XIII. A számon kért ígéret

- Egészen biztos vagy benne? – kétkedett Malfoy.

- Igen – bólintott határozottan Arina.

- De mégis mit akarsz tőle?

- Most akkor tudsz nekem segíteni? – kérdezett vissza türelmetlenül. Nem értette, hogy mi ütött a fiúba.

- Rám mindenben számíthatsz, édesem – állt fel és a lány elé lépett. – A kérdés csak az, hogy felkészültél-e.

- Még soha nem voltam ennyire biztos semmiben.

Draco egy ideig csak Arinát nézte, az arcát fürkészte mielőtt megszólalt volna.

- Rendben. Most rögtön írok az apámnak.

Kézen fogta a lányt és felmentek a szobájába. Amíg Draco pergament és borítékot keresett, addig Arina leült a fiú ágyára. Amint szép lassan körbenézett, szeme egyszer csak megakadt az éjjeli szekrényen álló fényképen, amelyen az ő arcképe mosolygott és a szél finoman játszott a hajával. Némi habozás után kézbe is vette.

- Draco…

- Mi az?

- Hogyan… honnan van képed rólam? – kérdezte le se véve tekintetét a fotóról.

- Szóltam a Creevey kölyöknek, hogy készítsen rólad egyet, amikor kint vártunk arra a mafla vadőrre, hogy méltóztasson már végre elkezdeni az óráját. Még az év elején – tette hozzá, miközben a levelet írta.

- De mégis… miért? – nézett a fiúra.

Draco lepecsételte a borítékot, majd odaballagott Arinához és letérdelt elé.

- Hát nem egyértelmű, tündérem? – vette ki a kezéből a képet és megcsókolta, mielőtt visszatette a helyére. Majd az igazi Arina szájára is lehelt egy apró csókot, aki bár nem értette a választ, jobbnak látta annyiban hagyni a dolgokat.

- Menjünk a bagolyházba – szólalt meg a lány.

- Ennyire sürgős a dolog, baba?

- Igen – szólt a csendes, de annál határozottabb válasz.

- Na gyere – húzta fel az ágyról és felmentek, hogy útjára bocsássák azt a levelet. Azt a pár sort, ami örökre megváltoztatja majd Arina életét. Nincs már visszaút. Nem visszakozhat, találkozni fognak.

- Nincs kedved sétálni egy kicsit? – fordult felé Draco a bagolyházban, mialatt a fülesbaglya lassan a látóhatáron kívülre repült.

- Hát… igazság szerint még sehol sem tartok a leckével…

- De néha ki is kell kapcsolnod – azzal ölbe kapta Arinát és meg sem állt vele az erdő széléig. Csak ott tette le.

- Nézd, mi az ott a fák között? – mutatott egy mozgó árny felé a lány. – Csámpás! – kiáltott fel és már az erdőből előbújó macskánál termett. – Hát te hogy kerülsz ide? – vette a karjaiba és simogatni kezdte a hálásan doromboló állatot.

- Honnan ismered? – kérdezte meglepetten Malfoy.

- Ez Hermione Granger macskája – szaladt ki a száján. – A… a Roxfort Expresszen egy fülkében utaztunk – tette hozzá némi gondolkodás után.

- Aha.

Amint visszament Dracóhoz Csámpás egyszerre nagyon ingerültté vált és megkarmolta a fiú arcát. Majd kiugrott Arina karjaiból és már újra el is tűnt a fák között.

- Ááá, ez a dög nekem esett! – kapott az arcához.

- Mintha haragudna rád – töprengett fennhangon.

- Ugyan már – legyintett Malfoy.

- Te vérzel. Jó mélyen beléd vájta a karmait, az egyszer biztos. Menjünk vissza és lefertőtlenítem.

- Szebb ápolót nem is kívánhatnék magamnak – mosolygott a fiú.

- Az én szobámba menjünk – mondta Arina az időközben benépesült klubhelyiségbe lépve. Szerencsére Parkinsonnak és Bulstrode-nak máshol akadt valami halaszthatatlan dolga.

- Ülj csak le az ágyamra nyugodtan – szólt Dracónak, amíg ő a ládájában kereste a megfelelő fiolát.

- Pont mint mikor először találkoztunk – állapította meg Malfoy. – Minden ugyanolyan – mondta, miközben az ölébe húzta Arinát.

-Igen.

- Pofozz meg – szólalt meg hirtelen a fiú, mikor Arina végzett.

- Tessék? – kérdezte megrökönyödve, miközben az éjjeli szekrényre rakta a fertőtlenítőszert tartalmazó kis fiolát.

- Vágj pofán.

- De hát miért tenném? – simította végig Draco arcát. – Titkolsz előlem valamit? Mit tettél?

- Még semmit. De fogok.

- Ne csináld ezt, megijesztesz. Miről beszélsz?

- Meg foglak csókolni. Eddig valahányszor megtettem, te pofon vágtál. Most kivételesen az ajkaidat akarom utoljára érezni az arcomon, nem pedig a tenyeredet. Na jó, nem feltétlenül ragaszkodom a nyakleveshez, mert szó mi szó, igencsak erőset tudsz ütni – nevetgélt.

- Ugyan már! – pattant fel Arina. – Dehogy fogsz te megcsókolni engem! Most… jobb lenne, ha kimennél. Egyedül szeretnék lenni.

- Később még benézek, cica – mondta búcsúzásként Malfoy mielőtt magára hagyta volna. Arina elterült az ágyán.

„Miért csinálod ezt velem? Miért vagy ilyen imádnivaló, Draco Malfoy?”

Nyílt az ajtó, Pansy Parkinson lépett be rajta és lehuppant az ágyára.

- Láttam, hogy Draco most ment ki. Mi volt köztetek? Csak nem…? – vigyorgott.

- Nem. Nem történt semmi.

- Na ne már! Ha utánam futna ennyire, én egy percig sem haboznék és kihasználnám a lehetőséget!

- Én nem – felet ridegen Arina.

- Jól van na, én csak megjegyeztem.

- Pansy… - fordult felé -, te meg Mafoy… szóval ti voltatok már úgy együtt?

- Hogy lefeküdtem-e vele? Igen – vigyorgott tovább. – És csak egy szavába kerülne és újra az övé lennék.

- Azt hittem, hogy Zambinivel nyomulsz.

- Így is van. Na és akkor mi van? Össze se lehet hasonlítani őket.

- Mégis milyen volt? – kérdezte pironkodva.

- Isteni. Vad, már-már állatiasan és szenvedélyes és…

Arina már nem is hallotta a szavait. Túlságosan is elgondolkozott.

„Ez sehogy sem stimmel.”

- Hé Riddle, figyelsz te rám egyáltalán vagy feleslegesen tépem itt a szám?

- Persze, hogy figyelek. És mondd csak… Dracónak sok barátnője volt?

- Nem. – Arina megkönnyebbülten sóhajtott, azonban Pansy még korántsem fejezte be. – De szeretője annál több. Még senki sem tudott neki ellenállni… és hidd el nekem, te sem fogsz – tette hozzá.

- Aha, persze.

- Komolyan mondtam. Draco mindig megszerzi azt és akit csak akar. Nyílván ezért vette neked azt a gyémántkarkötőt is.

- Már mondtam, hogy a szüleimtől kaptam. Nem tőle.

„Szóval csak azért van velem, mert új préda vagyok? Nem, ezt nem tudom elhinni. Ez nem lehet igaz! Akkor nem lenne velem ilyen kedves és gyengéd és… a francba is! Malfoy mostanában igencsak hanyagolja Pansyt. Valószínűleg azért van Blaise-zel is, hogy féltékennyé tegye. Csak épp nem nagyon akar összejönni neki. Draco egyszerűen sutba dobta, mint egy megunt játékot.”

