XVII. Elmélkedő gyengélkedő

Arina lassan felnyitotta ólomnehéz pilláit. Hirtelen azt se tudta, hogy hol van és egyáltalán mi is történt vele. Lassan azonban szép sorjában visszatértek a fájó emlékek: a veszekedés a folyosón… Harry átka…

- Draco! – fordult meg hirtelen, de csalódnia kellett: senki sem tartózkodott a gyengélkedőn. Nem volt egy árva lélek sem az ágya mellett.

„Miért nincs itt senki? Olyan nagy kérés lenne, hogy legyen itt velem valaki?”

Tekintete aztán az ütött-kopott éjjeli szekrényre vándorolt, ahol a szokványos friss virágok mellett csupán egyetlen aprócska ezüstszínű boríték árválkodott. Némi habozás után érte nyúlt, majd úgy nézte a benne rejlő pár soros kártyácskát, mint akit megbabonáztak. Ez állt rajta:

„Mi is a név? Mit rózsának hívunk mi,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”
W. S.

Mosolyogva helyezte vissza a borítékba a lapot. Könnyekig meghatotta a puszta tudat, hogy még sincs egyedül. Legalább egy valaki akad abban a hatalmas kastélyban, akit nem zavar a tény, hogy Voldemort az apja. Egy nagy sóhajt közepette hátradőlt a párnára.

„Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Hogy jutottam idáig? Olyan, mintha az egész világ összefogott volna ellenem.
Harrynek igaza van, mint mindig. Nincs jogom ítélkezni mások felett. Ah… uralkodnom kellett volna magamon. Tudom. De az, hogy egyszer elveszítettem a fejem, az még nem jelenti azt, hogy ugyanolyan vagyok, mint ők. Hermione sem gondolhatta komolyan… hisz rögtön meg is bánta, amit mondott. Teljesen elpirult, amikor… várjunk csak! Nem is énmiattam, hanem… Draco! Ez az, őmiatta történt… és ráadásul nem is először. Már a vonaton is, meg a folyosókon, igen. Hermionét mindig a sírás kerülgeti Malfoy közelében. Na meg Csámpás is rátámadt, mintha haragudna rá valamiért… Pansy egyszer azt mondta nekem, hogy Draco mindenkit megkapott. Vajon… őt is?
De Harry hogy tehette ezt velem? Miért fordult ellenem?”
Görcsösen markolta takarója szélét, miközben egyik könnycsepp a másikat követve lefolyt az arcán, majd halványan elmosolyodott.
„Mikor először találkoztunk, ugyanez volt a helyzet. Akkor is pálcát fogott rám. Milyen régen is volt már… az egész nyár csak a miénk volt - nosztalgiázott-, mégis majdnem mindennek vége szakadt. De… végül is ennek köszönhetően jöttünk össze, mert félt, hogy... Már nem is emlékszem, mikor tartott utoljára a karjaiban… Akkor biztos azt hitte, hogy nem élem túl…
Hogy lehet? Rám miért nem hatott az átok? Meg kellett volna, hogy haljak. Hermione azt mondta, hogy szerinte azért, mert véla vagyok… nem, én ezt nem hiszem. Ha igaz lenne, akkor Harry most itt lenne velem, nem pedig… Ó, hogy képes őt csókolgatni? És egyébként is, nem hallottam arról soha, hogy a vélák halhatatlanok lennének.
Egy karcolás nélkül megúsztam az egészet… Még jó, hogy erről alig tud valaki is. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha kiderülne… De talán belőlem is hőst faragnának, piedesztálra emelnének és nem néznének rám úgy, mintha leprás lennék.
Na persze, épp itt az ideje, hogy leszálljak a fellegekből. Hiszen azt is igen… hogy is mondjam, hisztérikusan fogadták, hogy beszélni tudok a kígyókkal. Hát még azt, hogy túléltem az elvileg halálos átkot…
Még Dumbledore sem tudott rá magyarázatot… De akkor ki tudhatná, ha ő nem? Véletlen az egész vagy lenne valami köze… nem tudom. Én már nem tudok semmit. Nem értek az égvilágon semmit.
Hermione megígérte, hogy utánanéz a dolgoknak, de ő sem segít nekem. Ha talált is valamit, úgy tűnik, hogy nem szándékozik megosztani velem.”

