neked készítettem! Fiam, ne egyél, nemsokára vacsorázunk!

- Bocs, anya. – mondta teli szájjal a fiú.

- Kérdezhetek valamit? – szólt bátortalanul Arina.

- Persze – hangzott az egybehangzó válasz.

- Mi az a Főnix Rendje? – rengeteg kérdés járt a fejében, de végül úgy döntött, a legalapvetőbbet teszi fel elsőnek.

- Egy titkos társaság, akik Voldemort ellen harcolnak – válaszolta Hermione.

- És ti is a tagjai vagytok?

- Nem, legalábbis még nem. Dumbledore szerint még túl fiatalok vagyunk ehhez – felelt újfent Hermione.

- És ti… ti már találkoztatok vele? Találkoztatok már Voldemorttal?

- Igen. Többször is- szólt Harry. – És mindannyiszor megpróbált megölni.

- Hogy néz ki? – szaladt ki a kérdés Arina száján.

- Akár egy kígyó. Teljesen eltorzult az arca. Hidd el, addig jobb, amíg nem látod. Viszont te egyáltalán nem hasonlítasz rá. – mosolygott rá Harry.

- Köszönöm szépen. Nem hasonlítok egy kígyóra. Ezt bóknak veszem. Biztos az édesanyámra ütöttem. Bárcsak ismerhettem volna…

- Tudom, mit érzel – válaszolta alig hallhatóan Harry. – Én sem találkozhattam a szüleimmel.

- Az apám miatt…

- Arina, te nem tehetsz róla, hogy… - szólt közbe Hermione.

- Tudom, csak… ez olyan nehéz nekem.

Hermione felállt, odament hozzá és megölelte. Majd felkísérte közös szobájukba, ahol már a csomagjai vártak rá.

- Segíthetek? – kérdezte Hermione, mikor látta, hogy Arina elkezdte a kipakolást.

- Azt megköszönném. Ti mióta vagytok itt?

- Már egy hete. Dumbledore ragaszkodott hozzá, hogy ilyen hamar ide jöjjünk. Tudod, Harry miatt. Bár szerintem, így utólag belegondolva, te is közrejátszhattál a dologban.

- Én még ma délelőtt is iskolában senyvedtem– mosolygott Arina.

- A Roxfortban mindig hamarabb kezdődik a szünet, mint a mugli iskolákban. De persze rengeteg házi dolgozatot kell megírnunk. Én már el is kezdtem őket. Az idei év nagyon fontos, a RAVASZ-ok miatt.

- Az valami záróvizsga-féle?
- Igen.

A továbbiakban már csak felszínes témákról beszélgettek. Pontosabban Hermione beszélt. Mesélt neki a tanórákról, a tanárokról, a házakról, a diákokról… Arina csak hallgatta. Úgy érezte, hogy a gyomra egyre jobban összeszűkül. Most szembesült azzal, hogy ő igazán semmit nem tud a mágiáról. Az igaz, hogy tud varázsolni, de mindig csak az ösztöneire hallgatott. Ahogy Hermione szavaiból kivette, ez korántsem elegendő a Roxfortban. Dumbledore mégis mit vár tőle? Mindenki teljesen idiótának fogja nézni. Majd tizenhét éves, de még egy átkozott varázsigét sem ismer.

- Hermione, Arina, gyertek! – kiabált a folyosóról Ron. – Megérkeztek Fredék!

- Fred és George Ron testvérei. Ikrek. Van egy boltjuk az Abszol úton, a Weasley Varázsvicc Vállalat. Kedvelni fogod őket – mondta Hermione, miközben lementek az ebédlőbe.

- Á, Hermione! Repes a szívünk, hogy újra találkozunk – pukedlizett előtte Fred. Vagy George.

- Ronald, egyetlen öcsikém, szégyelld magad!

- De hát mit csináltam?

- Még kérded? Rejtegeted előlünk ezt a szépséget! – mondta, majd odaugrott Arina elé. – Szia, én Fred vagyok.

- Én pedig George. Mi a neved bájos hölgy?

- Arina. Arina… Riddle – ám úgy tűnt az ikreknek nem mondott sokat ez a név.

- Ő Voldemort lánya – fűzte hozzá Ron.

- Micsoda? Az nem lehet!