- Riddle, én a te helyedben nem hezitálnék.

„Még jó, hogy én nem te vagyok. Nekem van annyi önbecsülésem, hogy nem vetem magam a karjaiba, amikor csak füttyent egyet, mint egy közönséges szajha.”

***

Szombaton az évad második kviddicsmérkőzésére került sor, a Griffendél játszott a Hollóháttal. Arina életében most látott először igazi meccset, de nem tudott igazán a történésekre figyelni. Ugyanis a mardekárosok megkezdték a lelki hadviselést és megállás nélkül cukkolták a griffendéleseket. Az egyébként sem igazán magabiztos Ronon egyre nagyobb pánik lett úrrá. Olyan látványt nyújtott, mint aki menten leszédül a seprűjéről, de legnagyobb szerencséjére a Griffendél hajtói uralták a terepet. Ginny véresen komolyan vette a dolgot és minden egyes gólja után jelentőségteljesen Arina felé pillantott.

- ÉÉÉS WEASLEY ÚJABB GÓLT SZEREZ! NEM HIÁBA, A LEGENDÁS CHARLIE WEASLEY HÚGA. AZ ÁLLÁS 100:70 A GRIFFENDÉL JAVÁRA. THOMAS ISMÉT MEGSZEREZTE A KVAFFOT, KÖSZÖNHETŐEN COOTE PONTOS ÜTÉSÉNEK. MÁR ROBINSNÁL ÁLL A LABDA… PASSZ WEASLEYNEK ÉÉÉS GÓÓL!

- Draco, ki az a lány? – hajolt a fiúhoz Arina.

- A Hollóhát fogójára gondolsz? Cho Chang. Egy időben Potter barátnője volt. Szép volt Weasley! – kiáltotta, amint Ron egy újabb védést hibázott. Arinának fogalma sem volt, hogyan tudna neki segíteni. Ha csak egyszer sikerülne neki, akkor biztos belejönne. Ha nem, akkor hamarosan nagyon nagy bajba kerülnek. Csak a mardekárosok ne szapulnák folyton!

- Háromra mindenki, úgy biztos meghallja – adta ki a parancsot Draco. Arina fejében zakatoltak a gondolatok. Valahogy meg kell akadályoznia, de hogyan?

- Egy…

Közben újabb gólt dobott a Hollóhát. Ron már nem képes a meccsre koncentrálni. Most is az ellenkező irányba repült.

- Kettő…

Valamit sürgősen tennie kell.

- Há… - Draco nem tudta befejezni, mivel Arina végső tanácstalanságában megcsókolta. Nos a hatás nem maradt el: a mardekárosok megfeledkeztek a kántálásról. Draco a kezdeti meglepettség után hamar észbe kapott és nagy hévvel viszonozta a csókot.

- KIVÉDTE! RON WEASLEY HOSSZÚ PERCEK SZÁNALMAS TELJESÍTMÉNYE UTÁN EGY PARÁDÉS VÉDÉST MUTATOTT BE.
CHANG EBBEN A PILLANATBAN MEGLÁTTA A CIKESZT! MOST ESZELŐS SEBESSÉGGEL REPÜL KERESZTÜL A PÁLYÁN – hallatszott a kommentár hangja – ÉÉÉS ELKAPTA! CHO CHANG MEGSZEREZTE A CIKESZT! EZZEL 110:230-RE A HOLLÓHÁT NYERT!

- Micsoda? – vetett véget hirtelen a csóknak Arina. – Mi történt Harryvel?

Arina elérte, hogy az ellendrukkerek elhallgassanak, azonban Harry figyelmét is elvonta a meccsről. A lehető legrosszabbkor. A fiú dúlva-fúlva az öltözőbe vágtatott, egy pillantásra sem méltatva a lányt.

- Mehetünk, drága? – kérdezte Draco.

- Igen – felelte halkan Arina. Már megint sikerült mindent elrontania. Pedig ő csak jót akart.

***

- Potter, mit képzelt, a trichia decipiens csak dísznek van felírva a táblára? – rontott rá Piton az egyik órán. Szegény Harrynek pedig csak az volt a bűne, hogy Arina és Malfoy kettősére figyelt, nem pedig arra, hogy éppen mit dobot az üstbe. Ugyanis ők egyre inkább egy jól összeszokott párost alkottak.

- Draco, felvágnád inkább te ezt az undorító valamit?! – kérlelte.

- Nyálkagomba, szépségem – javította ki csendesen, de azért nekikezdett a felszeleteléséhez.

- Nekem teljesen mindegy.

- Potter – szólt neki Draco, mikor az óra végén a csapnál próbáltak megszabadulni a trichia decipiens maradványaitól.

- Mit akarsz, Malfoy? – szólt vissza ingerülten Harry.

- Csak közölni veled, hogy nekem mindig mindenből a legjobb jut, Potter. Ezért lesz az enyém Arina is.

Harry nem tétlenkedett, pálcáját azonnal Draco torkának szegezte.

- Érzékeny pontra tapintottam? Na gyerünk, átkozz csak meg. Egy életre elvágod vele magad nála – nézett vele farkasszemet. Harrynek nem volt más választása, eltette a pálcáját.

- Majd meglátjuk, Malfoy.

- Draco, ha megkérhetlek, várnál egy percet? – kérdezte tőle Piton. – Szeretnék veled váltani pár szót.

- Majd kint megvárlak – szólt Arina.
Amint a lány kiment, Piton megszólalt:

- Hogy haladsz, Draco? – kérdezte némi aggódással a hangjában.

- Nehezebb, mint gondoltam.

- De tudod, milyen sürgős a dolog. Nem húzhatod már sokáig az időt.

- Tisztában vagyok vele – mondta a kelleténél egy kicsit ingerültebben. – De meglesz, ne féljen. Ez minden?

- Nem. Tulajdonképpen másról akarok veled beszélni…

Ez idő alatt Arina a folyosóra kilépve Harryvel találta szembe magát.

- Harry, én… - kereste a megfelelő szavakat a lány – csak segíteni akartam.

- Hát nem jött össze. Vesztettünk – szólt keserűen.
- Csak azért tettem, hogy abbahagyják Ron cikizését.

- Valld be, élvezted.

- Mit? – hitetlenkedett Arina.

- A csókot. Malfoy csókját. Milyen volt? Jobb mint az enyém?

- Harry, ne csináld ezt! És Ginny? Azóta csak vele látlak. Mi az, visszafogadtad?

- Össze voltam zavarodva.

- Sajnálom. Az én hibám.

Harry odalépett hozzá és megölelte. Ebben a pillanatban jelent meg Draco az ajtóban.

- Mit nézel, Malfoy? – kérdezte vigyorogva Harry. Arinában azonban megfagyott a vér. Gyorsan kibontakozott a griffendéles karjaiból.

- Harry, jobb lenne, ha most elmennél – mondta félve a lány. Nem akarta, hogy egymásnak essenek.

- Már megyek is – búcsúzott, de még megpuszilta Arinát, mielőtt eltűnt volna a folyosón.

- Mi volt ez? – szegezte neki a kérdést Draco.

- Öhm semmi. Mit akart Piton? – próbálta elterelni a szót,

- Semmi különöset. Családi ügy.

- Értem és megértem. Nem akarod nekem elmondani.

- Nem erről van szó, hercegnőm. Csak nem akarlak untatni.

- Mondtam, nem baj.

Arinának még soha életében nem volt olyan furcsa álma, mint aznap éjszaka. Az egyik roxforti tanteremben volt, de ott csak két ember tartózkodott. Egy aranyszőke hajú lány, akinek ragyogó kék szem volt és egy alig valamivel idősebb szénfekete hajú és eszméletlenül jóképű férfi.