Lassan felfordította jobb tenyerét és erőtlenül elsuttogta az invito szócskát. A vágyott tárgy rögtön meg is jelent: a régi könyvtári évkönyvből kitépett fekete-fehér kép, melyről az édesanyja mosolygott vissza rá. Gyengéden simogatta a fotót, éppen csak megérintve azt, mintha attól tartana, hogy valami kárt tesz benne.

„Az nem lehet, hogy elcsábítottad Voldemortot. Egyszerűen nem lehet igaz! Igenis többről volt szó köztetek! Muszáj, hogy így legyen. Hinnem kell benne… Ő is megmondta, hogy nem hagyott el, együtt voltatok. Csak épp Dumbledore tudta nélkül… Miért olyan nehéz elhinniük? Ki vagy te, Angelique Pearle, akiről még csak elképzelni sem tudják, hogy összeáll egy ilyen alakkal? Miért, hogyan szeretettél bele valakibe, aki maga a Gonosz? Mert igenis szeretted őt. És Lucius miért nem említette nekem egy szóval sem, hogy ismert téged? Biztos Voldemort megtiltotta neki…”

- Na végre, magadhoz tértél – lépett be az ajtón Madam Pomfrey, kezében tiszta lepedőkkel. – Jól ránk ijesztettél, kisasszony.

- Kérem, megmondaná, hol vannak a többiek? – puhatolózott Arina.

- A látogatódra gondolsz? Szerintem mindjárt betoppan ma is. Csakúgy, mint minden áldott nap. Nem győztem kerülgetni őt, folyton itt téblábolt az ágyadnál. Hiába mondtam neki, hogy neked a nyugalom segít.

- Csak… egyvalaki jött hozzám? – kérdezte keserűen.

- Igen – válaszolta hátra se pillantva a lányra, miközben az egyik szekrénybe rakta a lepedőket.

- És ezt is ő hozta? – mutatott a kis kártyára.

- Nem, azt az egyik iskolai bagollyal küldték. Az az istenátka összepiszkított itt nekem mindent…

- Mikor mehetek el? – érdeklődött Arina. Semmi másra sem vágyott abban a pillanatban, minthogy Draco szorosan átölelje.

- Milyen türelmetlenek vagyunk… pár perce tértél csak magadhoz és máris azon jár az eszed, mikor mehetnél el?! Leghamarabb holnap reggel, ha az éjszaka nem lesz semmi probléma. Egy perccel sem korábban. Nemsokára visszajövök és megvizsgállak – mondta a javasasszony és magára hagyta a lány.

- Draco! – kiáltotta, mikor a fiú este belépett az ajtón. Megpróbált elé sietni, de éles fájdalom hasított a fejébe, ami megakadályozta ebben.

- Hogy érzed magad, szépségem? – ült le az ágy szélére.

- Most már sokkal jobban – bújt Dracóhoz. – Olyan jó, hogy itt vagy – mondta, miközben a szürke szempárban gyönyörködött és várta, hogy Malfoy megcsókolja végre. - Puszit már nem is kapok? – kérdezte türelmetlenül egy kis idő elteltével. A fiú erre elmosolyodott egy megpuszilta Arina homlokát. – Hogy kerültem ide? – váltott témát kicsit csalódottan.

- Én hoztalak fel, Pottert meg Weasley.

- Mi van? Mit tettél vele? – húzódott el a fiútól.

- Csak amit megérdemel – somolygott. – Így legalább nem fogsz unatkozni büntetőmunkán. De őt már kiengedték innen. Most is Pitonnál van, amiért ezt művelte veled.

- Madam Pomfrey azt mondta, holnap reggel talán már el is mehetek.

- Na az jó.

- Draco… kérdezhetek tőled valamit?

- Persze.

- Már sokszor akartam… Szóval, volt… valami… közted és… Hermione között?

- Hát ez meg hogy jutott az eszedbe? – lepődött meg.

- Nem is tudom… Hermione mindig olyan furcsán viselkedik a közeledben… - elmélkedett fennhangon.

- Biztos csak féltékeny rád, amiért veled vagyok és nem pedig… Ah, még a gondolata is sértő a számomra! Én és egy sárvérű! Még mit nem!