- Hogy lehet annak a mocsoknak ilyen gyönyörű lánya? – Arina csak mosolygott rá. Örült, hogy az ikrek merőben másképp reagáltak erre a tényre, mint Harryék.

- Gyertek már, mert a végén teljesen kihűl minden – szólt rájuk Mrs Weasley.

Vacsora közben Arina a két iker közé szorult, de megfogadta, hogy soha többé nem ül egyikük mellé sem. Ugyanis azok nem hazudtolták meg magukat. Többször is a fulladás veszélye fenyegette, mivel nem tudott enni is és nevetni is egyszerre.

Megismerkedett Ginnyvel, a legifjabb Weasleyvel és befutott Mr Weasley is. Nagyon vidám hangulatban telt az idő mindaddig, amíg valaki meg nem érkezett…

- Jó estét – köszönt Mr Weasley Alastor Mordonnak.

- Ő mit keres itt? – bökött Arina felé.

- Ugyan Alastor, a lány nem tehet arról, hogy…

- Dumbledore hozta ide, nemde? – folytatta Mordon, mit sem törődve azzal, amit Mr Weasley mond.

- Igen.

- Pedig megmondtam neki, hogy ne bízzon ebben a lányban. A vér nem válik vízzé!

- Na de Alastor! – szólt rá Mrs Weasley.

- Ne is törődj vele – súgta Arina fülébe George. – Az agyára ment a munkája. Már mindenkiben a halálfalót látja. Még a baglyokról is azt hiszi, hogy animágus halálfalók.

George vigasztaló szavai ellenére Arina feltűnően csendes lett. És szomorú. Már megint a neve alapján ítélik meg. Ma már másodszor… és ez csak rosszabb lehet.

Hermionénak is szemet szúrt, hogy milyen hallgatag lett. Lefekvés előtt szóvá is tette:

- Arina, ne vedd ennyire komolyan, amit Rémszem mondott.

- Hermione!

- Mi az?

- Köszönöm.

- Ugyan mit?

- Hogy itt vagy velem – mosolygott rá Arina

- Szívesen! – és visszamosolygott a lányra. – Jó éjt!

Ám Arina még sokáig nem tudott elaludni. Túl sok minden történt vele, túl rövid idő alatt. Egy nappal ezelőtt még a saját ágyában feküdt, és olyan kilátástalannak látott mindent. Aztán beállított Dumbledore, és egyszerre minden értelmet nyert. Most viszont újra elbizonytalanodott. Tele volt megválaszolatlan kérdésekkel és persze kételyekkel.

„Vajon hogy fogok megfelelni az igazi varázslók között? Fogalmam sincs, hogy az, amit én tudok, egyáltalán ér-e valamit. Hogy fogom behozni azt több éves lemaradást?”

Ám legjobban az foglalkoztatta, amit Rémszem Mordon mondott:

„A vér nem válik vízzé. Vajon ez azt jelenti, hogy én is ugyanolyan gonosz leszek, mint az apám?
Az nem lehet.”

Bele se mert gondolni, mi lenne, ha ez valóban így történne… Ráadásul ez még csak az első nap volt...

III. Kérdések és válaszok

Másnap reggel Arina már rég ébren volt, de nem nyitotta ki szemeit. Félt. Igen félt, hogy akkor minden véget ér és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. Harry, Hermione, Dumbledore, Voldemort… Mind csak egy káprázat. Valótlan, mégis gyönyörű ábránd. Újra vissza kell térnie az iskolájába. Sajnos muszáj felkelnie, és visszaszállnia a valóságba.

„Hogy juthatott eszembe ilyen képtelen dolgok?”

Ám ekkor egy hang kúszott a gondolatai közé, ami minden kétségét eloszlatta.

- Arina, kellj fel, mennünk kell reggelizni, mert Dumbledore professzor hamarosan itt lesz – szólt számára a világ legcsilingelőbb hangja, vagyis Hermione.

- Jól van, kelek már.

„Ha ezt most Marianne-ék látnák! De kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit szólnának… Én mint egy feketemágus leánya…”

Reggeli után mindannyian bementek a nappaliba, pár pillanat múlva pedig betoppant maga Dumbledore is.

- Szép jó reggelt mindenkinek! – köszönt kedélyesen az igazgató. – Remélem nem vagyok udvariatlan, de szeretnék beszélni Arinával és Harryvel. Négyszemközt. Illetve jelen esetben hatszemközt.