- Na de professzor úr! – szólalt meg a lány, miközben felült a tanári asztalra. – Mit fog ehhez szólni a többi tanítványa? Vagy nekik is tart efféle különórákat? – mondta nevetgélve.

- Csak a legjobbat részesítem ilyen kegyben – lépett a lány elé, két kezével mellette támasztotta az asztalt.

- Ó, az én lennék? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem, Lucius a kedvence.

- Látok benne fantáziát, nem tagadom. De rá nem kell hogy féltékeny légy. Azonban…

- Azonban?

- Te meg Lucius. Mostanában egyre többet legyeskedik körülötted.

- Ez csak nem zavarja, Riddle professzor?

- Te csak az enyém vagy, Angelique. Ezt sose feledd – mondta halkan, már szinte fenyegetően és megcsókolta a lányt, majd hátradöntötte az asztalon…

- Jó reggelt, gyönyörűm – ébresztette Malfoy. – Hogy aludtál? – ült le az ágyára. Arina azonban nem szólt egy szót sem. – Mi a baj, drága? – kérdezte aggódva.

- Draco – bújt oda hozzá.

- Rosszat álmodtál? – simogatta, hogy megnyugodjon.

- Nem, nem erről van szó. Most először álmodtam a szüleimmel. Illetve… azt hiszem, hogy ők voltak azok. Csak…

- Csak mi?

- Nem tudtam, hogy az apám tanított a Roxfortban.

- Igen, bár csak egy évig. Apám mesélt róla, épp végzős volt akkor. De erről csak kevesen tudnak. Dumbledore nem valami büszke arra, hogy nekiadta az állást.

- Miért? Mi történt?

- Az, amitől Dumbledore félt. A Sötét Nagyúr arra használta ideje nagy részét, hogy híveket keressen magának. És talált is, nem egyet. Amikor vége lett a tanévnek be is álltak hozzá, ő pedig elhagyta az iskolát.

- És apádtól hallottál valamilyen Angelique-ről?

- Hm… Sajnos nem. Miért?

- Azt hiszem, így hívták az anyámat – mondta és még szorosabban ölelte a fiút. – Nem tudok róla semmit. – szólalt meg egy kis idő múlva.

- Ezért akarsz találkozni a Sötét Nagyúrral is, igaz?

- Igen. De… a gyógyító halála óta újabb két támadás történt.

- Neked ettől nem kell tartanod.

- Tudom, de…

- Félsz – jelentette ki egyszerűen Malfoy.

- Nagyon. De nem tudom, mitől. Érzem, hogy nem fog bántani. Csak…

- Más nem tud mesélni róla.

- Tisztában vagyok vele – sóhajtott. – Nem jött válasz az apádtól?

- Még nem. Nem olyan egyszerű megszervezni Dumbledore háta mögött…

- De nekem minél hamarabb beszélnem kell vele. Beleőrülök ebbe a tudatlanságba.

- Hamarosan cica, hamarosan – nyugtatta Draco.

***

Pár nappal később kint várakoztak a folyosón Pitonra várva, hogy kezdetét vegye a sötét varázslatok kivédése óra. Draco hirtelen Arinához fordult:

- Kérem az ígért csókomat.

- Mi?

- Csókolj meg – jelentette ki nemes egyszerűséggel Malfoy.

- Bárhol, bármikor máskor csak ne most. Kérlek… majd ha kettesben leszünk…

- Nem. Én most akarom. Különben…

- Nem kell befejezned, tudom, mit akarsz mondani.

Arina körbenézett a folyosón. Nem messze tőlük a fiú hódolói álldogáltak és folyton feléjük pillantgattak. Legalább most leállítja őket egyszer és mindenkorra. Ráadásul Harryék még nem érkeztek meg. Szerencsére.

- Nos? – kérdezte türelmetlenül Draco. – Hogy döntesz?
 

XIV. Érzelmi kálvária

Arina még egyszer körbepillantott, szemügyre véve a társaságot. Megadóan sóhajtott egyet, majd Draco elé lépett, lábujjhegyre emelkedett és… megcsókolta. Lassan és lágyan, Malfoy pedig viszonozta. Nem is akárhogyan. Olyan érzékien, olyan figyelmesen, hogy Arina már egyáltalán nem törődött a külvilággal. Abban a pillanatban csak ők ketten léteztek, senki más.

Arra eszmélt, hogy a többiek tapsoltak. Rájuk nézett és az első, akit megpillantott, az Harry volt. Ő is beállt a tapsolók sorába. Jobban keresve se tudta volna megalázni a lányt, Draco pedig csak mosolygott az egészen.

- Te szemét – suttogta Arina a fiúnak.

- Mi a baj, cica? Te is élvezted – mondta, miközben kezével végigsimított a lány arcán, aki már épp nyitotta a száját, hogy jól kiossza, de McGalagony jelent meg a folyosón.

- Gyerünk, befelé a terembe. Mozgás, mozgás – szólt a parancs.

- De mi történt Piton professzorral? – kérdezte az egyik hollóhátas lány.

- Piton professzornak halaszthatatlan dolga akadt. Ma én tartom meg az órát helyette.

A hír, hogy Arina és Draco „összejöttek”, futótűzként terjedt, másnapra már az egész iskola tudott a dologról, reggeli közben is folyton őket figyelte mindenki. Egyszer csak nem más jelent meg az asztaluknál, mint Ginny.

- Remélem, most büszke vagy magadra – támadt rá Arinára.

- Nem tudom, mi bajod – felelte meglepetten.

- Harry nem volt elég, igaz? Már Malfoy is kell neked.

- Igaza van – érkezett meg Hermione is. – Arina, te nem vagy normális. Nem értelek téged. Nem veszed észre, hogy Malfoy csak kihasznál téged is?! Úgy mint… Az Istenért, eldönthetnéd végre, mit és kit akarsz!

- Miért mondod ezt? – értetlenkedett.

- Egyszerre mindkettőt, ugye? Te ribanc! – szólalt meg ismét Ginny. Arina nyomban felpattant. - Na mi az, csak nem meg akarsz átkozni? – hergelte tovább. – Tedd csak meg nyugodtan, legyél méltó tagja a házadnak!

- Ginny, hagyd őt – jelent meg hirtelen Harry. – Nem ér annyit, hogy bajba keveredj miatta. Már a tanárok is minket néznek. Gyere, menjünk innen – vezette el karonfogva a lányt. Arina csak állt ott, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Csak nézte a távolodó párost, amint helyet foglalnak a Griffendél asztalánál és csak egymást nyalták-falták egész reggeli alatt. Na meg a folyosókon, a parkban, vacsoránál… minden egyes percben.

A legifjabb Weasleyt mintha teljesen kicserélték volna, hisz visszakapta szerelmét. Arina ezzel egy időben úgy érezte, percről percre kerül egyre messzebb Harrytől. Még Hermione is ellene fordult, ráadásul Malfoyt is olyan távol akarta tudni magától, amennyire csak lehet. Rá - ha lehet - még mérgesebb volt, mint Harryre. De Draco nem vette a lapot, mit sem törődve Arina haragjával, nem tágított mellőle.

- Malfoy, hagyj már engem békén – szólt fáradtan, mikor egyik este a fiú leült mellé tanulni.

- Már egyszer megmondtam, baby. Soha nem hagylak magadra.

Más körülmények között igazán hálás lett volna ezekért a szavakért, csakhogy éppen Draco kis kérésének köszönhetően Harry talán soha többé nem bocsát meg majd neki.

- Akkor a végét majd a szobámban megírom – állt fel és sebtében összepakolta könyveit és a pergameneket, majd felindult a lépcsőn.