- Egy leendő halálfalónak nem is lehet olyan a felesége… igaz? – szólt csendesen Arina.

- Pontosan. A feleségem is halálfaló lesz. Az oldalamon fog harcolni a Nagyúrért – felelte határozottan.

- Szóval… te is beállsz közéjük? – kérdezte éppen csak hallhatóan.

- Igen.

- De miért?

- Mit miért? Mert utálom a felkapaszkodott söpredéket, akik már felsőbbrendűnek hiszik magukat nálunk, pedig mit sem tudnak a mágia igazi valójáról! Azt nem lehet az iskolapadban megtanulni. Az átkozott muglikról már nem is beszélve…

- Mintha csak apámat hallanám…

- Arina – fordította felé a lány arcát -, nálad jobban senki sem vágyhat arra, hogy félreállítsuk őket. Félnek tőled, félnek a hatalomtól. Tönkretesznek, ha nem te lépsz előbb. Nézd meg, most is hol vagy. Hogy fogadták a hírt, hogy a Sötét Nagyúr lánya vagy, mi? A közeledbe se mernek menni, csak a hátad mögött beszélnek rólad, a szemedbe egyik se meri elmondani a véleményét!

- Nekik se lehet könnyű… nem tehetnek róla, hogy annyira elvakítja őket a félelem…

-… hogy elítélnek a neved miatt, noha nem is ismernek – fejezte be helyette a mondatot. Arina nem tudott erre mit válaszolni, csak a fiú karjaiba vetette magát és némán sírt.

„Hogy kérdezzem meg tőle, hogy nem aludna-e itt velem? Azt mégsem mondhatom neki, hogy: Draco, kérlek, feküdj be mellém, ölelgess és simogass, amíg el nem alszom.”

- Kérhetek valamit? – kérdezte hirtelen Malfoy.

- Mit? – nézett rá csillogó szemekkel.

- Segíts nekem… meghódítani egy lányt.

Arina úgy érezte magát, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel. Elég sok mindenre számított, de erre igazán nem.

- Ehhez miért kellek én?

De nem is figyelt arra, amit Malfoy válaszolt. Nem akarta hallani, ahogy arról a másikról áradozik neki.

- Majd… - szakította félbe -, meglátom… mit tudok tenni… - dadogta a lány -, majd megbeszéljük. De most aludni szeretnék, nagyon fáradt vagyok.

- Rendben. Tudtam, hogy rád számíthatok – mosolygott. – Szép álmokat, holnap reggel újra jövök – mondta, majd adott egy puszit Arina arcára és kiment, magára hagyva a lány tengernyi kételyével.

A folyosón Harry jött vele szembe.

- Mit akarsz, Potter? – torpant meg Draco.

- Semmi közöd hozzá, Malfoy – vetette oda és ment tovább.

- Csakhogy ő látni se akar – szólt utána a fiú, kitalálva Harry szándékát, ugyanis megtorpant. - Már megmondtam. Én a te helyedben nem mennék a közelébe… Nagyon dühös rád, amiért ilyen rútul elárultad és megátkoztad. Most mondta, tőle jövök. Bár… nagyon nehezen engedett el… ha érted, mire gondolok – somolygott a mardekáros, kiélvezve szavai hatását, miközben visszament a gyengélkedő ajtaja elé.

- Én nem… - hebegte -, nem fogok neked magyarázkodni. Malfoy, állj félre az útból!

- Még mit nem!

- Rendben. Te akartad – azzal előrántotta pálcáját. Draco sem tett másként.

- Na nem, nem fogtok itt párbajozni nekem! – érkezett vissza Madam Pomfrey. Gyerünk, menjetek a dolgotokra!

- De én látni szeretném Arinát – szólalt meg akaratosan Harry.

- Nem lehet. Annak a lánynak most nyugalomra van szüksége, nem pedig két kakaskodó ifjúra. Na mi van, süketek vagyok? Sipirc innen!

A javasasszony megvárta, amíg a két fiú jobb belátásra tért és az ellentétes irányba távoztak, majd maga is megszaporázta lépteit…

Mit sem sejtve az ajtó túloldalán zajló eseményekről, Arina egyre csak tépelődött magában, miközben próbálta abbahagyni a néma zokogást.