Ron rosszkedvűen állt fel.

- Minek ez a nagy titkolózás, hogyha utána úgyis elmondják nekünk?

- Ronnak igaza van, professzor – mondta Harry.

- Arina?

- Engem nem zavar, ha itt vannak.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Nos, Arina. A Roxfortban te is hetedéves leszel, akárcsak Harryék. Tudom, hogy rengeteg a lemaradásod, de épp ezért kértem meg a többieket, hogy már a nyár elején jöjjenek ide. Ugyanis ők lesznek a tanáraid – mutatott a kezével Harryre, Hermionéra és Ronra.

- A tanárai? – kérdezte Ron. – Mégis mire kell megtanítanunk?

- Jobbára mindenre. Az egyszerű átkoktól kezdve a bonyolult ráolvasásokig. Bájitalfőzésre, mágiatörténetre…

- Ez nagyszerű! – lelkesedett Hermione. – Így legalább mi is átismételünk mindent szeptemberre. Harry taníthatná a sötét varázslatok kivédését és a bűbájtant, én pedig a bájitaltant és az átváltoztatástant, gyógynövénytant. Ja és a mágiatörténetet.

- És nekem mi lenne a feladatom? – kérdezte keserűen Ron. Semmi kedve nem volt tanulással eltölteni a hőn áhított nyári szünidőt.

- A tiéd a legfontosabb, Ron – mondta Dumbledore. - Az lesz a dolgod, hogy elmesélj Arinának mindent a világunkról.

- Ez miért fontos? – értetlenkedett a lány.

- Mivel a többiek nem tudhatnak arról, hogy te csak most tudtad meg, hogy boszorkány vagy. Egyébként is felettébb érdekelni fogja őket, hogy miért csak az utolsó évedet töltöd a Roxfortban.

- És én mit válaszoljak?

- Mi lenne, ha azt mondanánk - kezdett bele Ron –, hogy eddig a Beauxbatonsban vagy a Durmstrangban tanult, de a szülei átköltöztek Angliába és…

- Nem, ez nem lesz jó – vágott közbe Hermione. – Ezt nagyon hamar leellenőrizhetnék és csak még gyanúsabb lenne, hogy Arina miért hazudott. Egyébként már ott megbukna a dolog, hogy nem tud semmit azokról az iskolákról, sőt még az állítólagos iskolatársainak a nevét se.

- Hermionénak igaza van – mondta Dumbledore. – Maradjunk a lehető legegyszerűbb verziónál, ami nem szorul sok magyarázatra.

- Vagyis?

- Vagyis Arina mindeddig magántanuló volt. De a szüleinek túl sokat kell mostanában dolgozniuk.

- Tehát azt mondom, a szüleim varázslók?

- Mivel azok is.

- De mégis mit mondjak, ha róluk kérdeznek?

- Csak az igazat. Illetve annak egy részét. A hazugság csak újabb és még nagyobb hazugságot szülne. - A lány épp közölni akarta velük, hogy ezt az elméletet nekik is be kellett volna tartaniuk, azonban valami beléfolytotta a szót. - Tessék Arina. Ez a tiéd – nyújtott oda Dumbledore egy kecses és vékony pálcát. – Még az édesanyádé volt egykoron.

- Az édesanyámé? – kérdezte halkan. Ez volt az egyetlen dolog, ami hozzá kötötte. Remegő kézzel vette el az aprócska kis fadarabot és megbabonázva bámulta. Ekkor hirtelen beléhasított a tudat, hogy nem tud róla semmit. Még egy képe sincs róla... Semmi. Erőt vett magán és feltette a kérdést, ami az első perctől kezdve foglalkoztatta:

- Professzor úr, kérem, mesélne róla?

- Sajnálom, Arina, de én sem tudok róla sokat. Csak annyit, hogy Voldemort gyermekét hozta a világra és nem sokkal ez után meghalt.

Arina nagyon csalódott volt. Nem erre számított. Úgy van szüksége a legkisebb információra, emlékre, amely az édesanyával lehetne kapcsolatos, mint a levegőre. Erre tessék. Dumbledore nem tud róla semmit.