- Puszit már nem is kapok? – szólt utána a fiú.

- Nem – mondta vissza se nézve rá.

Arinát a szobájában meglepetés várta. Az ágyán egy aprócska borítékot talált. Lerakta a holmiját és kézbe vette. Forgatgatta az ujjai között, de semmi írást nem talált rajta.

„Vajon ki küldhette?”

Lassan kinyitotta és a lélegzet is elállt a sorok láttán:

Valaki titokban rólad álmodik,
Valaki rólad szövi legszebb álmait.

„Ki küldhette ezt? Talán… Harry? Nem, ő nem lehetett. Biztos nem ő írta. Azok után, hogy… Csak nem… lenne egy titkos hódolóm?”

Még a gondolatát is nevetségesnek tartotta. Biztos valamelyik mardekáros lány akarja a bolondját járatni vele. Így eltette az apró levelet a fiókja mélyére.

***

Hosszú napok teltek el és Arina kénytelen volt lassan belenyugodni abba, hogy Harry tényleg visszament Ginnyhez. Az első pár napban azt hitte, hogy csak azért csinálja az egészet, hogy visszavágjon neki azért a csókért és hogy féltékennyé tegye. Sajnos azonban rá kellett jönnie, nagyon is komoly a dolog. Hermione pedig néma tüntetésbe kezdett: nem volt hajlandó hozzá szólni egyetlen szót sem, mivel szerinte a lány is bedőlt Malfoy ármánykodásának. Draco is másabb lett: csendesebb, valamiért visszafogottabb valamint egyre gyakrabban hívatta magához Piton az irodájába és egyre hosszabb ideig. Azonban Arina hiába faggatta, nem volt hajlandó elárulni neki, miért.

„Vajon mire készülnek ezek?” – vacillált rajta mind többször és többször.

Most is épp tőle jött, de nem szólt egy szót sem senkihez, csak leült egy kanapéra és meredt maga elé. Egy félórás várakozás után a lány nem bírta tovább.

- Draco, mi van veled?

- Tudtommal napok óta nem állsz szóba velem – gúnyolódott.

- Hagyd ezt és mondd el, mi történt!

- Minek? Úgysem érdekel.

- Ez nem igaz – állt fel az asztaltól Arina, odament a fiúhoz, helyet foglalt mellette és csak várt. Várta, hogy megszólaljon végre és elmondja, mi nyomja a szívét.

- Az anyám nagyon rosszul van – szólalt meg végül.

- Oh… és súlyos a dolog?

– Be kellett vinni a Szent Mungóba. Piton megengedte, hogy elmenjek hozzá – mondta lassan, megküzdve minden egyes szóért.

- Akkor ezért voltál mostanában annyit nála – tette hozzá csendesen.

- Mi? Ja, igen – felelte zavartan.

- De miért nem velem beszélted meg a dolgot?

- Igencsak a tudtomra adtad, hogy nem kérsz a társaságomból – vágta rá keserűen Draco.

- Ez most teljesen más. Igenis szólnod kellett volna. Mi történt?

- Nem tudom, apám nem mondta meg. Nem tudok semmit.

Malfoy a két kezébe temette arcát. Arina szörnyen érezte magát. Már napok óta látta rajta, hogy nincs minden rendben, de álmában se hitte volna, hogy ilyen komoly a helyzet. Hihetetlenül önzőnek érezte magát, hogy csak a saját bajaival törődött, amíg a fiú némán szenvedett mellette, magában egyre csak gyötrődve. Segíteni akart neki, de fogalma sem volt róla, mit tehetne ő érte. Még sohasem látta ennyire megtörtnek a mindig magabiztos Dracót. Rémisztő látványt nyújtott.

- Minden rendbe jön – próbálta nyugtatni, miközben közelebb húzódott hozzá és egyik kezével átkarolta.

- Ne hagyj magamra – kérlelte Malfoy szorosan magához húzta a lányt.

- Nem foglak – suttogta, amint a fiú hátát simogatta. – Tudok valamiben is segíteni?

- Gyere velem – mondta hirtelen Draco. Arina meglepetten nézett rá.

- Nem hinném, hogy nekem is megengednék, hogy…

- Pitonnak biztos nem lenne kifogása ellene. Kérlek – tette hozzá Malfoy.

- Mikor kell indulnod?

- Ma este.

- Megyek, beszélek vele – állt fel Arina, de a fiú visszahúzta.

- Köszönöm.

- Nem lesz semmi baj, majd meglátod.

- Elnézést Piton professzor, zavarhatom egy percre? – kérdezte, miután bekopogott.

- Ms Riddle, miben segíthetek?

- Nos… én szeretnék Dracóval menni. Nem szívesen hagynám most magára – felelte csendesen.

- Szóval beszámolt magának a dologról… bár nem is számítottam másra. De nem lesz egyedül. Az apja már várja.

- Igen, de…

- De ettől függetlenül jó ötletnek tartom, hogy vele menj.

- Igazán? Köszönöm szépen!

- Arina, kérlek várj egy percet – szólt az éppen távozni akaró lány után -, lenne valami, amiről beszélnünk kéne.

- Miről lenne szó?

- Dracótól értesültem róla, hogy találkozni óhajtasz a Sötét Nagyúrral…

- Ne kezdje azt, amit Dumbledore. Neki is megmondtam, nincs szükségem a beleegyezésükre.

- Félreértettél. Nem áll szándékomban visszatartani.

- Akkor ön helyesli?

- Teljes mértékben. Én sosem értettem egyet Dumbledore-ral abban, hogy távol akar téged tartani tőle. Szerintem már régen szembe kellett volna nézned vele. És Arina! Ha még nem mondtam volna, hogy bármilyen segítségre legyen is szükséged, rám mindenben számíthatsz. Nem fogok rohanni az igazgató úrhoz, hogy minden apró dologról beszámoljak neki – somolygott. - Nyugodtan fordulj hozzám bizalommal, bármiről legyen is szó. Ha esetleg valamilyen kérésed, kérdésed van…

- Nem, nincs– szólalt meg néhány másodpercnyi hezitálás után. Így Arina visszament a klubhelyiségbe a szomorkodó Dracóhoz.

- Na? – nézett rá reménykedve a fiú.

- Elengedett.

- Örülök – ment Arina elé és megölelte. – Egyedül nem bírnám ki.

- Itt vagyok veled, nyugi. Fel fog épülni.

- Tudom. Jó, hogy visszakaptalak, szépségem.

- Hogy utazunk?

- Dumbledore irodájába kell mennem. Gondolom Hop-porral vagy esetleg zsupszkulccsal. Indulhatnánk?

- Persze, felőlem mehetünk máris.

Most először Arina nyújtotta a kezét Dracónak, aki örömmel el is fogadta.

- Jó estét, Dumbledore professzor – köszönt Malfoy, amikor beléptek az igazgató irodájába.

- Neked is, Draco. De amint látom, nem jöttél egyedül – nézett meglepetten a lányra.

- Igen, én is megyek – szólalt meg Arina.

- Nem tartom valami jó ötletnek – válaszolta Dumbledore némi nyugtalansággal a hangjában.

- Sajnálom, de nem hagyom magára Dracót – jelentette ki.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen.

- Hát legyen – egyezett bele Dumbledore, de aggódó tekintetét nem tudta palástolni. – Transportus – mondta ki a varázsigét, amitől az asztalára helyezett régi kis üstöt zsupszkulccsá változtatta. – Készen álltok?

- Igen – szólt az egybehangzó válasz.

- Rendben. Akkor vigyázzatok magatokra és háromra fogjátok meg az üst szélét.

Draco közben egyik kezével átkarolta Arinát.

- Egy… kettő… három.