„És én még azt hittem, csak engem akar… Még meg is zsarolt, csak azért hogy a közelemben lehessen… De miért? Miért, ha közben más lányok után fut? Pansy is megmondta… nem is tudom, hogy hihettem, hogy… Nem értem. Az egyik pillanatban még teljesen ki akar sajátítani, most meg egyszerűen ellök magától… Olyan kimért volt… És ez egyáltalán miért zavar engem?
Egyszerűen nem tudom elfelejteni a csókjait… meg hogy mindig azt duruzsolta a fülembe, hogy az övé leszek, senki másé. Erre tessék! De nehogy azt higgye, hogy én eltűrök neki mindent. Persze, rá mindig mindenben számíthatok. Most is faképnél hagyott… biztos a titokzatos lány miatt. De eddig miért nem említette egy szóval sem?
Miért csinálja ezt velem? Azok után, hogy… letámad a folyosón őrjárat közben, megcsókol mindenki szeme láttára és… Amikor a kórházban voltunk… abban a csókban minden benne volt… gyűlölet és szenvedély… mindenem neki adtam… Ha még egyszer próbálkozna, talán már nem is ellenkeznék többé… De nem fog. Már nem. Hogy várhatom el tőle, hogy csak velem foglalkozzon? Neki is megvan a saját élete, amibe én nem tartozom bele.
Már megint becsaptak. Egyszerűen képtelen vagyok tanulni a saját hibáimból. Hiszen Christine ugyanígy játszott velem, mint most Malfoy.
Nem értem… mit jelentek én neki tulajdonképpen? Mit érezel irántam, Draco?”

Arina szerencséjére hamar álomba merült, addig sem kínozta magát gondolkodással. Épp egy könyvet olvasott, mikor belépett Pansy a gyengélkedő ajtaján és egyenest az ő ágyához jött.

- Én a helyedben elővigyázatosabb lennék, Riddle. Most találkoztam Dracóval és mondta, mi történt. Figyelj, ha minduntalan csak elutasítod, még más után fog nézni. Ő is férfi, vannak bizonyos szükségletei. Valljuk be őszintén, már így is túl sokáig bírta. Tudod, ő nem ehhez van szokva. Mégis mire számítasz, hogy a te kedvedért majd megjavul? Ugyan, kérlek. Ha tudnád, hányan gondolták még ugyanígy és mindannyiuknak keserűen csalódniuk kellett. Ő már csak ilyen, nem fog változni. Neked kell alkalmazkodni hozzá.
Ha akarod, tarthatok a számodra leckéket – gúnyolódott -, hogyan kell egy aranyvérű varázsló feleségének szemet hunynia bizonyos dolgok felett… Mert lerí rólad, hogy fogalmad sincs róla, hogyan is működnek a dolgok a mi világunkban. Üvölt rólad, hogy muglik között nevelkedtél…

Majd Parkinson alakja lassan elhalványodott és helyette Malfoy jelent meg.

- Draco… már úgy hiányoztál – ült fel Arina.

- Te is nekem, szerelmem – suttogta, miközben lassan a lányhoz hajolt és egy lágy csókban forrtak össze.

- Már azt hittem, hogy egyedül kell töltenem az egész éjszakát – mondta, mialatt a fiú a nyakát kezdte el csókolgatni.

- Hát ennyire nem ismersz? Én mindig veled leszek – közben óvatosan hátradöntötte Arinát és egyik kezével kicsit megemelte a derekát, hogy lehúzhassa róla a hálóingjét.

- Szeretlek – szólalt meg a lány, miközben azzal volt elfoglalva, hogy megszabadítsa a fiút az ingjétől.

- Én is szeretlek, hercegnőm – vallotta meg érzéseit egy újabb csók előtt Draco.
Miközben Arina épp a mennyország kapujában járt, egy halk női hangocska szólalt meg a fejében:

- Általad megismerheti a szeretetet, amit azelőtt csak megvetett és lenézett. Ez a végzete.

Ezekre a szavakra ébredt fel. Még mindig zilált, egész testét kiverte a veríték. Már hallotta ezt valahol… ebben biztos volt, csak épp arra nem emlékezett, hogy hol.