- Nekem most mennem kell – állt fel az igazgató úr. – Ti pedig ne vesztegessétek az időt, sok a teendő. Menjetek, kezdjetek hozzá a gyakorláshoz. Úgy hiszem, nem fog megártani egyikőtöknek sem – mosolygott és egy szempillantás múlva már el is tűnt.

Arináék megfogadták a tanácsot, felmentek az emeletre és kerestek egy alkalmas, használaton kívüli szobát.

- Mivel kezdjünk? – kérdezte Harry.

- Szerintem az lenne a legcélravezetőbb, ha az alapvető varázslatokkal kezditek. Én addig összeállítom a tanmenetet.

- Ne már Hermione! Ne kezd már megint!

- Fogd be Ron! Igenis szükségünk van terve, hogy ne felejtsünk el semmit.

- Arina, te tudsz egyáltalán bármit is varázsolni? – kérdezte hirtelen Harry. A lány arcán egy halvány mosoly jelent meg. Intett egyet a kezével és a szoba megtelt párnákkal.

- Ezekre szükségünk lesz. Ron ugyanis hamarosan a padlón fog kikötni a lefegyverző átkom miatt.

- Ezt meg honnan…?

- A jövőbe látok.

- Hú, ez tök király! – szólt Ron reakciója.

A nap végére igencsak elfáradtak, főképp Ron, aki a párnák ellenére jó pár kék-zöld folttal lett gazdagabb. Alohomora… lumos… reparo… ferula… capitulatus… protego… Arina még Hermione legmerészebb álmait és terveit is felülmúlta. Úgy szívott magába minden információt, akár egy szivacs és többnyire minden ráolvasása már az első próbálkozásra sikerült.

- Na, hogy haladtok? – kérdezte Ginny, aki nem zárta szívébe Arinát. A kérdést is mindinkább az egyik fotelben ülő Harrynek célozta, miközben helyet foglalt az ölében.

- Remekül. Szerintem még Dumbledore sem hitte, hogy ilyen jól fog menni.

- Ennek örülök. Akkor most legalább van egy kis időd arra is, hogy velem légy – mondta Ginny, majd gondolkodás nélkül megcsókolta Harryt, gondosan ügyelve arra, hogy Arina is jól lássa.

- Sajnálom, Ginny, de ma még…

- Ugyan Harry, menjetek csak. Nélküled is tudunk haladni.

- Mondjuk átvehetnénk a kviddicset – ajánlotta Ron. Nem szerette volna még jobban összetörni magát.

- Kviddics?

- A varázslók sportja. Seprűkön és négy labdával kell játszani….

***

Gyönyörű csillagfényes volt az éjszaka. Arina fáradt volt, de ugyanakkor boldog is. Már alig várta, hogy szeptember legyen és a Roxfortban lehessen végre. Kint állt az erkélyen és a csillagokat csodálta.

- Így meg fogsz fázni – szólt Harry hangja a háta mögül. Arinán csak egy hálóing volt. – Jól vagy?

- Még soha életemben nem voltam ilyen jól.

- Figyelj, ne haragudj Ginnyre. Nem veled van baja, hanem azzal, hogy alig vagyunk együtt mostanában. Eddig mindig Dumbledore-nál kellett lennem különórákon. Azt hitte, majd most a nyáron egész nap együtt lehetünk. De meg fogja érteni.

- Harry.

- Tessék?

- Kösz, hogy nem fordultál el tőlem, noha az apám ölte meg a szüleidet és hogy...

- Te nem tehetsz róla, hogy Voldemort az apád - szakította félbe.

- Örülök, hogy így gondolod – mosolygott Harryre és megölelte. Majd felemelte a fejét és egymás szemébe néztek. Harry lágyan végigsimította Arina arcát. Alig pár centi választotta el őket egymástól…

IV. A támadás

- Harry…

- Ne mondj semmit – suttogta, miközben ajkaival feltartóztathatatlanul közelített Arináéhoz. Abban a pillanatban, amikor szájuk összeért, a lány egész testében megremegett és elsötétült előtte a világ. Sötét alakokat látott, akiknek az arcát csuklyák fedték. Sikoltozások, pánik, villanó zöld fények. Majd csend. Néma, halálos csend. Halott emberek. Egy elmormogott szó és egy zöld valami jelenik meg az égen.

„Mi lehet az, talán egy koponya?”

- Arina! Arina! Hallasz engem?