Abban a pillanatban el is tűntek a szobából, de Dumbledore még sokáig nem mozdult.

- Rossz előérzetem van, Fawkes – intézte szavait a főnixéhez.

Közben Arináék is megérkeztek a kórház előcsarnokába.

- Gyere, anya a negyedik emeleten van – indult el Draco a liftek felé.

Mikor megérkeztek, végigmentek egy tucatnyi hosszú folyosón, mire megtalálták Narcissa Malfoy külön kórtermét.

- Itt is vagyunk.

A helyiség azonban egyáltalán nem emlékeztetett egy kórházi szobához. Sokkal inkább beillett volna egy szállodai lakosztálynak. Saját fürdőszobával, tele fotelekkel és kanapékkal a látogatók kényelmét szolgálva. Mindenhol a barackszín dominált, nyugalmat sugározva szét. Amint beléptek Malfoy rögtön odasietett az anyjához.

- Anya! Anya, én vagyok az, Draco! Hallasz engem?

Azonban Narcissa nem válaszolt. Még csak a szemeit sem nyitotta ki. Olyan sápadt volt, mint akibe csak hálni jár a lélek. De élt.

- Draco, miért nem keresünk meg egy gyógyítót, hátha ők többet tudnának mondani.

- Nem szükséges, épp tőlük jövök.

- Apa! – állt fel a fiú az ágy mellől. – Mit mondtak?

- Anyád nagyon rosszul van… Nem biztos, hogy megéli a reggelt.

Arina nem szólt semmit, csak odament Dracóhoz és átölelte.

- Aaz… nem… nem lehet – dadogta a fiú, aki teljesen összetört a szavak hallatán. – Nem tehetünk semmit?

- Csak reménykedhetünk. De fiam, nem akarod bemutatni nekem a bájos ifjú hölgyet? – udvariaskodott még ilyen körülmények között is Lucius.

- Oh, persze – bontakozott ki a lány karjaiból, bár nem szívesen. – Apám, ő itt Arina Riddle. A jövendőbeli feleségem.

- Üdvözlöm, Mr Malfoy. Én csak egy barát vagyok, se több se kevesebb– tette hozzá, hogy tisztázza a kényes helyzetet.

- Nagyon örvendek, hogy végre megismerhetlek személyesen is. A fiam már rengeteget mesélt rólad a leveleiben. De tévedett, sokkal elragadóbb vagy, mint azt írta – azzal megcsókolta Arina kezét.

- Ön zavarba hoz – felelte pironkodva.

- Ha megbocsátod udvariatlanságomat, szeretnék pár szót váltani a fiammal.

- Oh, persze.

- Gyere Draco – azzal kimentek a folyosóra, magára hagyva Arinát Narcissával. Egy hirtelen ötlettől vezérelve odalépett az ágyhoz és megfogta a nő kezét.

- Legyen erős, Mrs Malfoy – szólt a beteghez, mit sem törődve azzal, hogy talán semmi értelme. - Nem halhat meg, Dracónak szüksége van magára… szereti önt. Ha látná, mennyire aggódik, hogy elveszítheti…

Abban a pillanatban mindent megadott volna azért, hogy meggyógyíthassa az asszonyt. Draco nem élné túl, ha… Amint így elmélkedett becsukta a szemeit, így nem láthatta, hogy Narcissa teste valamilyen megmagyarázhatatlan módon ragyogni kezdett…

Eközben kicsit távolabb a folyosón apa és fia cseppet sem nyugodt hangvételű beszélgetést folytatott egymással.

- Remélem tudod, hogy itt a megfelelő alkalom, fiam –szólt fenyegetően Lucius, - Nem lehet tovább halogatni a dolgot. A Nagyúrnak nagy szüksége van rá. Nem ronthatod el. Már minden készen áll, csak az az egyetlen, ami még hiányzik.

- Mégis hogy csináljam? Nem vagyok vámpír!

- Már az elején megmondtam, hogy nem lesz könnyű feladat. De az dicséretes, hogy rá tudtad venni, hogy veled jöjjön.

- Nem kellett rávennem – felelte sértődötten -, magától ajánlotta fel.

- Még jobb – bólintott elismerően az apja. – Dumbledore nem akadékoskodott?

- Dehogyisnem. Szerintem megsejtett valamit, azonban Arina leállította.

- Kezd egyre jobban eltávolodni tőle, ahogy a Nagyúr is megmondta – elmélkedett fennhangon Lucius.

- Semmi változás? – kérdezte reménykedve Draco, amikor visszament a kórterembe.

- Sajnálom – válaszolta Arina, aki még mindig az ágy mellett állt.

- Apám hazamegy, csak előbb még beszélni akar pár emberrel. Mi maradunk itt éjszakára, feltéve, ha nem gondoltad meg magad – nézett kétkedve a lányra. – Ha akarsz, nyugodtan visszamehetsz a kastélyba nélkülem is.

- Nem, már megmondtam. Itt maradok veled – jelentette ki határozottan.

- Nem tudod, mennyire hálás vagyok ezért – lépkedett egyre közelebb a lányhoz. – Gyönyörűm… neked vérzik az orrod! – mondta aggódva.

- Mi?! – kapott az orrához. A kezén tényleg vér volt. – A francba. Már megint! Adnál nekem egy zsebkendőt? – kérte a fiút, miközben a kezét az arcához szorította.

- Már korábban is előfordult? – kérdezte Draco.

- Persze. Mikor kisebb voltam, akkor szinte minden áldott nap. Tudod, mikor nagyon ideges vagyok valami miatt, akkor hirtelen magas lesz a vérnyomásom és előfordul az ilyesmi. Vagy lehet, hogy csak az erős fertőtlenítőszerek szagától van. De nem komoly, mindjárt elmúlik ne aggódj.

Pár perc múlva tényleg el is állt a vérzés, Arina pedig bement a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Közben újra megérkezett Lucius is.

- Na fiam?

- A szerencse ma a mi oldalunkon áll, apám – vette kézbe mosolyogva a zsebkendőt, amit a lány az asztalon felejtett. – Vérzett az orra – magyarázta meg a dolgokat.

- Remek – rejtette el a zsebkendőt talárja belsejében. – A Nagyúr nagyon elégedett lesz veled, Draco.

- Nem gondolta meg magát, igaz? Ugye megtartja, amit ígért?

- Fiam, a Nagyúr mindig állja a szavát.

- Hangokat hallottam – lépett be a szobába Arina.

- Csak apám jött vissza – válaszolta Draco. – De már el is ment. Hajnal óta ő volt anyával, ráfér egy kis pihenés.

- Mint ahogy rád is. Mióta tudod, hogy beteg?

- Már napok óta. De tegnap hirtelen nagyon megromlott az állapota.

- Ez biztos jól fog esni – mondta, miközben két bögre gőzölgő teát varázsolt az asztalra.

- Nem menne le a torkomon.

Arina odasétált az ablakhoz és megbabonázva nézte, ahogy az apró esőcseppek lassan lecsurognak az üvegen.

- Szépségem, én nem tudom, mi lesz, ha… ha az anyám…

- Draco, ne is gondolj erre! – fordult a fiú felé. - Meg fog gyógyulni. Felesleges azon emésztened magad, hogy mi lesz, ha. Egyszerűen nincs olyan. Nem fog megtörténni és kész. Minden rendbe fog jönni.

Ekkor olyan dolog történt, amit ha Arina nem a saját szemével lát, akkor el se hitte volna. Draco Malfoynak egy apró könnycsepp folyt végig az arcán.

- Nem akarom elveszíteni – suttogta.
Arina visszament hozzá, leült az ölébe és szorosan átölelte a fiút.

- Nem is fogod. Pár nap múlva már ki is engedik majd innen. Majd meglátod – próbált lelket önteni belé.