„Annyira valóságos volt ez az egész… túlságosan is. Amit Parkinson mondott… sajnos igaza van. Tudom, eljátszottam az esélyeimet nála. Miért utasítottam vissza, ha egyszer annyira kívánom? Hisz nem telik el úgy egy éjszaka sem, hogy ne róla álmodnék… és álmainkban az elfojtott érzéseink kerülnek a felszínre. Igenis vágyom az érintésére, a simogatására, a csókjaira…
Ah, én mindig mindent elrontok, kész csődtömeg vagyok. Nem várhatott rám örökké! De ki lehet az, aki ennyire elcsavarta a fejét, hogy csak úgy magamra hagyott ilyen hirtelen? Oh, miért nem tűnt fel korábban, hogy mekkora szükségem van rá? Csak most, hogy nincs velem. Csak nem… lehetséges lenne, hogy belészerettem? Hiszen Harry még csak eszembe se jutott, mikor Dracóval majdnem… Mikor a gyengélkedőn volt én féltettem, aggódtam miatta… hiányzott. Mint ahogy most is és mindig, valahányszor nincs velem.
Nem, az nem lehet, hisz valahányszor meglátom Harryt, a szívem nagyot dobban és összeszorul a gyomrom, izzad a tenyerem. De… mikor Draco csak hozzámér, az egész testem bizsereg és folytatásért kiált… Nem, nem szerethetem őt. Én nem tudnék embereket ölni, én nem vagyok gonosz. Belőlem sosem lesz halálfaló. Sose állok az apám oldalára!
Mindkettőt elrontottam… Dumbledore egyszer azt mondta nekem, hogy csak a szívem szavában bízzak. De én nem értem, mit akar súgni a szívem. Teljesen össze vagyok zavarodva. Már nem értek semmit…”

Hirtelen szédülni kezdett és egy idegen házban találta magát, vele szemben három ember térdelt, fejüket a padlóhoz nyomva.

- Könyörgök, ne bántsanak minket. Vigyenek, amit csak akarnak, nem fogunk szólni a rendőrségnek, becsszó!

- Nem vagyunk holmi koszos kis tolvajok – válaszolt ingerülten az Arina mellett álló férfi. – Azért jöttünk, hogy végezzünk veletek! Búcsúzzatok el az életetektől!

- Neee! Könyörgök, kérlek, kegyelmezz nekünk! Nem teheted ezt velünk! – rimánkodott egy nő, aki már Arina elé mászott és fekete talárja szegélyét szorongatta. A lány bármennyire is igyekezett, nem tudta kivenni az arcát. Túl homályos volt minden.

- Nem érdemeltek semmiféle könyörületet – szólalt meg Arina rideg hangon. – Én sem kaptam soha.

- Végezz velük! – mondta a férfi.

- Neee!

- Avada Kedavra – azzal a sikítozásnak véget vetett a vakító zöld fény.

- Menjünk, itt végeztünk – mondta a férfi és átkarolta Arina derekát, miközben kivezette a házból. – A Nagyúr maradéktalanul elégedett lesz. Már csak egy dolog maradt… - nézett a lányra.

- Morsmordre!

Arina visszatért a valóságba, bár egész teste remegett. Felült és átkarolta térdeit, amilyen szorosan csak tudta, miközben hangosan zokogott.