- Harry – mondta alig halhatóan. Bár újra tudatánál volt, még nem fogta, milyen súlyos tettekbe nyert bepillantást az imént.

- Mi történt?

- Lá… látomásom volt – zilálta. Ennyire még soha nem merítette ki egy sem. – Csuklyás alakok… mindenfelé zöld fények cikáztak… és embereket öltek, Harry! Megölték őket! És én láttam mindezt! A végén meg egy zöld jelzést küldtek az égre. Nem is tudom, mi volt az. Leginkább talán egy koponyára hasonlított…

- A Sötét Jegy. Gyere, azonnal szólnunk kell Dumbledore-nak – megfogta a kezét és rohant vele le a földszintre abban a reményben, hátha valamelyik rendtag még ott van. Azonban a konyhában csak Pitont találták.

- Történt valami? – kérdezte a két zaklatott fiatalra nézve. Harry belátta, hogy nincs más választása és tőle kell segítséget kérnie.

- Azonnal értesíteni kell Dumbledore professzort! Arinának látomása volt és…

- Mit látott? – pattant fel a helyéről Piton olyan sebesen, mintha az áram csapott volna belé.

- Halálfalókat amint újra gyilkolnak – válaszolta helyette Harry. – Minél hamarabb szólnunk kell az igazgató úrnak, nem érti?

- Ezt bízza rám, Potter. Pontosan mit látott? – faggatta a lányt, miközben egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét.

- Nem tudom. Csak annyit, hogy csuklyás alakok embereket ölnek és az égen megjelent egy zöld koponya. Harry azt mondta, hogy valami Sötét…

- A Sötét Jegy. Ne mozduljanak innen. Azonnal szólok Dumbledore professzornak. Megismétlem, Potter: semmi hősködés. Kivételesen nem csak magát sodorná vele halálos veszélybe.

Azzal elsietett magukra hagyva őket. Pár végtelennek tűnő perc után ismét felbukkant, immár Dumbledore kíséretében.

- Arina, nagyon fontos, hogy minden apró, jelentéktelennek tűnő részletet is elmesélj nekünk! – mondta köszönés helyett.

- Már mindent elmondtam – felelte kétségbeesve. Nem volt képes felfogni, miért nem értik meg, hogy nem könnyű neki erről beszélnie. Azt sem tudta, hol áll a feje. - Csuklyás alakokat láttam, emberek sikoltoztak, majd zöld villanások és már csak a halottak voltak mindenütt. Azután az egyikük mondott valamit és megjelent az égen a Sötét Jegy.

- Hány embert öltek meg?

- Nem tudom. Úgy kettőt vagy többet, nem tudom.

- Hányan voltak a halálfalók?

- Legalább hárman. De lehet, hogy többen. Csak hármat láttam.

- Felismertél valakit? Akárkit. – folytatta Dumbledore a kihallgatásnak is beillő kérdezősködést.

- Nem. Senkinek nem láttam az arcát.

- Mikor történt?

- Éjszaka.

- A közeljövőben?

- Nem tudom.

- Hol történt?

- Fogalmam sincs – már könnyek folytak a szeméből. – Sajnálom. Nem tudok többet. Kérem, hagyjanak már.

- Arina, biztos vagy benne, hogy ez minden, amit láttál?

- Igen.

- Rendben – sóhajtott csalódottan Dumbledore. – Nem tudom, hogy tudunk-e ezzel kezdeni valamit is. Most menjetek és feküdjetek le. Mi Perselusszal megbeszéljük, hogyan tovább.

Szót fogadtak és némán kimentek. A hangok egyre halkultak, végül nem értették, hogy miről beszélnek.

- Perselus, nem tudsz róla, hogy tervezne valamit…

Harry felkísérte a szobájába. Nem szívesen hagyta volna most magára, ám Arina észre sem vette, hogy ott van. Gépiesen bement és lefeküdt az ágyába. Hermione szerencsére már mélyen aludt. Még mindig sírt, sőt már rázkódott az elfojtott zokogástól. A párnájába fúrta az arcát és úgy érezte, menten szétrobban a feje.