- Szükségem van rád, gyönyörűm – suttogott remegő hangon Draco. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy az orruk össze is ért. – Ne utasíts el. Ma ne.

- Nem foglak – puszilta meg az arcát, a fiú pedig megcsókolta. Arinának most először eszébe sem jutott ellenkezni. Malfoy nyaka köré fonta karjait és teljesen átadta magát neki. Idővel egyre szenvedélyesebbé vált a csók, Draco keze Arina derekáról egyre lejjebb került, majd egyszer csak rádöntötte a kanapéra, de közben egy pillanatra se szakadtak el egymástól.

- El se tudod képzelni, mióta álmodozom erről a percről – szólalt meg hosszú idő után Malfoy, miközben Arina arcát simogatta. – Ha majd összeházasodtunk, akkor…

- Jaj, könyörgöm, hagyd már ezt – mondta és újabb csókot kezdeményezett.

Álmában a lány egy hatalmas házban volt, ahol egyik szobáról a másikra járt. Fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán mit keres, csak azt tudta, hogy meg kell találnia. Minél előbb. Az egyik ajtó hirtelen kinyílt, ő pedig behúzódott a legközelebbi szobor mögé. Amint a léptek zaja lassan megszűnt, előbújt rejtekéből és bement abba a szobába, ahonnan az a valaki épp most távozott. Amikor átlépte a küszöböt, furcsa érzés kerítette hatalmába. Valami megmagyarázhatatlan izgatottság. Lopva körbenézett az egyébként nagyon szép és barátságos helyiségen, az apró méretű lakosztályon, majd pillantása megakadt az asztalon lévő kicsi könyvön. Közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse. Első ránézésre semmi különöset nem lehetett észrevenni rajta. Teljesen szokványos, bőrkötésű könyvecske. Azonban mikor kinyitotta, nem látott mást, mint elmosódott oldalakat, hiába lapozgatott, nem tudta elolvasni egyetlen sorát sem. Az utolsó írott oldalt kivéve.

„Ma újra azt álmodtam. Pedig már hosszú évek óta nyugtom volt, már teljesen meg is feledkeztem róla. De most, hogy megint itt vagyok, felébredt bennem minden. Azt hittem, sikerült elfelejtenem, de tévedtem. Még mindig a rabja vagyok és ezt ő is nagyon jól tudja. Már megint kísértett az a nő álmomban és egyre csak azt hajtogatja, amit évekkel ezelőtt is: Általad megismerheti a szeretetet, amit azelőtt csak megvetett és lenézett. Ez a végzete.
Máig nem jöttem rá, hogy ez egy álom csupán vagy…”

Itt abbamaradt az írás, nyílván az illetőnek sürgős dolga akadt, ezért is ment ki olyan hirtelen, még mielőtt befejezte volna a gondolatát.

Arina és Draco egymás karjaiban ébredtek. Reggelre a lány teljesen elfelejtette, hol is járt nem olyan rég. Csak az a furcsa érzés maradt, hogy emlékeznie kellene valamire. Semmi más.

- Nagyon jól mutattok együtt, fiam – mosolygott rájuk Narcissa.

- Anya! – pattant fel a fiú. – Magadhoz tértél?! Hogy érzed magad? Ugye jobban vagy? – sietett az ágyához.

- Ne aggódj Draco, már semmi bajom.

- A gyógyítók szerint csoda történt – szólalt meg Lucius is. – Holnap már haza is mehet.

- Örülök, hogy már jól van, Mrs Malfoy – mondta bátortalanul Arina.

- Anya, ő Arina Riddle. Ő lesz gyermekeim anyja – ölelte meg a lányt.

- Draco! – szólt rá teljesen elpirulva.

- Szeretném neked megköszönni, hogy nem hagytad magára Dracót – mondta neki Narcissa.

- Nincs mit megköszönnie.

- A fiamnak igaza van. Nagyon jól mutattok egymás mellett. Szívesen látnánk a családunkban – nézett össze cinkosan feleség és férj.

- Draco. nem megyünk el reggelizni? – kérdezte zavarában.

- Mehetünk, szépségem.

- Nos? – nézett kérdőn Narcissa Luciusra, amint a két fiatal kiment.

- Minden a terv szerint halad, nem kell aggódnod.

- Ti sem láttátok Arinát? – kérdezte az első óra utáni szünetben Harry a többiekhez fordulva.

- Nem. De mit érdekel ez téged? – támadta le Hermione. – Mindketten olyan gyerekesen viselkedtek. Már rég együtt kellene lennetek, csak éppen még két ilyen makacs embert nem hordott még hátán a Föld!

- Hagyd abba. Nincs igazad.

- Dehogyisnem. Te csak azért bolondítod Ginnyt, hogy ezzel Arinát bántsd.

- Még véded őt? – kérdezte ingerülten Harry.

- Nem védek én senkit. Ő sem normális, amiért folyton Malfoyjal van annak ellenére, hogy számtalanszor figyelmeztettük.

- Most hogy mondod, tegnap óta őt sem láttam. Se a vacsoránál, se reggel, még órára se jöttek. Gondolod, hogy most is együtt vannak valahol?

- Meglehet. Az pedig nem sok jóval kecsegtet. Még mindig nem sikerült kiderítenünk, mit tervez Voldemort.

- Azt gondolod, hogy Dracón keresztül jut el Arinához?

- Nagyon is lehetséges a dolog.

- De mégis mit akarhat tőle? Csak nem akarja megölni?

- Még sajnos az is megtörténhet – harapott az ajkába Hermione és idegesen kémlelte a tömeget, hátha felbukkan végre Arina. De mindhiába.

- Most már akár vissza is mehetnénk az iskolába, nem? – kérdezte kora délelőtt Arina.

- Még előtte el kell intéznünk valamit.

- Miről van szó?

- Valaki látni akar téged – mondta titokzatosan Draco.

- Kiről beszélsz?

- Meglepetés – gonoszkodott a fiú.

- Na… áruld el! – kérlelte.

- Mindjárt meglátod, ne légy türelmetlen.

- Megöl a kíváncsiság.

A fiú felállt és felhúzta Arinát is.

- Készen állsz?

- Igen – felelte bizonytalanul a lány. Malfoy átölelte őt és hoppanáltak

- Üdvözöllek a Malfoy-kúrián – mondta a fiú, mikor Arina meglepődve nézett körbe a hatalmas előcsarnokban.

- Miért jöttünk pont ide? – kérdezte kicsit félve.

- Végre találkozunk, Arina – lépett elő egy férfi az árnyékból.

- Ki maga?

- A Sötét Nagyúr – válaszolta Draco.

XV. Lehull a lepel

- De hát… – kereste a szavakat Arina.

- Nem pont ilyennek vártál, igaz? – találta ki a gondolatait a Sötét Nagyúr, miközben lépésről lépésre közeledett hozzá, fokozva egyre jobban és jobban a lány remegését. Igaz, hogy már nagyon régóta várta ezt a percet, mégis… most mikor elérkezett és ott állt szemben vele… azt kívánta, bárcsak azonnal eltűnhetne onnan.

- Nem – felelt őszintén. Harry még a nyáron, amikor először találkoztak, azt mondta neki, hogy már egyáltalán nem is emberi Voldemort külseje, hogy az arca olyan, mint egy kígyóé. Azonban az előtte álló férfit sokféleképpen lehetne jellemezni, csak épp holmi csúszómászónak nem. Kisimult vonások, sugárzó magabiztosság, élénken ragyogó szemek… kimondottan jóképű volt. Teljesen olyan volt, mint abban a bizonyos álomban. Mintha egy évet sem öregedett volna azóta. Már a puszta megjelenéséből is csak úgy áradt az energia, amit Arina már az első pillanatban megérzett, mikor a kúriába került.