„Én tettem! Én voltam! De miért, miért kellett ezt megtudnom? Már olyan rég nem volt látomásom, de egy cseppet sem hiányoztak. Most miért van ismét? Ugyanaz, amit egyszer már a nyáron… De most sokkal élesebb volt minden és… ott voltam. Ezért láthattam korábban is. Rájöhettem volna, hisz minden egyes látomásomban mindig szerepeltem én is. Na de akkor mi van Angelique-kel? Ki akarta, hogy az álmodjam?
Meg fogom ölni őket… és még egy kis szánalmat sem éreztem irántuk. Egy hidegvérű gyilkos válik majd belőlem. McGalagony szerint sem volt véletlen, hogy a Mardekárba kerültem… A süveg nem téved, az már az első pillanatban tudta. A sorsom nem kerülhetem el… akkor még fogalmam sem volt arról, mire is gondolt… most már azt is értem, hogy miért óvtak annyira Voldemorttól…
Ártatlan embereket fogok megölni, ugyanolyan gyilkos leszek, mint ő… vagy még rosszabb. Miért nincs itt ilyenkor senki? Bár Dracónak biztos jobb dolga is akad…
Kiben bízhatok ezek után? Kinek mondhatnám el ezt? Ha Harry megtudja, soha az életben nem áll többé szóba velem. Dumbledore is mérhetetlenül csalódott lenne. Egyszerűen undorodom magamtól. Mi fog rávenni erre? Mi az, mai ilyen szörnyeteget fog belőlem faragni? Bele fogok ebbe őrülni!
Gonosznak születtem? Nem, ilyen nincs. Nem születtem sem gonosznak, se jónak. Én az vagyok, akivé magamat teszem. Mindig erre kell gondoljak.
De… a vér nem válik vízzé. Mordon amint meglátott egyből tudta ki vagyok és milyen… Ez akkor fel sem tűnt… Honnan tudta, ki vagyok? Talán ennyire hasonlítanék az anyámra? De akkor hogy lehet, hogy nem tudják, ki az? Miért nem hiszik el, hogy ő volt? De miért olyan biztosak benne, hogy meghalt, ha még csak azt sem tudják, ki volt?! Voldemortot kivéve…
Nem akar megölni, hisz számtalanszor megtehette volna. Számítok neki, különben nem hívatott volna magához, ahogy Draco is megmondta. Fontos vagyok, mert vette a fáradságot, hogy személyesen ő magyarázza el nekem az elveit és a céljait. Mindig tudta, mi van velem… de vajon honnan? Piton még a nyáron azt mondta, hogy fogalma sincs, merre keressen… Vajon ő számol be neki minden lépésemről? Harryék szerint áruló… és ragaszkodott hozzá, hogy a Mardekárban maradjak? Nyilván csak a pontok miatt. De felajánlotta a segítségét is. Vajon mire gondolt? Csak nem ő lenne Voldemort szócsöve?
Távol kell tartanom magam Harryéktől. Ez lesz a legjobb mindenkinek. Abba belehalnék, ha őket is bántanám. Még ha bele is pusztulok a hiányukba, nem lehetek velük. Csak veszélybe sodornám őket. Ha tényleg halálfaló leszek, akkor Harryék engem fognak üldözni?
Miért nincs itt velem senki, akivel megbeszélhetném ezt az egészet? Mi van a szüleimmel? Legalábbis tizenhét éven keresztül annak hittem őket… de azóta nem is hallottam felőlük. Miért nem kerestek? Még egy átkozott levelet sem írtak. Elfelejtettek volna? Elvégezték a feladatukat, kötelesség letudva? Ennyit jelentenék nekik? Vagy… lehet, hogy valami bajuk esett? Lehet, hogy már nem is élnek? Dumbledore azt mondta, hogy ők ott maradnak a házban… lehet, hogy felkereste őket és… nem, az nem történhetett meg. Érzem, hogy még élnek.
Hát nekem sose lesz már nyugodt életem?”

Kora reggel Madam Pomfrey még egyszer megvizsgálta.

- Úgy látszik, minden rendben. Erős szervezeted van, hallod-e. Vigyázz rá.

- Akkor most már elmehetek? - szakította félbe udvariatlanul a javasasszonyt.

- Amint beszélgettünk egy keveset - hallotta meg az igazgató lágyan csengő baritonját.

- Professzor úr? Mit keres maga itt? - értetlenkedett a lány.

- Mint már említettem az imént – mosolygott kedvesen -, beszélnünk kell egymással, Arina. A dolog sajnos nem tűr halasztást. Poppy, megkérhetnélek, hogy hadd legyünk egy kicsit magunk? Talán itt barátságosabb, mint az irodámban… megengeded, hogy leüljek melléd? – érdeklődött, miután Madam Pomfrey kiment, miközben olyan dolgokat dörmögött az orra alá, hogy ez azért mégiscsak egy gyengélkedő és nem holmi kávézó, ahonnan őt csak úgy ki-be küldözgethetik…

- Miről szeretne velem beszélni, igazgató úr?