„Mi értelme van, hogy előre láthatok dolgokat? Miért kellett ezt nekem is átélnem? Nem tudom, kik voltak, hogy hol voltak, hogy miért mentek oda, miért kell meghalniuk. Nem tudok semmit. Nem tudok nekik segíteni. Nem tudom őket megmenteni. És Dumbledore sem. Nekik is csak bajt okoztam… olyan csalódott volt… Újabb ártatlanokat fognak megölni és mi nem tehetünk ez ellen semmit… mert mindig egy lépéssel előttünk járnak. A halálfalók. Az… az apám. Miért teszi ezt? Miért öl meg ártatlanokat és miért akarna végezni velem is?”

Az önmarcangolás közben lassan álomba szenderült. Amíg Arina a védelmet nyújtó álomvilág és a zord valóság határmezsgyéjén járt, addig az apjához egyik hűséges követője kért bebocsáttatást.

- Mi hírt hoztál nekem, Perselus? – kérdezte a rideg hang.

- Érdekes fejleményekről kell beszámolnom, Nagyuram. A lányról van szó…

- Történt valami az éjszaka? - kérdezte Harryt reggel belépve a konyhába.

- Semmi – szólt a válasz.

Ez az egy szó mérhetetlen kétségbeeséssel töltötte el. Az este nem gyilkoltak… de fognak.

- Harry mindent elmesélt - mondta Hermione. - Miért nem ébresztettél fel?

- Úgyse tudtál volna semmit se segíteni – felelt a lány helyett Harry. - A legtöbb, amit tehettünk, hogy szóltunk Dumbledore-nak. A baj csak az, hogy Piton is itt volt…

- Harry, Dumbledore megbízik benne. Nem tudom miért, de bízik benne. Épp ezért nekünk... nekünk is ezt kell tennünk.

- Mi a baj Pitonnal? – értetlenkedett Arina.

- Halálfaló. Rajta van a jel is. Ő kémked Tudjukki után.

- Voldemort bizalmába férkőzött?

- Igen.

- De Voldemortnak hogyhogy nem tűnt fel, hogy...

- Piton Voldemortnak kémkedik Dumbledore után és Dumbledore-nak Voldemort után - mondta keserűen Harry.

- De tulajdonképpen kinek az oldalán áll?

- Azt csak maga Piton tudja. Mindenesetre én nem bízok meg benne egy cseppet sem és nektek sem kéne. – mérgelődött a fiú.

***

- Megyek megnézem, hátha van még egy kevés százszorszépgyökér a ládámban – mondta Hermione miközben kiment a szobából. Épp egy gyógyító főzet elkészítésén fáradoztak. Arina és Harry egyedül magukra maradtak, mivel Ront Mrs Weasley befogta, hogy segítsen neki a házimunkában. Már egy hét telt el az ominózus este óta. A lány egyre csak kerülte Harryt, most azonban kettesben voltak. Azóta először.

- Arina, beszélnünk kell – szólt ellentmondást nem tőrűen.

- Nem, Harry. Nekünk nincs miről beszélnünk egymással.

- És az a csók? – lépett egyre közelebb a lányhoz.

- Az nem volt csók.

- De az lett volna.

- Harry, mi nem lehetünk együtt. Értsd meg.

- Te meg azt értsd meg, hogy nem érdekel, hogy Voldemort az apád.

- Most nem róla van szó. Illetve nem csak róla. Ginny…

- Engem nem érdekel Ginny sem! – ragadta meg Arina karjait. – Engem csak te érdekelsz! – lehajolt a lány arcához, hogy megcsókolja. És most jöhet bármilyen látomás, nem fogják megakadályozni.

- HARRY!!! – az ajtóban Weasleyék egy szem leánya állt és tajtékzott a dühtől.

- Ginny…

- Te rohadt szuka! – indult meg Arina felé. – Én tudtam. Tudtam már az elejétől fogva, hogy Harryre utazol! De abból nem eszel! – előrántotta a pálcáját és ráfogta. – Ő az enyém!

- Ginny azonnal tedd azt el – szólt Harry és Arina elé lépett. – Megőrültél?

- Itt nem én vagyok az őrült. Egyedül én látom, mit is akar ez a kurva valójában. Mi ütött beléd, Harry? Eddig ha Malfoy csak ferdén nézett, már azt hitted, hogy Voldemort utasításait követi. Erre tessék! Itt van az orrod előtt és te nem veszed észre! Csak játszik veled, hát nem látod?! Tönkre fog tenni, ki fog játszani az apjának! Meg fognak ölni téged!