- Draco, most hagyj minket magunkra – jelentette ki Voldemort. Malfoy a lányra pillantott, aki bólintott, így jelezve neki, hogy menjen nyugodtan, nem lesz semmi baj.

- Igenis, Nagyúr – azzal távozott a szobából.

- Látom, hordod az ajándékomat – pillantott a lány csuklójára, ahol a gyémántkarkötő díszelgett.

- Szóval tényleg maga küldte – kapott olyan hirtelen a csuklójához, mintha tüzes vasat tartottak volna hozzá. - De… miért? Miért küldte, ha egyszer meg akar ölni?

- Már miért akarnálak megölni téged? Hidd el nekem, ha szándékomban lenne, már megtettem volna – mondta, miközben halvány mosolyra húzta a száját. - Nem lephetem meg a lányomat a tizenhetedik születésnapján, felnőtté válásának alkalmából? Ennél okosabbnak hittem Dumbledore-t… Mert tőle származik az elmélet, igaz?

- Igen… de én sose hittem el neki – szólt csendesen.

- Nem sokan mernék ezt a szemembe mondani. Te nem félsz tőlem – jelentette ki váratlanul Voldemort. Arina állta a tekintetét. – Hajt téged a kíváncsiság, csakúgy mint egykor Angelique-et.

- Szóval nem csak álom volt az egész… tényleg őt láttam. – mondta, mit sem törődve azzal, hogy a férfi nem sokat érthet a dologból. - Meséljen róla!

- Mi az, amit tudni akarsz?

- Nem is tudom… mindent.

- Ez elég tág fogalom – játszadozott vele a férfi.

- Jelentett magának valamit? Bármit is? – hajtotta le a fejét. Ez az a kérdés, ami már nyár óta foglalkoztatta, mindig alattomosan befurakodva gondolatai közé. Voldemort felemelte Arina állát, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.

- Teljesen olyan, mintha ő állna velem szembe – elmélkedett.

- Válaszoljon, kérem.

- Igen, nagyon fontos volt a számomra – jelentette ki teljesen közömbös hangon.

- Honnan tudta, hogy mikor…

- Én nem hagytam el az anyádat, nem úgy, mint az az átkozott mugli apám – undorodva mondta ki az utolsó szavakat. - Amint megtudta, hogy boszorkány, hanyatt-homlok menekült vissza a szüleihez. És még milyen egy boszorkány! A dicső Mardekár Malazár egyenesági leszármazottja! – ragadta el a hév. - Mit sem törődött azzal, hogy az anyám terhes lett tőle, majd belehalt a szülésbe, nekem pedig egy mugli árvaházban kellett felnőnöm. Szóval pontosan tudom, hogyan bántak veled.

- Mit tudhat maga erről? – vetette oda a lány.

- Nagyon is sokat. Még sohasem fordult meg a fejedben, hogy egyedül ők a hibásak azért, hogy annyit szenvedtél? Nem értett meg téged soha egyik sem.

- Honnan tud maga ennyi mindent rólam? – kérdezte gyanakodva és egyben reménykedve is.

- Többet tudok, mint azt képzelnéd. Soha, egyetlen pillanatra sem tévesztettelek szem elől.

- De hisz több évre eltűnt, azt se tudták él-e még… és nekem azt mondták, hogy nem tudta, hol vagyok, hogy kerestetnie kellett…

- Én mindig tudtam, mi van veled.

- Akkor… miért nem jött el hozzám?

- Mert nem volt itt az ideje. Nem álltál rá készen, hogy találkozzunk… és az igazat megvallva, még én sem.

- Ezt hogy érti? – Arina már teljesen össze volt zavarodva. Végképp nem értette, mi folyt körülötte annyi éven át.

- Az elmúlt hónapokban hű szolgáim csak azzal voltak elfoglalva, hogy elkészítenek nekem egy igen bonyolult bájitalt… akár az életük árán is.

- Meg hogy ártatlan embereket gyilkoljanak – szúrta közbe keserűen.

- Ártatlanok? Tényleg így gondolod?

- Igen. Csak az az egyetlen bűnük, hogy nem varázslóknak születtek!

- Valóban? Nem fordult meg még egyszer sem a fejedben, hogy nagyon is sok mindenért felelősek? Hála az alávaló mugliknak, bujkálunk kell, titkolnunk erőnket. Nem vágysz egy olyan világra, ahol a varázslat uralkodik? Ahol nyíltan vállalhatod, ki vagy. Ők nem fogadnak el minket, mert irigyek, amiért nem részesülhetnek abban a kegyben, hogy hatalom birtokosai lehessenek.

- De ez még nem indok arra, hogy elvegyék az életüket! – csattant fel Arina. - Ők nem tehetnek róla, hogy…

- Ne mondd, hogy te nem gyűlölöd őket – szakította félbe. Jól ismerte ezt a hozzáállást a varázstalanokhoz. Dumbledore épp elégszer papolt neki erről.

- Neeem, én nem gyűlölök senkit sem – hebegte megilletődve.

- Csakugyan nem? – kontrázott rá Voldemort. - Akkor talán hálás vagy nekik azért, amiért éveken keresztül megkeserítették az életed? Nem értettek meg téged, elhitették veled, hogy te vagy a különc, a haszontalan, a semmirekellő és…

- Hagyja abba! – kapott a fejéhez Arina. Egy pillanat alatt elárasztották legrémesebb emlékei, amelyektől már évek óta szabadulni akart. Mindhiába.

- Rossz ezt hallani, igaz? Sohasem gondoltál arra, hogy ezen változtass? – a férfi a legbensőbb gondolataiban is mint nyitott könyvben, oly könnyedén olvasott.

- Persze, hogy eszembe jutott. Milliószor is… de mégis mit tehetnék én?

- Nagyon is sokat.

- Én nem fogok átállni a maga oldalára! Soha! Ha azért hozatott ide, hogy rávegyen, öljek meg ártatlan embereket csak azért, mert engem nem fogadtak be, akkor hiába fáradt!

- Igenis gyűlölöd őket, kár tagadnod. Érzem.

- Akkor rosszul érzi – vágta rá már cseppet sem olyan magabiztosan, mint az elején.

- Elnézést, Nagyuram – lépett be egy csuklyás alak nagy hajlongások közepette.

- Megmondtam, hogy most senki ne merjen zavarni – szólt parancsolóan.

- Igen, tudom Nagyúr – hebegte a férfi. – De Ventire visszatért és ő mondta, hogy…

- Valóban? Azonnal megyek. Gondolkodj azon, amit mondtam – fordult vissza Arinához, mialatt a szolga amilyen gyorsan jött, olyan hamar távozott is. - Most pedig ideje menned. Dumbledore-nak még feltűnik, hogy sokáig vagy távol.

- De nekem még annyi kérdésem lenne! Nem teheti ezt velem!

- Mindennek eljön a maga ideje. Meg fogod kapni a válaszokat. Tudod, hogyan találsz meg.

- Ne, várjon! – kiáltott utána, de hiába. Voldemort már el is tűnt a szobából. – Nem is mondott róla semmit – szólt csendesen, miközben könnyek lepték el szemét.

- Mehetünk? – kérdezte a pár perc múlva visszatérő fiú. – Hercegnőm, mi a baj? – ekkor látta meg Arina könnyáztatta arcát.

- Draco – bújt hozzá -, már megint nem sikerül. De legalább azt tudom, hogy tényleg vele álmodtam.

- Még rengeteg alkalmad lesz megismerni – mondta Malfoy, majd amint a lány egy kicsit megnyugodott a roxforti birtok elé hoppanáltak. Amint beléptek az előcsarnokba McGalagonyt találták magukkal szembe.