- Nos, szerintem elég nyilvánvaló, hogy azok után, ami történt…

- El kell hagyjam az iskolát? Én nem… én igazán nem akartam, csak…

- Nyugalom. Nem kell ennyire túldramatizálni a dolgokat. Láttak már durvább dolgokat is a Roxfort ódon falai, nem igaz? – tette hozzá, mintha megerősítést várt volna magától a szobától. Mindazonáltal az Arina ágyához legközelebb lévő portré egyetértően bólogatott. – Csupán úgy vélem, elég sok mindent tisztáznunk kellene.

- Például azt, hogy miért neveznek engem újabban villásnyelvű vélának?

- Oh, milyen kreatív a mai ifjúság – derült az igazgató őszinte meglepettséggel. – Ha adhatok egy tanácsot, ne is foglalkozz ezekkel a megjegyzésekkel. Nem te vagy az első és sajnos - teszem hozzá – nem is az utolsó.

- De azért tehetett volna valamit, hogy lecsitítsa őket…

- Ha tudtam volna se cselekedtem volna másképp. Hagyni kell lecsillapodni a szóbeszédet. Ha gátat próbálnék szabni neki, akkor csak még rosszabb lenne a helyzet.

- Még ennél is?

- Igen attól tartok még ennél is.

- Kész pokol az életem, professzor úr.

- Én megértelek téged, de…

- Nem, nem ért meg! – szakította félbe ingerülten. – Senki sem ért meg. Nem tudják, mit érzek, nem tudják, mit élek át nap mint nap.

- Én tudom…

- Nem, nem tudja. Nem érthet meg. Annál sokkal bonyolultabb minden. Nem csak arról van szó, ahogy a többiek viselkednek velem. A dologhoz hozzátartozik az én előző életem is. Amiről magának fogalma sincs. Fogalma sincs arról, hogy mit műveltek már akkor velem…

- Tudok azért egyet és mást…

- Mondja, miért hozott ide? – szakította félbe. - Most még rosszabb minden, mint akkor volt. Az emberek megvetnek.

- Amikor először találkoztunk elmondtam, hogy azért hoztalak a Roxfortba, hogy megvédhessünk.

- Ugyan mégis mitől? Én nem érdeklek senkit sem!

- Arina, nagyon rosszul látod a dolgokat…

- Hisz maga sem törődik velem! Felém se néz!

- Nos, be kell valljam, én sem vagyok tévedhetetlen. De az azért túlzás, hogy feléd se nézek.

- Pedig így van! Egyedül vagyok.

- Nagyon sokan szeretnek téged…

- Mégis kire gondol? – mondta némi gúnnyal a hangjában a lány.

- Ott van Harry, Hermione, Ron, a Weasley ikrek…

- Igen, de az ikrek nincsenek itt…

- … a szüleid…

- A szüleim?

- Igen. Természetesen most Paulra és Madeline-re gondolok. Mert attól, hogy nem ők a vér szerinti szüleid, mégis ők neveltek tizenhét éven keresztül…

- Ők is elfelejtettek – szipogott. – Egyetlen sort sem kaptam tőlük, mióta eljöttem tőlük.

- Meg kell értened, hogy biztonságba kellett őket helyeznünk, az életük forog kockán.

- De ez még nem ok arra, hogy ne írjanak nekem!

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg figyelik a levelezésed,

- Ugyan, azon nincs mit figyelni. Én sosem kapok semmiféle levelet. Csupán rivallókat az unatkozó emberektől. Nekik sincs jobb dolguk, mint rajtam köszörülni a nyelvüket.

- Azért őket is meg lehet érteni, hiszen az életüket Voldemort létezése tartja rettegésben, és attól félnek, hogy te esetleg…

- Én nem tudom megérteni őket.

- Nem csak neked nehéz a helyzeted. Harrynek is nagy teherrel kell együtt élnie.

- Igen, tudom, mindenki tőle várja, hogy megszabadítsa a világot.

- Igen, de azért ez ennél némiképp bonyolultabb. Egy jóslat szerint egyiküknek meg kell halnia, addig nem élhet békében a másik.

- Nekem ezt miért nem említette Harry soha?

- Mert nem könnyű egy ilyen teherrel együtt élni. Nyilván nem akart rád ijeszteni. Elég, ha ő fel tudja dolgozni a jóslat súlyát.

- Már megint ezek az átkozott jóslatok…

- Nem értem, mire gondolsz. Lenne valami, amit elmondanál nekem?