- Ginny állítsd le magad – kérlelte a fiú.

- Nem! Nem hagyom, hogy elvegyen tőlem! Én szeretlek Harry! Én igazán szeretlek téged. És azt mondtad, hogy te is szeretsz engem. Erre itt talállak ennek a lotyónak a karjaiban!

- Ginny! Hagyd abba!

- NEM! Állj félre az útból, egyszer és mindenkorra elintézem a dolgot!

- Ebből elég! – Harry kicsavarta a lány kezéből a pálcát, aki sírva fakadt a durva mozdulatok miatt.

- Harry ez fáj!

- Gyere, beszélnünk kell! – azzal kivonszolta a szobából. Arina megkövülten állt a szoba közepén. Harryék valószínűleg a szomszédos szobába mentek, mert minden szót kristálytisztán értett.

- Ginny, mi a jó isten ütött beléd? Miért kellett így rátámadnod?

- Harry, ő Tudjukki lánya! Nem bízhatunk meg benne.

- Én megbízok benne.

- Mordon is megmondta: a vér nem válik vízzé. Harry, ennek a vérében van a gonoszság. Csak idő kérdése, mikor törik a felszínre.

- Ne mondj ilyeneket!

- Pedig ez az igazság. Jobb, ha távol tartod magad tőle. Teljesen be fog hálózni téged és ezt Tudjukki ellened fel is fogja használni!

Arina mindent hallott. Ginny minden egyes szava egy-egy tőrdöfés volt a szívébe. Mindenki ezt fogja gondolni róla… A Roxfortban nem tudhatják meg, hogy ki az apja. Nem, nem és nem. Az lesz a legjobb, ha Harrytől is távol tartja magát. Ők nem lehetnek együtt. Ez egy halálra kárhoztatott kapcsolat.

- Mindent hallottál, igaz? – kérdezte a visszatérő Harry a síró lányra nézve.

- Minden egyes szót.

- Arina, én…

- Ne mondj semmit. Ginnynek igaza van. A legjobb lesz, ha távol tartod magad tőlem.

- De…

- Nincs semmi de, Harry. Ne veszítsd el őt. Az a lány félt téged. A mi kapcsolatunk reménytelen, a tiétek azonban nem. Ne rontsd el.

***

Hosszú hetek teltek el, a nyár lassan véget ért. Arina hihetetlen sebességgel fejlődött, már senki sem mondta volna meg róla, hogy nem születésétől fogva él a varázslók világában. Komplett, minden igényt kielégítő bájitalos készletre tett szert, mivel Hermione megengedte neki, hogy félretegyen az elkészített bájitalokból pár fiolát. Így legalább nem veszett kárba a fáradozásuk.

Hát, igen. Ginny minden eddigi viselkedését felülmúlta. Egy percre sem hagyta magára Harryt. Arina és a fiú azóta nem is beszélgettek egymással. Esetleg csak annyit, hogy a patrónusbűbáj milyen pálcamozdulatot igényel. Mindketten némán szenvedtek egymás mellett, egymás nélkül. Arinának nagyon hiányzott Harry, noha az egész nyarat együtt töltötték. Mégis külön. Ginny minden alkalmat megragadott, hogy a lányt emlékeztesse, hogy ő és Harry egy pár. Végsősoron még örült is neki, hogy Ginny ennyire gondosan távol tartja Harrytől. Mindenkinek így lesz a legjobb.

Egy nap Arina megkapta élete első bagolypostás levelét. A levél tömör, ám annál érdekesebb volt. A fekete boríték csak egy pici aranykulcsot rejtett valamint egy cédulát, amin ez állt: 911.

- Ez mi lehet? – tudakolta a lány.

- Ez egy széf kulcsa a Gringottsban.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy valaki azt akarja, hogy nézd meg, mi van ott – elmélkedett fennhangon Hermione

- Csapda? – kérdezte félve.

- Nem tudom.

***

- Megjöttek a levelek a Roxfortból – szólt egyik reggel Mrs Weasley.

- Anya, nem lehetne, hogy mi is elmenjünk az Abszol útra? Egész nyáron ki sem mozdultunk innen.