- Dumbledore professzor már várja magukat – szólt köszönés nélkül, szigorú pillantást vetve Arinára.

- Draco, mondd, hogy van az édesanyád? – fogadta őket az igazgató.

- Jobban, köszönöm. Holnap már haza is mehet.

- Ennek nagyon örülök. Ha megkérhetlek, hagyj most minket magunkra.

Arina és Draco meglepetten pillantottak egymásra.

- Kint megvárlak – adta meg magát kénytelen-kelletlen a fiú.

- Arra semmi szükség. El fog egy ideig tartani a dolog – mosolygott Dumbledore.

- Nos, Arina? – nézett a lányra.

- Mit vár, mégis mit mondjak?

- Például azt, hogy mit akart tőled Voldemort Nagyúr – vetette fel a témát.

- Honnan tud maga erről? – lepődött meg a lány.

- Megvannak a magam forrásai – mosolygott.

- Nos, tévedtek, sohasem akart megölni.

- Akkor még rosszabb a helyzet… - elmélkedett az igazgató - Ezt ő mondta?

- Igen.

- Te meg zokszó nélkül elhiszel neki mindent? – kérdezte az éppen befutó Harry. – Arina, hazudott. Ő maga a megtestesült sátán, a legdém…

- Egyáltalán nem olyan félelmetes, mint amilyennek beállítottátok! – szakította félbe ingerülten.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte meglepetten a fiú.

- Nem is tudom… - keresgélte a szavakat -, teljesen normális a külseje.

- Mi van? – értetlenkedet Harry.

- Nem árult el neked ezzel kapcsolatban semmit? – vette vissza a szót Dumbledore.

- Nem… várjon, azt mondta, a szolgái már hónapok óta egy bájitalon dolgoztak…

- Ettől féltem. Tőled nem szereztek meg semmit? – kérdezte, de Arina megrázta a fejét.

- Ez mit jelent, professzor? – értetlenkedett Harry.

- Pontosan nem tudom, de hogy semmi jót, az biztos – felelte baljósan.

- Dumbledore professzor… azt mondta, hogy nem hagyta el az anyámat. Nem lehet, hogy esetleg…

- Arina, Voldemortnak legjobb tudomásom szerint sosem volt felesége. Még csak olyanról sem tudok, hogy valaki együtt lett volna vele. Ő nem képes szeretni.

- Ez nem igaz! Igenis fontos volt neki! És az álmomban…

- Mit álmodtál? – szakította félbe a professzor.

- Velük álmodtam… boldogok voltak és szerelmesek. Akkor történt, amikor Voldemort itt tanított és…

- Tanár volt a Roxfortban? – hitetlenkedett Harry. – Ezt nem mondja komolyan!

- Hidd el, Harry erre a döntésemre vagyok a legkevésbé büszkébb. Ezért nem is hirdetem fennhangon.

- Ha ön akkor már igazgató volt, akkor emlékeznie kell rá! Angelique-nek hívták – szólt reménykedve Arina.

- Angelique? Az… nem, azt nem hiszem. Tényleg járt ide egy olyan nevű lány, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ő valaha is összeállt volna Tommal.

- De én láttam őket együtt!

- Arina, attól félek, hogy Voldemort csak manipulálni akart téged ezzel. Nem szeretném, hogy hamis illúziókba ringasd magad, ő nem lehetett az édesanyád. Továbbmegyek, a legjobb az lesz mindenkinek, ha okklumenciát tanulnál. Majd beszélek Piton professzorral. Akkor nem tudna téged az álmaidon keresztül befolyásolni.

- És ha én nem akarom?

- Attól tartok, nincs más választásod.

- Rendben. Most elmehetek?

- Igen. De megkérlek, hogy többet ne keresd fel Voldemortot.

- Megkér? Nem inkább megparancsolja?

- Csak a te érdekedben. És ha újfent furcsa álmaid lennének, megkérlek, azonnal szólj nekem.

- További szép napot – köszönt el.

- Arina, várj! Beszélni szeretnék veled.

- Harry, most egyedül akarok lenni – mondta és kiment a szobából.

- Nem tetszik ez nekem – szólalt meg Dumbledore. – Nagyon kíváncsi és Voldemort pont ezt használja fel ellene. De nem hibáztathatom ezért.

- Professzor, maga tényleg elhiszi, hogy nem akarja megölni őt? – faggatta aggódva Harry.

- Az igazat megvallva nem. Beismerem, nagyon aggaszt, hogy még mindig nem tudtam rájönni, mi az igazi szándéka. Nyugtalanít, hogy most egyszer csak belépett az életébe és mindenfélével teletömi a fejét. A kíváncsiságát használja fel ellene. Mert arra mérget veszek, hogy nem csak ennyiről volt szó köztük. Arina eltitkol előlünk dolgokat. Valamit tennünk kell, különben lassan elveszítjük. Harry, kérlek, ne hagyd magára! Próbáld meg valahogy távolt tartani Dracótól is.

- Ön is úgy gondolja, hogy Malfoy Voldemortnak dolgozik, ugye?

- Meglehet, Harry, nagyon is meglehet – nézett ki az igazgató az ablakon, a távoli tájba merengve.

- Mit akart tőled? – fogadta Draco az iroda előtt a falnak támasztott háttal.

- Mégis megvártál? Megtudta, hogy az apámnál jártam. Arról faggatott, mi történt.

- És Potter?

- Nyilván Dumbledore arra számított, tudok pár hasznos információval szolgálni nekik Mi az, csak nem vagy féltékeny? – mosolygott Arina. - De menjünk, pótolnunk kell a lemaradásunkat.

- Néha azért jó volna, ha nem csak a tanuláson járna az eszed, hanem máson is – karolta át a lányt és a klubhelyiség felé vették útjukat.

- Draco fiam, mondd, Narcissa jobban van? – kérdezte órákkal később Piton az elmélyülten olvasó pároshoz lépve.

- Igen, semmi baja – válaszolta a fiú.

- Professzor – szólalt meg bátortalanul Arina -, az igazgató úr azt mondta, hogy nekem okklumenciát kell tanulnom, de…

- Semmi sem kötelező, Ms Riddle. Egyébként is, úgy hiszem, hogy ha nagyon akarná, le tudná zárni az elméjét.

De Arina nem akarta. Azzal megfosztaná magát az egyetlen lehetőségtől, hogy újra láthassa az anyját. Reménykedett benne, hogy egyszer talán megismétlődik az álma. Végsősoron, bár még magának se merte bevallani, de még az éjszakai titkos „randevúit” is élvezte. Már nem tudott volna lemondani róluk…

- Még meg sem köszöntem, cica – fordult a lányhoz, mikor kettesben maradtak -, hogy velem voltál.

- Nem kell megköszönnöd – felelte zavartan.

- De én szeretném – hajolt oda hozzá és egy apró csókot lehelt az ajkaira.

- Kérlek, ne csináld – húzódott el tőle Arina. Túl sok minden járt a fejében. Voldemort szava áll szemben Dumbledore-éval, neki pedig fogalma sincs arról, kinek higgyen. Már azt sem tudta, mi helyes és mi nem.

- Draco, nem hallottál valakiről, akit Ventire-nek hívnak?

- Minek? – lepődött meg a fiú. – Ventire? Miért kérded?

- Mert nagyon fontos embere lehet az apámnak. Amint ő megjött, otthagyott engem. Pedig az anyámról még nem is mesélt semmit. Egyszerűen csak otthagyott.

- Miért nem nézel utána a könyvtárban? Hisz ha idejárt, akkor csak találsz róla valamit, nem?

- Te egy zseni vagy – ugrott a nyakába. –