- Nem, semmi… - azonban Arina kerülte Dumbledore tekintetét, akinek egy pillanatra eltűnt a szeméből a mindenkori szikrázás. – Illetve… mondja, nem tud valamit a jövőbelátás ellen?

- Nem igazán értelek…

- Azt szeretném, ha nem lenne többé látomásom. Gyűlölöm őket.

- Arina, ez egy adomány. Tudtommal te vagy az egyetlen a Roxfortban, aki részesül abban az áldásban, hogy betekintést nyerhet a jövő rejtelmeibe.

- Nem, ez tudja mi? Egy átok. Egy átok, ami megmérgezi a napjaimat, ami tönkreteszi az életem! Nem akarom tudni, hogy mi fog történni. Hallja? Nem akarom!

- Meg kell tanulnod irányítani. Lehet, hogy jót tenne, ha mégis járnál jóslástanra… - gondolkodott fennhangon az igazgató.

- Nem, hallottam Trelawney-ről. Köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Többet tudok a jóslásról, mint az a kuruzsló valaha is fog! Nekem nem órákra van szükségem, hanem egy feloldó varázsra!

- Attól tartok, lehetetlen, amit kérsz. Nem mi döntünk a képességeinkről, a mágia választ minket. Nem véletlen, hogy te vagy a kiválasztott.

- Harry a kiválasztott, én csak egy szerencsétlen vagyok, semmi több. Aki valahogy belecsöppent a dolgok kellős közepébe. És sehogy se tudok kikeveredni onnan.

- Ha engednéd, én tudnék könnyíteni a dolgon…

- Enged elmenni? Enged visszatérni a régi életembe? Ennél az is jobb volt. Csupán egy valamit nem bánok – azzal elővette újra az anyja képét.

- Nem szép dolog rongálni az iskola tulajdonát. Ha ezt Madam Cvikker látná…

- Nem érdekel.

- Látom, veled még viccelni sem lehet.

- Ő az anyám. Az édesanyám.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szerintem ez lehetetlen.

- Maga nem látja a hasonlóságot köztünk?

- Nem mondhatok most neked mást, ez egy csapda. Amibe sajnos belesétáltál, ahogy Voldemort arra számított. Hinned kell nekem.

- Miért, Miért olyan nehéz elképzelnie, hogy Angelique igenis az édesanyám?!

- Én ismertem Angelique-et és tudom, hogy ez lehetetlen.

- Professzor úr, van itt még valami… miért nem hatott rám az átok? Hogy lehet, hogy élek még?

- Hát…
- Erről senki sem beszél – folytatta, Dumbledore-ba fojtva a szót. – Mintha annyira magától értetődő és teljesen természetes lenne az egész.

- Ha engedsz szóhoz jutni, akkor elmondom, hogy egyszerűen azért nem beszélünk róla, mert mi sem értjük.

- Tessék…?

- Sajnos nem tudom a választ. Hidd el, mindent megteszünk, hogy kiderítsük, de az a baj, hogy…

- Mi?

- … nem csak minket érdekel nagyon ez a dolog.

- Nem értem – rázta meg a fejét a lány.

- Hanem Voldemortot is. Épp ezért ismétlem el még egyszer: ne találkozz vele többé, akármivel is próbál magához csali. Ne higgy neki. Nagyon fontos, hogy egy percig se bízz meg benne. Nem kevesebb múlhat ezen, mint maga az életed. Vagy akár Harry-é is…

Arina komótosan felöltözött, a feje hasogatott a tengernyi gondolattól. A szemei is sajogtak a sok sírástól. Amint kilépett a gyengélkedő ajtaján a folyosón megtorpant, elgondolkozva, mégis merre menjen. Kis hezitálás után a Nagyterem felé vette az útját. Amint belépet az ajtón egy nem várt látvány fogadta. A Mardekár asztala felé pillantva meglátta Dracót, amint kedélyesen beszélgetett a többi lánnyal. Köztük Samanthával, aki egyre csak a fiút simogatta, akinek úgy tűnt, nem volt ellenére.

- Rendben, ha ti így… - mormogta maga elé kicsit csalódottan, kicsit dühösen. Vett egy mély lélegzetet és feléjük indult.