- Hát, nem is tudom… Meg kell kérdeznem Dumbledore-t. Az igaz, hogy mostanában nem támadtak meg senkit a halálfalók, de…

- Akár velünk jöhetne néhány rendtag is – próbálkozott Harry. – Kérem, Mrs Weasley…

- Megteszem, ami tőlem telik.

***

- Igen! Arina már alig várom, hogy megmutassuk neked Fred és George boltját! – mondta Ron, miközben készülődtek az útra.

- Kedves volt Dumbledore-tól, hogy elengedett minket.

- Hermione úgy beszélsz, mintha foglyok lettünk volna.

- Én csak azt akartam mondani, hogy kedves volt tőle, hogy mintegy jutalom gyanánt a sok tanulás után végre lazíthatunk egy kicsit. Már alig várom, hogy milyen új könyvek jelentek meg a Czikornyai és Patzában.

- Jaj, te javíthatatlan vagy – nevetett Arina.

Hermione, Ron, Arina, Harry (természetesen Ginnyvel), Mr és Mrs Weasley Lupinnal, Tonksszal és Mordonnal kiegészülve indultak az Abszol útra.

A lány teljesen le volt nyűgözve. A sok kis apró boltocska, a csalogató kirakatok… Bár alig lézengett pár ember a nyílt utcán.

Először a Gringottsba vezetett az útjuk. Mindenki legnagyobb meglepetésére a 911-es széf egyáltalán nem csapdát rejtett, sőt. Halmokban álltak benne a galleonok. Az a valaki, aki a széf kulcsát küldte azt akarta, hogy Arinának meg legyen mindene.

Az ég adta lehetőséget kihasználva a lány mindent megvehetett, amit csak szeretett volna. Rengeteg könyvet, talárt és épp frissen beszerzett bájital-alapanyagaival lépett ki az utcára.

- Mindenki végzett? Akkor talán indulhatunk is…

- Ne olyan gyorsan, Arthur – szólt egy hang a hátuk mögül. Mindannyian megfordultak és a vér megfagyott az ereikben. Egy csoport halálfaló állt velük szemben a nyílt utcán, fényes nappal.

- Gyerekek, azonnal tűnjetek el innen! – szólt riadtan Mr Weasley.

- Innen senki nem megy sehová. Egy gyanús mozdulat és mindenkinek vége.

Elég bizarr volt a kép. A tucatnyi halálfaló kivont pálcákkal, Arináék kezében csomagok és könyvek.
Mordon azonban korát meghazudtoló sebességgel rántotta elő a pálcáját.

- STUPOR! – kiáltotta és két halálfalót már ártalmatlanná is tett. A többiek sem tétlenkedtek, csomagjaikat a földre dobva pálcát rántottak és a következő pillanatban már záporoztak a különféle átkok a levegőben.

- OBSTRUCTO!– az átok telibe találta Ront. Nekirepült az egyik bolt falának és ájultan rogyott össze.

- PROTEGO! – Arina megmenekült egy átoktól, Harry eléállt, testével védelmezve a lányt.

- Harry, menekülj innen!

- Nem hagylak itt titeket. Nem hagylak itt téged.

- EVERTE STATIC!

- PETRIFICUS TOTALUS!

- CAPITULATUS!

- LOCOMOTOR MORTIS!

Az első roham végére a támadók közel fele eszméletlen állapotba került.

- Elég a játszadozásból – szólt türelmetlenül az egyik csuklyás alak. – Crucio!

Szegény Ginny egész teste rázkódott az elviselhetetlen kíntól.

- Hagyják őt békén! – kiáltott Harry.

- Nocsak, nocsak kit látnak szemeim… Harry Potter. Szívességet tettél nekünk azzal, hogy idedugtad a képed – azzal Harryre fogta a pálcáját. A többiek sarokba voltak szorulva. Mordon és Lupin minden erejüket összeszedve küzdöttek négy ellen, akik a Weasley házaspárt már támadásképtelenné tették.

- Most nincs itt senki, aki megvédene Potter.

- CAPITULATUS!– kiáltotta Hermione, de nem volt elég gyors. Miközben ezt mondta telibe találta őt is egy hirtelen feltűnő átok.

- Most meghalsz Potter. A Nagyúr rettentően elégedett lesz.

- Ne Harry! – kiáltotta Arina és félrelökte a fiút miközben a halálfaló kimondta a halálos átkot:

- AVADA KEDAVRA!